22. FEJEZET
HURRI
Sandra ujjai a billentyűkön pihennek. A kottán, a negyvenegyedik ütem feszült, oldatlan domináns szeptimakkordja után hetykén ott ül Joey utolsó, kézzel írt margóbejegyzése – az a négy szó, amely egyszerre parancs és kapu:
No. 6. hurri himnusz
Sandra nem énekel. A megjegyzés nem dinamikai vagy tempóutasítás. Hivatkozás.
Az Ugaritban feltárt hurri énektáblákat sorszámmal jelölték; a hatodik, a H.6-os tábla őrizte a Nikkal-himnuszt, a legrégebbi fennmaradt lejegyzett dallamok egyikét. Nem ötvonalas kotta volt, nem hangjegyek egymásutánja a mai értelemben. Húrpárok, hangközök és viszonyok rendszere. Nem azt mondta meg, melyik hang következik. Azt mondta meg, mi mihez tartozik.
Joey nem költői metaforát hagyott a margón. Megadta a rendszert, amelyben a folytatást keresni kell.
Sandra hetek óta küzd a d-moll feszültségével. A domináns szeptim feloldást követel: megérkezést, tonikát, azt az ismerős mozdulatot, amelyben az összeszorított kéz végre kienged. Hétféleképpen próbálta. Mindegyik szabályos volt. Mindegyik az övé. Nem volt jó.
Ez a négy szó azonban egyetlen mozdulattal írja át a játékszabályokat. Joey d-mollban írta a dalt, de nem a moll megszokott logikája szerint akarta befejezni. Nem előre vezette a dallamot a nyugati zárlat felé, hanem visszafelé: a három és fél évezredes ékírásos táblához, a nid qabli módosítatlan hangkészletéhez – és azon át a húrok ennél is régebbi rendjéhez.
A fehér billentyűkhöz.
Nem kell hozzá idegen hang. Nem kell kromatikus kerülő vagy sötétebb akkord. Éppen ez benne a megtévesztés: Sandra mindvégig bonyolultabb választ keresett annál, amit Joey elé tett. A megoldás ott feküdt előtte a zongorán, csupaszon és tárgyszerűen, csak rossz rendszerben próbálta olvasni.
A dallam nem egy újabb mollzárlatba akar megérkezni. Visszahajlik önmagába. Leereszkedik a D-ig, aztán ugyanazon az úton visszatér oda, ahonnan elindult.
Újra leüti a negyvenegyedik ütemet. Kitartja az oldatlan akkordot, aztán hagyja, hogy a keze elhagyja a megszokott feloldást. A hét hang tisztán, egymás után szólal meg. Nem lezárja a kérdést. Megfordítja. Sandra keze a billentyűk fölött marad.
– Ó, te sunyi róka! Ha nem írod ide ezt a négy szót, az örökkévalóságig d-mollban keresem!
A hangok elülnek. Sandra még egyszer lejátssza őket. A dallam visszaér önmagába. Hét hang. Semmi több.
Előveszi a telefonját.
Amber csak a hatodik csörgésre veszi fel.
– Mi van?
A hangja érdes és türelmetlen. Előtte a laptop kijelzőjén ugyanaz a jelszómező villog, amit órák óta próbál feltörni. Joey születési dátuma. A sajátja. A katalógusszám. Nevek, monogramok, becenevek, számok visszafelé. A rendszer valamennyit ugyanazzal a tárgyilagos közönnyel utasította vissza.
– Hallgasd meg!
– Sandra, én most…
A vonal túlsó végén megszólal a zongora. Amber behunyja a szemét, de a telefon lapos hangszóróján a dallam alig több hét egymásba folyó koppanásnál.
– Ez ismerős neked?
– Nem tudom. Így nem hallom rendesen.
– G. F. E. D. E. F. G.
Amber a villogó kurzorra néz.
– Mondd még egyszer!
Sandra megismétli, lassabban.
Amber minden hangnál leüt egy betűt. Aztán lenyomja az Entert. Egy pillanatig semmi sem történik.
– Ez nevetségesen egyszerű!
A kijelző elsötétül, majd új ablak nyílik rajta. Amber kiegyenesedik.
– Nem az.
A merevlemez jelzőfénye egyetlen pillanatra megvillan, a gép hirtelen mélyebb tónusba vált, majd a képernyőn szétnyílik az elrejtett partíció, egyetlen fájllal.
