13. FEJEZET

VÀHPÙHXÙN

A kérdések ott maradtak a Napkapu túloldalán. A szívverések közötti homályban mégis érzi őket – hűvösen, kérlelhetetlenül, börtönként és ölelésként fészkelődnek a lelke körül.

A hó apró, éles szilánkokban rézsút veri, csípi fedetlen arcát. A pelyhek görcsösen összefagyva tapadnak a vállára. Szürke Vidra lehajtja a fejét, csuklyája előrecsúszik, a világ résnyire zsugorodik a prém és a hulun mögött. Minden lépés reccsenve hasítja át a kérget. A hang csapdába esve a dobhártyáján reked – a tél gyapja minden visszhangot elnyel. A hideg már nem fájdalom – hanem élessé vált emlék, csonthártyán végighúzott penge.

A húsában még lüktet anyja búcsúszava, a távozás napja, mintha csak tegnap történt volna. Akkor a por forró volt és selymes, a lábujjai között finom lisztként pergett a föld, most kobaltkemény minden rög.

A völgy aranyban úszott, a levegőnek sűrű mézillata volt, a húga kacagva csattogtatta apró tejfogait.

– Harapj a fénybe! Bogyó ízű! – buzdította vidáman Kis Toboz.

Most a tüdeje jégszilánkkal tele, és a nyár minden színe – a smaragd fű, a virágok bíbor lángja – a visszájára fordult: fakó hamuvá és vakító fehérséggé lett. Az agya még kábult a hőségtől, de a teste már a túlélésért alkudozik. A két évszak ölelte űrben nem hónapok teltek el: határok csúsztak egymás fölé. Úgy érkezett vissza a saját otthonába, mint aki egy idegen csillagról zuhant a hóba.

Nagyot szippant. A szikvóják balzsamos gyantája alól rendíthetetlenül valami fémes, valami nagyon régi tolakszik elő: vasba fagyott vér szaga.

Halk, ütemes dobszó üti meg a fülét: harkály kutat férgek után. A fiú megtorpan. Mellkasa lassan emelkedik. A villámsújtotta öreg cédrus az út jobb oldalán adott menedéket a nyestnek. Most tőle balra fekszik a vastag hópaplan alatt. Pedig ő jó irányba halad.

– Aki a Kővel lép ki, annak a föld visszatalál a talpa alá – idézi félhangosan a táltos szavait.

A szél válaszként havat töm a nyakába. Szeme sarkában puha árnyék mozdul. A kojot még mindig követi. Bundája beleolvad a fák törzsein átszivárgó vékony, ónszürke derengésbe. Előtte az utat vadcsapás szeli át. Leguggol. A vágta ritmusa tiszta, biztos, erős volt. A vízhez nem ment le. Követi a tökéletes félholdalakú, mélyre vájt patanyomokat. A ritkuló tölgyesben bolyongó szélbe jajongva kapaszkodnak a csontkarú fák. Kilép a tisztásra. A tó ott fekszik előtte – fekete, mozdulatlan. Az állat nyoma a part előtt két mókusugrásnyival hirtelen véget ér.

A víz zümmögő csöndje felsurran a lejtőn és körülötte settenkedik. Beleborzong.

– Ahol a szarvas nem iszik – nagyapja emlegette így a forrást, ami táplálja a tavat.

Lehelete visszafelé gomolyog, ráfagy a szempilláira. Elindul. A tölgyesből a fenyvesbe ér. Az ágak szárazon csattognak, akár a törött agancsok a Pàkuri-tìh ünnepén. Egy kósza légáramlat rajtuk keresztül a köpenyébe kapaszkodik, cibálja azokat az emlékeket, amiket nem hajlandó megnevezni.

– Még ne – suttogja –, várj.

A zúzmarás gallyak hangosabban zörrennek, türelmetlenül. Aztán... nyílt terep. A kojot a dombtetőn marad, alakja egybefolyik az égbolt hóka kelyhével. A szél olyan hirtelen szűnik meg, hogy sípol a füle. A tó laposan, valószerűtlenül simul az orom alá. Nem fedi feszes jégpáncél, a csipkés hártya alatt sűrű jégkása. Körülötte, végig a part mentén mozdulatlan hófüggöny. Mögötte nem tébolyog se bagoly, se pihe – csak az üres semmi vacog.

