1. FEJEZET

A HÍVÁS

A szél messziről hozza a földek emlékezetét. Égett fű kesernyés aromája, só, ismeretlen fűszerek illata vibrál a tisztás felett. A levegő egyszerre nehéz és pehelykönnyű. A földalatti üregek mélyén, a fák gyökerében még lüktet a régi dal.

A körben állók mozdulatlanok. Arcuk, bőrük, testtartásuk más-más világokat idéz. A széles orrú küldött válla fel-le emelkedik, dobszó fészkel rajta. A messzi fagy honából érkező asszony lehelete köddé válik, szavai mégis meleg forrást fakasztanak. Válaszként a szkíta harcos tarsolyát díszítő szarvasminta agancsai a fénybe feszülnek. A férfi csendje komoly, méltóságteljes. Minden lélegzete híd ég és föld között.

A táltos kilép a kör közepére. Kezében a Kő. Vágyakozva réved az égbolt távoli csillaghalmaza felé.

– Legyen hát, hazatérünk! – mondja, majd fáradtan végigpásztázza a gyűlés résztvevőit. – A Kő marad.

Szürke Vidra oldalról figyeli. A torka kiszárad, lábai remegnek. Rajta kívül Fehér Kuvik is hallotta a Hívást. Ezért nem érti, miért éppen őt küldték a vének. Hiszen ő még nem ejtett el medvét, alig lépett a férfikorba, és most itt áll – ezer tekintet súlya alatt.

Távolabb, az erdő szélén egy magas alak várakozik. Haja a préri aranyát idézi. Szemében tüzek ragyognak – tüzek, melyek minden korban fellobbantak. A tekintete olyan tiszta, hogy Szürke Vidra nem bírja sokáig tartani. Az alak csak akkor mozdul, amikor a táltos a Bölcsőből jött vadászra néz. Egyetlen finom nem.

Az öreg pillantása Szürke Vidrára siklik. Lép egyet, és a követ a fiú felé nyújtja. A fiatalember gyomra görcsbe rándul. "Miért én? Miért nem a szkíta harcos?" Ám a kő már előtte van. És izmai hirtelen emlékeznek minden éjszakára, melyeken még nem sejtette: egyszer eljön az idő, amikor nem kérdezhet.

A táltos hangja mélyről jön, nem a torkából.

– A fény nem taszít. Nem rángat. Az útra mindig te lépsz. Hideg fejjel, avarszívvel.

A kő feldereng. A napmotívum apránként felragyog a fiú vállán is. A gyűlés résztvevői egyszerre állnak fel, egyszerre kántálják:

– Ő átment, át a túlsó partra, megérkezett a túlpartra.

Az erdő szélén álló szőke alak bólint. Szárnyai halvány derengést szőnek a levegőbe, hangja alig hallható:

– A Láncravert láncai tartanak.

FRAGMENTUM

Mossvale fölé fenyősuttogással borított hegyek tornyosulnak. A tó felszíne vak tükörként őrzi az eget. Mélye zavaros. Az erdők sötét tömbje alatt a gyanta és nedves avar illatába különös, pókhálókon ringó fémes szag keveredik, ami a kövek közül szivárog felfelé. A szél itt alig mozdul. A fák koronáján mégis halk remegés galoppozik – a táj lélegzete.

Amikor Nathant kistestvérei a földre teperik, csiklandozzák és ő felnevet, hangosan, túl hangosan…
– két utcányival távolabb Derek keze miért áll meg a levegőben ugyanabban a pillanatban?

A hab lecsordul az álláról, a fogkefét szorítja. "Kezdődik" – leheli, vagy csak gondolja.

Amikor a könyvtárban Gina ujja megpihen egy könyv gerincén, aztán két kezét a fülére tapasztva guggolásba omlik, és szájából imaszó rebben: "Adj kegyelmet, ne hagyd elveszni!"

Felpattan és futni kezd a sziklák felé. A padon még füstöl a spangli.

Mert a csontvelőben lüktet minden ikerszindróma, akkor is, ha kései, választott?
Mert egy szoba elfeledett polcán, repedezett fadoboz résein át alig látható sugár csorog?

Nem fény – annak hiánya.
Világít egy darabig, fojtottan izzik, majd duruzsolva visszahull önmagába.

Aztán a szoba újra néma.

★

Nathan az ágy szélén ül, keze reszket, miközben oldja a fekete nyakkendőt. A selymes anyag puhán kicsúszik, a padlóra hull. A házban csak cipők koppanása, lépcsők recsegése hallatszik – aztán minden elcsendesül. Nincs levegő! Kibotorkál. A tornácon állva a hűvös oszlopba kapaszkodik, majd a kocsibeálló felé veszi az irányt.

A szivacs először komótosan siklik a lemezen, majd egyre dühösebben csapódik a motorháztetőre. A vízcseppek ijedten futnak szét a felületen. Egy kéz a vállán.

– Fiam – az apja áll mögötte, szeme most puhább, mint valaha.

Egyetlen szó szakad fel Nathan torkából:

– Apa…

A következő pillanatban a fiú összeomlik. A szivacs kicsúszik a kezéből, a vödör felborul. A zokogás minden eddigi visszafojtást elsodor. Rob nem mond semmit. Magához húzza. Erősen, katonásan, ahogy ölelni tanult. Nate az arcát apja mellkasába fúrja. Csak állnak ott – két ember, két világ között – amíg a könnyek el nem apadnak.

★

Vajon hány sugárra szakad a fény, amikor prizmába csapódik?
Vajon egyetlen pillanat fénytörése csak egy pillanat vagy... szóló színekre csonkolt keresztút?

A szirt peremén áll. Derek a távolba réved. Hosszú hallgatás után mély levegőt vesz. Mellkasa emelkedik, majd egy hang tör fel belőle – erőteljes, hosszan tartó kiáltás. Csupa fájdalom, a korához képest természetellenesen mélyen zeng. Áttör minden réteget, minden hallgatást. A vállán halvány napkorong vibrál, fénye tompa, fakó. A hanghullámok mélyén távoli méhzümmögés és nehéz, édes hársillat bujkál – a hang virágízű. Percekig marad a levegőben, majd lassan kialszik.

Egy lánc feszül és enged.

A szirt alatt a Jázmin-tó fekete vize kavarog.

★