D_44
Amber pislog egyet. Először arra gondol, hogy a rendszer hibásodott meg, vagy ő rontott el valamit. Joey adatállományait eddig a szertelenség tartotta életben: félbehagyott mondatok, piros meg zöld nyíllal jelölt utalások, egymásra torlódó kérdőjelek és felkiáltójelek borítottak minden mappát. Ha Joey valamivel leült dolgozni, azt a cetlik és a margóra hányt megjegyzések kaotikus hálója kísérte.
Itt meg... semmi. Nincs szöveges dokumentum. Nincs kutatási napló. Csak egyetlen árva fájl.
Amber a telefonért nyúl, bekapcsolja a kihangosítást, és leteszi az asztalra.
– Na? – kérdezi Sandra a vonal túloldaláról.
Amber a képernyőt bámulja.
– Nem tudom. Valami nem stimmel.
– Mi nem stimmel?
– Üres. Vagyis... nem teljesen üres. De... csak egy fájl van benne.
– Csak egy? Joeynál? De hát ő még a bevásárlólistáját is három külön mappába mentette, mielőtt elvesztette volna. Biztos, hogy nem rejtett el semmit?
– Biztos. Nincs semmi. Sehol a szokásos, idegesítő logikai háló. Csak egyetlen kép.
Amber rákattint. A fájl nem a képnézegetőben, hanem a képszerkesztő ablakában nyílik meg. Egy montázs: három áttetsző kézfej egymásra csúsztatva; vékony, fehér pontok jelölik a csuklócsontot, az ujjperceket és a hüvelykujj tövét. A három kontúr annyira pontosan simul egymásba, mint Áron nagyapa géprajzainak rétegei.
– Egy kép van benne – Amber hangjában már ott a szokásos, védekező zsörtölődés, amivel a tehetetlenségét szokta leplezni. – Hát, fantasztikus. Tiszta főnyeremény. Nem is értem, minek kellett ehhez hétpecsétes jelszó.
– Milyen kép?
– Nem tudom. Három kéz van egymásra téve. Semmi más. Semmi magyarázat, csak egy kupac fehér vonal meg ujjperc. Úgy néz ki, mintha egy kezdő anatómus rosszul sikerült házi feladata lenne.
Amber kiválasztja és átküldi a fájlt Sandrának. A kis kék nyíl végigfut az üzenetsávon. A vonal túloldalán hirtelen csend lesz. Látja a chatablakban, hogy az üzenet célba ért, de válasz nem érkezik.
– Sandra? – szólal meg Amber egy idő után.
– Várj!
– Mire? Ha ez valamilyen vicc Joey részéről, akkor roppant szellemes, csak épp semmit sem értek belőle. Kesztyűhöz kérnek efféle méretet.
– A felső Dereké.
– Honnan tudod?
– Így tartja, amikor nem figyel rá.
Amber a képernyőre mered. A montázs nem magyaráz. Nem mondja meg, mit kell látni. Csak arra kényszeríti, hogy rétegről rétegre visszafejtse, honnan a fenéből szedte Joey ezt a három időpillanatot, és miért volt fontos számára, hogy egyetlen pontba préselje őket.
A kurzort a kép fölé húzza, majd véletlenül arrébb rántja az egeret. A felső kép elcsúszik. Derek keze egyszerűen odébb libben, mint egy átlátszó fólia.
– Várj! – Amber szeme szűkülni kezd. – Ez nem egyetlen kép.
Megragadja a felső réteget, és teljesen elhúzza. A kéz ott lebeg előtte, külön, önmagában. Joey nemcsak a kézfejeket préselte egymásba. Az ujjpercek mögött ott maradtak a rejtett környezet töredékei. A középső képen a csukló vonala mögött homályosan a jellegzetes napkorong-cégér rajzolódik ki a háttérben – a Morel Store épületének falához támasztva, úgy, ahogy Charles Aldren megörökítette a felfüggesztés előtt.
– A linstone-i archívum. A töredékes lemez. Ezt onnan vágta ki.
– Milyen lemezről? Mi van rajta?
– Egy fiú – Amber torkában hirtelen megakad a levegő. – Asma Aidze.
– Asma? Az ki?
– Nem számít. A lényeg, hogy a keze... Ugyanaz.
Egy mozdulattal a második réteget is odébb rántja. A legbelső kontúrra fókuszál. A kép életlen. Visszatükröződik benne valami. Két egymásba csavarodó faág sziluettje. Amber látta már korábban... aztán bevillan: „Tölgyvarázs”... Salma faragott szobra.