Szürke Vidra letérdel. A hideg királysiklóként kúszik fel a combján, végignyal a gerincén. Eléri a vállát, amit a pecsét nem is olyan régen az Őrzők örök tüzével csókolt. A fájdalom fellobban, majd elhal, helyét tompa vákuum váltja fel. Szíve a torkában dübörög – egy, kettő – az ütések között pedig olyan hatalmas csend tátong, hogy neveket nyel el. Számol: három, négy. Az ötödikre valami megmozdul, lassan, mint a holdkelte, és sápadtan, akár a jóslócsontok. Nem lát formát, csak mozgást, egy nyomást, ami feléje billenti a tavat.

– Engedd, hogy továbbmenjek... – lélegzete ezüst köddé foszlik.

A vak víztükör nem felel; csak mered rá. Éjfekete madár rebben a magasba egy közeli növendék juhar ketté hasadt sudaráról. A holló rikolt és eltűnik a szálkás fenyők oszlopos koronái fölött. A fiatal vadász könnyező szemmel követi röptét. A könnycseppek parányi gyöngyökké dermednek az arcán.

Feláll. A hó nyikorog a súlya alatt. A tùven visszatér, lesöpri a csuklyát a fejéről, felborzolja a haját, ami fehér gombafonalak módjára libben szanaszét.

Kissé remeg. Olyan régóta cipeli már, hogy most nem tudja, mihez fog kezdeni a teher nélkül. Ujjaival végigsimít az ősi monolit fagyott erezetén, majd visszafojtott alázattal a faragott nútba ejti a követ. Az adulár úgy simul a helyére, mintha a szikla maga nyelné el, szippantaná vissza a testéből kiszakadt darabot.

Az oltárra vésett napmotívummal egyszerre vállán a jel forró sajgással felragyog. Visszahúzza a kezét. A tenyerében tátongó hiány hidegebb, mint a tarkójára morgó tél. Szarvas bőg túl a bércen. Talán messzebb. A meder mélyén fém csusszan fémhez: hajdanvolt fényből öntött béklyó feszül a világra vetülő éber árnyék csuklójára. Hallja.

– Még itt vagyok – mondja a gerincnek –, még megyek.

Egy lépés. Még egy. A nyomok, amiket maga után hagy, máris elmosódnak. Többet nem néz vissza. Dél felé, a foghíjas szirt irányába fordul. Megkezdi az emelkedőt; a hegy diktálja a tempót. Fent a holló egyszer, kétszer köröz, majd a nyereg fogai közé dől. A fiú a szívével követi az esést, érzi az apró kattanást, ahogy valami a helyére kerül. Halad. Egyik láb a másik után... bal, jobb, bal, jobb – a túlélés egyszerű nyelvtana. A kojot felzárkózik, tartja a ritmust.

Szürke Vidra továbbmegy, a völgy felé, ahol a törzse várja – vagy ahol már senki sem vár rá. Nem tudja. Nem is számít már.

IDŐBÉRC

A terasz kőlapjai és a kovácsoltvas korlát cirádái még őrzik a reggel hűvösét. A napernyők alatt frissen pörkölt kávé és a tegnap esti zápor nedves illata pihen. A szemközti széken árnyék ül. Mellette az első sugarak lustán kúsznak végig a járdán. Egy foltos foxi megáll a villanyoszlopnál, hosszan szimatol a tövében, majd két vakkantással tovább ballag. Az álmos zajok édes-bús polifónja lassan tör utat a tompa csöndben. Itt, a kávézó körül a város mindig komótosan tér magához. A virradat forgatókönyve szinte írott malaszt, sajátos Mossvale-sziluett.

A pincér kirak egy fakeretes táblát a járda szélére: „Lipton alkalmazottaknak 10% kedvemzény.”