– A Griffin-ház! A folyosón lógó kép, az üvegén visszatükröződik a szoba. Joey ferdén fotózta le.
A képernyőn a három réteg szétcsúszva lebeg. Három különböző időpillanat. Három helyszín. Három foszlány, amit Joey akkurátusan egymásra préselt. Ugyanaz a kéz, ami két különböző korban, pontosan ugyanúgy felejtett el megmozdulni. A hüvelykujj különválik a többitől, a mutató- és középső ujj majdnem párhuzamos, a gyűrűsujj kissé lejjebb ereszkedik. Nem póz. Inkább valami, amibe a kéz magától visszatalál.
– Nem értem – suttogja Amber, és a zsörtölődés végleg elszáll a hangjából. – Mi az, amit Joey nem akart leírni szavakkal?
Sandra nem válaszol azonnal. A telefonból csak a légzése hallatszik, meg a távoli, fojtott csend, ami akkor keletkezik, amikor egy elmélet túl nagyra nő ahhoz, hogy egyetlen mondatban ki lehetne mondani.
KÖLCSÖNZŐCÉDULA
Sandra a túloldalon még mindig tartja a vonalat, de Amber nem akarja hallani. Legfőképp nem akarja kimondani, hogy Derek talán már 1887-ben is létezett. A füléhez szorított telefon már meleg és lassan nehezebb, mint a múlt héten vásárolt kis kézi súlyzó. Csak azért ment az apja után a Walmartba, mert a kocsiban meleg volt. A súlyzó a pénztár melletti akciós polcon árválkodott és neki azonnal megtetszett a pimasz pink dizájn. Beletette a kosárba. Péter csak egy pillanatra nézett rá, de kommentár nélkül hagyta a dolgot. A súlyzó azóta bizonyított: remek eszköz a földön kitekert bútortapéta fixálásához, amíg méricskél.
– Most le kell tennem. Köszi a segítséget. Majd még beszéljünk!
Feláll az asztaltól. Kimegy a konyhába, enged egy pohár hideg vizet, iszik, aztán az ablakhoz lépve nézi a kertben gomolygó füstöt, amíg a szíve lassulni kezd. Nem akar visszamenni. Tudja, hogy a gép ott várja a nyitott ablakával, de kell ez a néhány percnyi csend, amíg a valóság hagyja magát és újra megszokottnak látszik.
Visszatér, megtörli a tenyerét a nadrágjába, és leül. A monitorfény fakó kékeslánggal ég az arcán. A három egymásra illesztett kéz már nincs ott. Csak a főkönyvtár szürke, unalmas fájlrendszere fogadja. Mappák, dátumok, apró bélyegképek.
Görgetni kezd, hogy eltemesse magát a rutin alá, amikor a tekintete megakad egy mappán. Nincs benne semmi látványos. Egyetlen furcsa név: „Lyukó?”
– Ez meg mi a bánat?
Elidőzik a kurzorral a felirat felett. Várja, hogy Joey szokásos, magyarázó utótagja kibukjon mellette, de nem történik semmi. Csak ez az egyetlen szó, meg a kérdőjel. Kétszer kattint. A mappa kinyílik, de nem zúdul ki belőle semmiféle szellemes rendszer vagy rendezett dosszié. Harminckét fájl hever benne ömlesztve, kiterjesztések, katalógusszámok és nyers dátumok mögé rejtve. Joey nyilván csak behányta ide, amit talált, mielőtt még bármit kezdett volna vele.
Unott mozdulattal rákattint az első képre. Egy kőfelület részlete. Egy monolit, amit már ezerszer látott a helytörténeti anyagokban; a repedések közé fészkelődő, kopott kör alakú motívum. Megvonja a vállát, és továbblép. A következő fájl ugyanannak a kőnek egy másik szögből készült, szemcsésebb nagyítása. Aztán egy kézzel firkált vázlat. A tizenhetediknél a Morel Store régi cégtáblája jön elő, de Joey nem az egész épületet fotózta le, hanem csak a patinás cégér napkorong mintáját nagyította ki.