Sandra újraolvassa. A betűcsere olyan gyorsan rántja vissza a tavalyi nyárba, hogy beleszédül. Az álmok zúgójából váratlanul visszafordul, ráköszön a tegnap.

Egy évvel ezelőtt ugyanennél az asztalnál Joey a pohár fölé hajolt. A nyelve hegyét kissé kitolva koncentrált – úgy ette a fagyit, mint aki komoly diplomamunkára készül. A kehely oldalán lassan csorgott lefelé a csokoládé, a tejszín pedig vékony fehér csíkot húzott a pohár belső falán.

Moha és esőszag érkezett a hegyek felől. A fiú bal halántéka felett egy ősz tincsbe kapott a szél. Sandra akkor vette észre először. De nem kérdezett rá. Nem akarta félbeszakítani.

Joey lelkesen magyarázott. Ez nem volt szokatlan – ő mindig lelkesen beszélt, ha valamire rátalált. A különbség az volt, hogy most a kezeivel nem hadonászott, hanem dobolt a kiskanállal: először a fagyiskehely peremén, aztán az asztalon. A hang tompán rezgett a kőlapok fölött. Sandra figyelte. Nem a szavakat – hanem a ritmust. A koppanások szabályos hullámokban futottak végig az asztalon. Sokáig, napok múlva is csengett a fülében.

– Szóval Alan Morel jegyzeteit nézegettem. A könyvtárban vannak, hátul, az utolsó sorban. Azt írja, hogy a Klamath-folyó mentén...

Elakadt. Megpróbált kimondani valamit. A szája formálta a hangokat, kissé másképp, mint ahogy azok kívánták – a magyar öröksége, vagy a diszlexia, vagy mindkettő révén Joey néha más hangsúllyal ejtette ki a szavakat. Soha nem szégyellte; ilyenkor csak félrefordult, mintha a válla felett keresné a kivezető utat a mondatból. És a torka egy másik szögből könnyebben eresztette ki a szót.

A kanál még egyszer koppant.

– Pikua Tùhàr-ik – mondta végül. Két falat fagyi között lazán a szalvétára is ráfirkantotta. – Hófarkas Fia.

Pontos betűk, enyhén jobbra dőlve, ahogy mindig. A név alatt egy kis nyíl, alatta még egy sor: „Fehérlófia?”

– Alan azt írja, hogy a történet emlékeztet egy magyar mondára – folytatta Joey. – A hős lemegy a víz alatti világba, hogy visszahozza az elveszett hangokat. Nem gondolod, hogy ez...

Sandra ekkor felnézett rá. A szél az ősz tincset a fiú kipirult arcába fújta. Joey várt. Meghívta. Ebbe a pillanatba, ebbe a gondolatba, ebbe a névbe, amit nehezen ejtett ki, de mégis leírt. Valójában neki adta.

– Érdekes párhuzam – felelte. Akkor még nem értette.

– Morel azt is írta, hogy a nagyapja szerint a tó emlékszik azokra, akik elhaladnak mellette – mondta Joey. – És hogy néha nem az ember keres valamit az erdőben, hanem az erdő keresi őt. Meg a bérc, aminek megvannak a maga vágyai. És éhségei.

A fiú elgondolkodva a Pùruk Ichàri felé fordította a tekintetét. A hegygerinc kékes párában állt a távolban, a fenyők fölött lebegve.

– Én... – kezdte Joey, aztán lassan folytatta. – Az erdő nem zsákmányol. Tanít. Feltár. Néha elvesz. És néha... ad. Ami pedig a vágyat illeti... alapvető erő minden élőlényben.

Egy biciklis futár száguld el a terasz mellett. Csönget, hogy a galambok szétrebbenjenek előtte. A levegő hirtelen megtelik tollak suhogásával. Egy holló érkezik a semmiből, csőrébe kapja a fél brióst. A lány összerezzen. Talpa alatt a kő hideg. A foxi már rég eltűnt a sarkon. A pincér kijavította a táblát.

A szalvétát nem tartotta meg. Miért is őrizte volna? Akkor még nem tudta. De a név ott maradt valahol az emlékezetében, egy olyan zugban, ahová nem szándékosan tesz el dolgokat az ember – csak néha megtalálja őket.

Pikua Tùhàr-ik.

A hős, aki visszahozza az elveszett hangokat.

Joey hangja elveszett.

Sandra az asztalra könyököl. Vár. Egy pillanatra ott ülnek hárman: ő, az árnyék, és a dal.

KIS NYUSZI

Biankóval ébredt. Még most sem tudja eldönteni, hogy miért hatott rá úgy Katie Melua dala. Zsebre tett kézzel sétál. Elhalad a műszaki bolt kirakata előtt. Nem néz az üvegre. Vigyorog. Az edző sztrókot kapna, ha látná, hogy hízott két kilót. Bivalybőr papucsa alatt a járda egyenetlen, a sarkon megkerüli a tócsa szélén nyújtózkodó macskát. Az állat unottan pillant rá. Vajon sejti-e, kivel van dolga? Aligha.

Tegnap este a fűszeresnél Sandra a teásfakk előtt állt. A neon alatt. A fény nem szépített és nem csúfított, csak megmutatta, milyen az arca a döntés előtti pillanatban. A parfüm púderes aurája előbb ért oda, mint a mozdulat, ahogy a lány feléje fordult. Éron már akkor tudta. Az emberi része egy ütemmel később kapcsolt – de kapcsolt.

Sandra nem kerülgette a dolgot. A gyömbérteát határozottan kosarába ejtette, és csak ennyit mondott:

– Találtam valamit a könyvtárban, feltehetően Joey írta. Egy dal.

Nem kérdés volt, nem felkérés. Inkább olyan, mint amikor valaki hangosan gondolkodik, csak épp hallja valaki más is.

Derek a kosarat nézte. De közben az illatot kereste, ami a lányt körüllengte. Narancsvirág.

– Megmutatod?

– Holnap.

Ilyen egyszerű volt. Vagy ilyen bonyolult – attól függ, honnan nézi az ember.

Most a kávézó felé tart, és közben azon gondolkodik, hogy az a dal Joey hangján megszólalt-e valaha, vagy csak a papíron létezik. Hogy Sandra hallotta-e belül, amikor megtalálta. Vagy hogy mit jelent megtalálni valamit, amit valaki nem akart elveszíteni, csak az élet áttolta egy másik síkba.

Éron tudja, hogy a dal nem véletlenül került elő. És Derek tudja, hogy ez most nem Éron dolga.

A kávézó előtt Sandra már ott ül. Rózsaszín nadrágban. A fiú megáll egy másodpercre, mielőtt észrevennék. Nézi a lányt a reggeli fényben – ez most valódi, szétszórt, irgalmas fény, ami nem mutat meg mindent, csak amennyit érdemes. Sandra az asztalra könyököl. Vár. Feje fölött több ezer méter magasan két kondenzcsík metszi egymást.

Derek elindul felé. Dúdol magában: „There are nine million bicycles in Beijing…”

★

A kulcs kétszer fordul meg a zárban – szokás, nem óvatosság. A lakás hűvös és csendes, a redőnyök félig lehúzva. Belép, a táskáját a fogas mellé ejti. Derek követi. Körbepillant. Egy hely, ahol még nem járt, de valamiért ismerős. Talán a kámfor miatt. Vagy mert az idő itt vakon tapogatja a bambusz komód tetejét.

– Ott van – mondja Sandra, és a szőnyegre mutat.

A jegyzetek szerteszét. Nem rendetlenség – inkább munka nyoma. Cetlik, fénymásolt oldalak, egy-két könyv lapjain színes jelölők. A lány leguggol, kézbe veszi a kottát. A papír vastag, kissé gyűrött a szélein. Joey kézírása: apró, sűrű, a dallam fölé írt szavak néhol egymásra torlódnak.

Derek mellé térdel. Átveszi, lassan végigfuttatja a szemét a sorokon. Nem olvassa. Csak nézi a hangjegyek ívét. Azt, ahogy Joey a szótagokat elosztotta.

– Hallottad valaha? – kérdezi Sandra.