Amber lassan kezdi unni. Semmi új nincs benne; Joey megint csak túrt, gyűjtött, összehordott mindent a préri porából, ami a keze ügyébe akadt. Sóhajt. A gyomra ugyanolyan monoton kitartással korog, ahogy a képek jönnek egymás után. Kellene valami, amit rágni lehet, amíg a szeme dolgozik. Kimegy a konyhába. Chips sehol. Természetesen. Viszont van puffasztott kölesgolyó. Három zacskóval is. Péter egészségmániája úgy terpeszkedik a polcon, mint valami külön bejáratú házirend. Fontolóra veszi, hogy inkább éhen hal, aztán leemel egy zacskót. Nathan szereti. Annyira rossz nem lehet.
Visszaül a gép elé. Alan Morel egyik régi füzetének margója következik, rajta a kopott bélyegzővel. Bedob egy golyót a szájába. Ropogtat, görget.
Egy másik nagyítás ugyanarról a pecsétről, más fényviszonyok között. Még egy kölesgolyó, még egy görgetés. A zacskó az ölében van, minden mozdulatnál megzörren, ahogy belenyúl.
Bekap egy újabb golyót, és megnyitja a következő fájlt. Nem dokumentum. Nem kő, nem papír, nem is archív cégér.
A fotó rossz fényben készült, mintha valaki egy zsúfolt teremben, mellékesen kapta volna le a pult mögött álló embert. Gina csuklója látszik rajta, a blúza ujja feljebb csúszott. A bőrén pedig ott futnak a halvány, indigókék vonalak. Ugyanaz a kör, ugyanazok a sugarak.
A zacskó nem zizeg tovább.
Visszalép az előző képre – Alan pecsétjére. Aztán megint előre, Ginára. A vonalak nem teljesen egyformák; a pecsét kopottabb, a bőrbe oltott minta kicsit lágyabb – a tetováló művész hozzáadta a saját stílusát. De a szerkezet ugyanaz maradt.
A következő fájl csak plain text: néhány dátum.
A huszonhatodik képen Derek áll háttal a Jázmin-tó partján, de Joey ezen a fájlon szinte mindent levágott. Csak a jobb vállcsúcs maradt, az a rész, ahol a felkarcsont kapcsolódik az ízülethez. És a bőr. Nem tinta, nem tetoválás. Fény. Alig vehető ki, de a vonal ott van. A bőr alól dereng, belesimul a húsba. Amber elfelejt levegőt venni. Egyszer. Majd a második lélegzetvétel is kimarad. Emlékszik erre. A minta mindig ott volt az orra előtt. Az óvodában sokat ugratta Dereket emiatt. „Little Boy”-nak csúfolta. Akkor még nem értette, hogy Hirosima nem poén.
Nem kattint tovább. A szoba hirtelen nagyon csendes lesz. A kölesgolyó még mindig ott van a szájában, kásásodni kezd. Amber nem veszi észre. Nem mozdul, csak nézi a képeket, amik most már nem önálló véletlenekként sorakoznak, hanem egyetlen hosszú, láthatatlan kláris szemeiként.
A szomszédban Timothy hangosabbra csavarja a rádiót. A helyi csatorna szerint a várható zivatarok miatt a Butler füstje reggel és éjszaka megülhet a völgyekben.
Amber az ablak felé néz. A napnak nincs fénye, csak alakja. Tompa vörös korong ül a füstben.
★
2024 júliusában a nap kontúrját vesztett skarlát-narancs lufiként lebegett Mossvale felett. A forró, opálos levegőnek napok óta kiszáradt fű és por íze volt. A fenyves ontotta magából a gyantaszagot. A távoli hegygerincek elvesztek a szürkés-kékes fátyolban, és hajnalonként az erdőtűz füstje felkúszott egészen a főtérig. Joey útközben majdnem felbotlott a járdaszegélyben, mert két pyrocumulus-felhőt figyelt.
A könyvtárban a légkondicionálók maximumon dolgoztak. A szokott sarokasztalához ült, maga köré tornyozva a helytörténeti polc tekintélyes részét, és már legalább húsz perce keresett valamit, amiről Sandra azt állította, hogy létezik. Egy telepesnaplót, vagy annak másolatát, vagy egy másolat másolatát, amit valaki a nyolcvanas években lefűzött, aztán sikeresen elrejtett az emberiség elől.
– Az isten tudja, melyik raktári dobozban van!
– Isten nem segít. Már kérdeztem.
Sandra fel sem nézett az iratkötegből.
– Akkor rossz istent kérdeztél.