– Nem. De... – megáll. – Érzem a ritmusát.

Ekkor akad meg a szeme az íróasztal alá csúszott pink napló címkéjén. Sarkainál kopott, a tinta megfakult, de a kalligráfia tartja magát:

小兔子

Sokáig nézi. Kis Nyuszi. Nem tudja, honnan tudja. Csak tudja. És a lány is tudja, hogy felismerte.

Sandra a guggolásból átgördül a fenekére, hátradől, a tenyerét maga mögé fekteti a padlóra. Becsukja a szemét. Egy pillanat, nem több – de abban a pillanatban valami leenged, ami tegnap óta feszült benne. Derek lassan gombolyítja a távolságot, egyre közelebb hajol. A lány megrebben, amikor megérzi a mozdulatot – de nem nyitja ki a szemét. Csak vár. A csók ánizsízű, nem gyakorlott, nem is ügyetlen. Olyan, mint amikor valaki kiejt egy szót, amit még sosem mondott ki – de már régóta hordozza.

Sandra nem húzódik el. De nem is adja magát teljesen.

– Ezt most miért? – kérdezi halkan.

Derek mosolyog. Nem válaszol. Nem is kell.

A szőnyegen a kotta lapjai mozdulatlanok. Joey dala ott vár közöttük: kézírással, hangjegyekkel, kimondatlan szótagokkal. És ott a napló, a gyermekkori becenévvel, amit eddig csak a család ismert.

Sandra sóhajt. Énekel: „We are 12 billion light years from the edge…”

A LÁNC

Ötezer év. Nem szám. Nem idő. Inkább az a fajta csend, ami akkor marad, amikor minden visszhang elhalt, és már az első hang emléke is kopni kezd.

A tömlöc nem sötét. A sötétséghez kell valami, ami lehetett volna fény. Ez itt más. Ez az az állapot, ami a fény és a sötét előtt volt – amikor a Rend még nem döntötte el, melyik az erősebb.

Shemjáza nem ül. Nem áll. A lánc nem engedi, hogy különbséget tegyen. A lánc mindig tudja, mennyit engedjen. És mennyit ne.

Foszlányok érkeznek. Mindig érkeztek. Bánat. Embereké. Lebeg, mint a pára a tó fölött – és ha elég sűrű, elég tartós, akkor képeket tart meg egy ideig. Arcokat. Mozdulatokat. Egy-egy pillanatot, ami nem egész, csak töredék. Évszázadokon át ezek a töredékek nem érdekelték különösebben. Emberi fájdalom. Emberi veszteség. Ismétlődő. Kiszámítható. Unalmas a maga módján.

Aztán... Először csak illat volt. Fenyőgyanta. És valami édesebb, amit nem tudott azonnal megnevezni. Jóval később tanulta meg: naptej és kullancsriasztó. Aztán hangok – nem szavak, csak ritmus. Egy gyerek lépései a tölgyek alatt, a kövek között, és fent a szirten. Egyedül van. De nem úgy, mint aki eltévedt. És még nem is úgy, mint aki keres.

Shemjáza figyelt. A kaleidoszkóp szilánkjai lassan fordultak egybe. Egy kisfiú. Szőke. Nyolc év körüli. A forrásnál guggol. Hóna alatt Dumas regénye. Előtte valami dereng. Nem.

Ez nem lehetséges. A hitetlenkedés idegen érzés volt.

Öt évezred alatt Shemjáza elfelejtette, milyen meglepődni. A test elfelejti a fájdalmat, ha elég sokáig tart – de a tudat sem immunis a monotómiára.

Ő már mindent látott. Minden emberi kombinációt, minden bukást, minden hiú reményt. De ezt nem. A kő a kisfiú tenyerében pislákolt.

Az adulár.

Ott kellett lennie valahol a forrás közelében, ahol a két világ határa elvékonyodik – de hogy egy gyerek megtalálja, hogy felismerje… A lánc megfeszült. Nem Shemjáza mozdult. A lánc mozdult. Mintha valami odakintről rántotta volna meg.

A kisfiú felállt. A levelek nem mozdultak. Ám a part menti jázminbokrok egyszerre dobták le sárga szirmaikat és a magházak nyöszörögve megrepedtek.

A gyerek felnézett. Nem a fákat figyelte. Nem az eget. Hanem egy pontot a tó fölött, ahol semmi sincs. Pontosan odanézett, ahol az Őrző volt. A kisfiú arca nem változott. Nem tükröződött rajta felismerés. És nem volt benne félelem sem. Csak bámult rá.

„Nonszensz” – vigyorgott magában Shemjáza. És mégis... ötezer év után először valaki farkasszemet nézett a láthatatlannal.

Percek múlva a kő halványodni kezdett a tenyerében. Shemjáza ekkor értette meg. Nem a gyerek találta meg a követ. A kő mutatta meg magát neki. Mert a kisfiú… nem félt. Egyáltalán nem félte a sötétséget.

Hosszú csend következett. Nem a tömlöc csendje – az már nem számít annak, csak alapállapot. Hanem belső csend. Az a pillanat, amikor egy stratéga leállítja az összes futó számítást, és elölről kezdi.

A fiú elvitte a követ. Rendben.

A kép még egyszer összeállt – most élesebben, mert a bánat mélyebb volt, mint elsőre gondolta. Nem a gyerek bánata. Valami régebbi, valami a ház falaiból szivárgó, tartós, névtelen hiány. Az anya, aki mindig máshol van. Az apa, aki marad, de nem ér oda. A két gyerek, akik egymásnak elegendők – de ez az elég egyszerre erő és bilincs.

Shemjáza kóstolgatta a bánat ízét. Ismerős volt. Emberi. Kiszámítható. De a kisfiú nem volt az. Mert nem félt. Nem érzett bűntudatot, sem izgalmat – csak azt a csöndes, gyermeki bizonyosságot, hogy megtalált valamit, ami az övé. Ami mindig is az övé volt. Ez az, ami hideg nyugalommá változtatta a hitetlenkedést. Nem a sietség. És nem a harag. Csak az a régi, ismerős érzés, amit ötezer év sem tudott teljesen kioltani: a játszma folytatódik. Csak a figurák változtak.

A kisfiú keresni fog. Még nem tudja, mit. De keresni fog – mert ilyen. Mert a repedés benne nem sebhely, hanem nyitott ablak. És azon az ablakon át minden befér, amit Shemjáza mutatni akar. Vagy amit el akar rejteni. Akkor még nem gondolt arra, hogy ha az ablak nyitva van, kifelé is lehet rajta nézni.

A lánc lazult egy paraszthajszálnyit. Nem engedett. Soha nem enged. De Shemjáza már rég megtanulta, hogy a lánc hossza nem az egyetlen mértéke a térnek.

Várni fog. Ötezer év után… tud várni.

HUROK

A szél évszázadokkal ezelőtt kisimította Szürke Vidra lábnyomát, a moha benőtte a köveket, és a patak azóta négy ízben talált új medret a völgyben. Az ember nyoma nem marad meg sokáig ezen a vidéken. De a kőnek más a természete. A bozót mögött ugyanaz a szürke sziklatömb állt most is. A felszínén a repedések mélyebbek lettek, az élek megkoptak, de a forma nem változott. Levi Morel sokáig nem értette, mi zavarja benne.

A víz fölött néhány lépésnyire száraz, kavicsos pad húzódott. A tábort itt ütötték fel, a narancsos kérgű, illatos sárgafenyők tövében. Onnan indult körülnézni a völgybe, felmérni a terepet. Egyszerű, kiszámítható feladat volt. Az a fajta, amit el lehet végezni anélkül, hogy az embert meglepetés érné. Amikor útra kelt, visszanézett. Nem tudta, miért. A sátrak fölé madrónék izzó vörös törzsei hajoltak. Köztük néhány tölgy lomha lombja úgy marasztalta a fényt, mintha az erdő nem szívesen engedné tovább a Shasta felé. Feljebb tömjéncédrusok sötét tömbje zárta le a látóhatárt.

Elővette a réztokos iránytűt. A mutató észak felé moccant. Aztán elmozdult – nem körbefordult, csak fél fokkal arrébb csúszott. Levi várt. Ám a tű nem állt vissza. Amikor elrakta a műszert, az ujjai alig akartak engedelmeskedni. Éjjel kialudt a tűz, a teste teljesen áthűlt. Fülelt. Aztán jobbra fordult. Azzal a különös odaadással járt, mint aki pontosan tudja, merre tart, vagy azzal a különös tartózkodással, mint aki egy olyan utat követ, amelyet a lábai ismernek, de az elméje még nem fog fel.

Az ösvény keskeny volt, alig több vadcsapásnál. A jázminbokrok a víz fölé hajoltak, a part menti köveken zöldes pára kucorgott. Megállt. Figyelt. A kora reggeli köd sűrűsödött. Erőltette a szemét, mert a talaj, az erdő talaja, amelyben csontok lapultak – szarvasok, jávorszarvasok, és néha egy-egy ember csontjai, akik ezekben az erdőkben pusztultak el, és akiknek a neve beolvadt a tájba, megkülönböztethetetlenné vált a hömpölygő ködtől. Lépett egyet, és a talpa alatt a talaj halkan megroppant. Nem ág volt.

Akkor látta meg a saját csizmája nyomát az avarban. Megtorpant. Lehajolt. A nyom friss volt. De ő nem járt itt. Biztos volt benne. Sokáig guggolt a nyom fölött. Aztán felállt, és tovább ment. Mert mit tehetett volna mást.

Jól emlékezett. A sziklatömb a part menti bozót mögött állt, félig az indák alatt. Nem nagy – csak egy lábnyival magasabb nála. Közelebb lépett. A motívum a kő északi oldalán volt. Nem tűnt fel azonnal – az indák részben elfedték, és a reggeli fény szögéből csak bizonyos távolságból látszott. Kör, sugarakkal. Koncentrikus gyűrűk. Belső kör tizenkét sugárral, külső tizenhattal.

Levi sokáig meredt rá. Aztán rájött: ismeri a mintát. Nem erről a vidékről, nem erről a kontinensről. A teakfa ládika oldalán látta először, Jáva szigetén, egy öreg kereskedő raktárában, ahol a kávébab illatába valami másnak az illata is belevegyült – régi, fűszeres, megnevezhetetlen. A kereskedő azt mondta: pecsét. Hogy régebbi, mint az emlékezet. Visszament a szekerekhez. Gyorsan, szinte futva – ami nála szokatlan volt. A málhák között izgatottan kereste a ládikát. Megtalálta. Visszavitte a kőhöz.

Összehasonlította a két mintát. És csak állt ott, a régi kő előtt, kezében a ládikával, a tavaszi fényben, a Siskiyou-hegység mélyén. Akkor hallotta a hangot. Nem is hang volt, inkább gondolat. Levi fejében egyetlen mondat formálódott, anélkül, hogy kimondta volna: „Fény a sötétség mélyén.”

Később a ládikát nem a málhák közé rakta – hanem a szekér bakjára, maga mellé. Aznap este a tábortűznél elővett egy darab krétát. A szekér oldalára rajzolt. Nem sokat. Csak egy kört, sugarakkal. Másnap reggel megmutatta a kovácsnak.

– Ezt akarom a cégérre.

★

Mossvale a Siskiyou-hegység tenyerében 2024. szeptember 29-én úgy feküdt, mint egy apró fürjtojás. A város ködöt lehelt ezen a napon. Ami megtanulta az utcák nevét, de nem ejtette ki azokat hangosan. A főút fényei sárgásvörösen izzottak: apró, meleg szigetek a szürke tengerben. Délután fél hatra már majdnem sötét volt. Délután hatra teljesen besötétedett.

Ez volt Joey Várkonyi életének utolsó estéje, és ha valaki figyelt volna, látta volna mozogni a Holló-szirt felé.

Délután kettőkor hagyta el a házat. Átsétált a városon, elhaladt a könyvtár előtt. Majd az iskola mellett, ahol Nathan és Derek még mindig órán ült, és deriválást tanult, aminek már semmi köze nem volt ehhez az estéhez.

Bement az erdőbe.

Ahogy felfelé kapaszkodott, a köd sűrűsödött. A lehelete rövid felhőkben ült körülötte. Kezei – amikor a kötelet próbálgatta – már átfagytak, az ujjbegyek kifehéredtek.

A gitár nem volt nála. Mégis hordozott zenét, vagy a zene hordozta őt. A dal – amit hónapok óta komponált – önmagát énekelte benne, miközben mászott. A dallam nem olyasmi volt, amit a fülével hallott, hanem valami, amit a bordái mögötti jelenlétként érzett. Valami, ami úgy tanulta a testét, ahogy egy parazita a gazdáját, ahogy egy magzat a méhét.

A szikla szélén – a Holló-szirten, 71,5 méterrel a Jázmin-tó felett – Joey megállt. A látótávolság talán három méter. Nem látta az alatta elterülő várost, nem látta a sötétben elterülő erdőt, nem látta közvetlenül maga alatt a tavat. De tudta, hogy ott van. Úgy érezte, ahogy az ember a vizet érzi, még mielőtt megérintené. És a tó várt rá – a víz végtelen türelmével.

Utolsó tudatos gondolata egyszerű volt: „A dalnak teljesnek kell lennie.”

Aztán ott volt a határ az állás és a nem állás között, a szilárd talaj platformja és az alatta lévő hiány között. Ott volt az a pillanat, amikor a test, már nem támaszkodva, elkezdett ereszkedni a levegőn és a ködön keresztül, a szürke csenden keresztül, amely kettévált, hogy átengedje őt. Ott volt az a pillanat, amikor az alatta lévő világ – a kő, a tó felszíne, a gravitáció és az ütközés megváltoztathatatlan tényei – felemelkedtek, hogy teljes közönnyel fogadják.

Ugyanabban az órában Amber sietve, titokban, félig állva másolta testvére házi dolgozatát. Be kellett adnia valamit a helyi népszokásokról, de elbliccelte az erre szánt időt. Joey viszont jó volt ebben: percek alatt rittyentett egy többoldalas fogalmazást. Amikor kilépett a szobából, az egyik gitár a fal mellől elbillent, majd nagy csattanással a padlóra zuhant.

Mahoney nyomozó hetekkel később az összegyűjtött bizonyítékok alapján arra a következtetésre jutott, hogy baleset történt. Joey megcsúszott. A tragédia volt a szó, amit használt. Nem rejtély. Nem tévedés. Csak a kővel érintkezett test hétköznapi, megmagyarázható szomorúsága.

Ami a szikla szélén maradt, az a köd volt. De a köd nem emlékezett a fiúra. A köd soha nem ismerte őt, ahogyan a hétköznapi dolgok ismerik a hétköznapi dolgokat. Ám a tó – türelmes, abszolút – ismerte.

Joey Várkonyi átmászott a nyitott ablakon, és nem tért vissza. Az ablakszárnyak úgy csukódtak be mögötte, mint a víz, ami befogadja a követ: rásimul, elfogadja – elfelejtve, hogy valaha is különálló volt.

★

A jázminbokrok ugyanúgy hajoltak a víz fölé. A fény ugyanúgy két irányba futott a felszínen. És ugyanazon az ösvényen egy nyolcéves fiú ballagott fütyörészve, hóna alatt egy Dumas-kötettel. A cipője poros, a térde koszos volt – reggel óta csatangolt, az ebédet is kihagyta.

Nem tudta, hogy Levi Morel ugyanezen a helyen guggolt. Nem tudta, hogy a cégér a bolt homlokzatán – amit minden nap látott, és amire már rég nem figyelt – innen jött.

Csak ment. A tó hívta, vagy az erdő, vagy valami, aminek még nem volt neve. A part menti bozótnál megállt. A sziklatömb ott volt, félig az indák alatt. Közelebb lépett. A kő nem változott. A jel nem változott. Csak az idő ért körbe.