Joey vigyorgott, és kihúzott egy vékony, vászonkötéses helytörténeti gyűjteményt a kupac aljáról. A könyv még az ötvenes évekből maradt ott; a gerince puha volt a sok kéztől, a lapjai a széleken megsárgultak. Kinyitotta a hátsó borítót, hogy megnézze a leltári számot. A régi papírtasak még mindig ott lapult benne, és benne a kölcsönzőcédula, rajta több évtizednyi ceruzafirka, dátum, név.
Végigfutott rajtuk. Egy Morel, két ismeretlen, valaki, akinek a vezetéknevét már megette az idő. Aztán a sor alján, a sok fakult írás között ott állt egy alig kéthónapos, kék golyóstollas bejegyzés.
GRIFFIN, NATHANIEL
Joey ujja megállt a papíron.
Nathan kézírása. Ő járt itt. Ezt a könyvet fogta, ezt a cédulát húzta ki a tasakból, ugyanezen a papíron járt a keze. A gondolat olyan váratlanul és olyan ostobán jólesett, hogy Joey gyorsan csinált belőle valami mást.
– Na, ezt nézd meg!
Sandra az iratköteg mögül nézett fel.
– Mit?
Joey felmutatta a könyvet.
– Kikölcsönözte.
– Ki?
– Griffin. Nathaniel Griffin. Önként! Senki nem kényszerítette.
Sandra néhány másodpercig nézte a cédulát, aztán visszatért a papírjaihoz.
– Joey, ez egy könyvtár. Ilyesmi néha megtörténik nálunk.
– Nem érted. Nate nevét nyilvánosan utoljára egy középiskolai fegyelmi lapon láttam leírva, de ott is csak azért, mert valaki szemüveget rajzolt a portréjára.
– Talán esett az eső, és bemenekült ide.
Joey elnevette magát. Elővette a ceruzáját, és Nathan neve mellé, a cédula üres szélére odafirkantott egy apró, röhögő sólymot. Sólymot rajzolt, ha Nathanről volt szó, mióta csak az eszét tudta. Régebben azért, mert Nathan utálta. Később már nem tudta, miért.
A könyv visszakerült a kupacba, és Joey elfelejtette volna az egészet, ha egy héttel később egy másik kötet hátsó borítójából nem húz elő egy másik cédulát.
GRIFFIN, NATHANIEL
– Na, ne bassz…
Ezúttal Sandra azonnal felnézett.
– Griffin?
– Griffin.
– Kezdek aggódni érte.
Joey végignézett a könyvön. Valami vaskos enciklopédia volt, olyan súllyal, amivel kisebb emlősöket lehetett volna agyonütni. Nathanról sok mindent el tudott képzelni. Azt, hogy egy szikla szélén lóg. Azt, hogy egy szétszedett motort próbál összerakni három fölösleges csavar társaságában. Azt, hogy hajnali kettőkor elindul valahová csak azért, mert valaki azt mondta neki, ne tegye. Azt viszont nem, hogy este az ágyában enciklopédiát olvas.
A harmadik cédulán már nem nevetett olyan hangosan. A negyediken viszont igen, mert addigra a dolognak hagyománya lett. Griffin titokban értelmiségi lett. Sandra szerint valószínűleg zsarolják. Joey szerint testcserés invázió történt, és az igazi Nathan valahol egy garázsban van megkötözve.
Aztán egy csütörtök délután kinyílt a könyvtár ajtaja, és az invázió áldozata besétált rajta.
Joey a csengő hangjára gépiesen felnézett. Mire felismerte Nathant, már mosolygott. Kihúzta magát, arrébb tolta az előtte heverő könyvet, még a lábát is levette a szomszédos székről. A mozdulat gyorsabb volt a gondolatnál. Egyetlen hülye pillanatra biztos volt benne, hogy Nathan meglátta őt, idejön, ledobja magát vele szemben, és végre a képébe mondhatja, hogy lebukott a titkos értelmiségi életével.
Nathan nem látta meg. Vagy meglátta, csak nem állt meg rajta a tekintete. Körbenézett a teremben, a pult felé fordult, aztán megtalálta Ginát. Odament hozzá. Gina mondott valamit, Nathan lehajtotta a fejét, aztán visszanézett rá, és Gina elmosolyodott. Nem történt semmi. Éppen ez volt benne a rossz. Semmi olyasmi, amire Joey joggal mondhatta volna, hogy félreértette. Nem kellett hozzá nyomozónak lenni, még különösebben okosnak sem.
Gina. Hát persze!
Joey visszahúzta maga elé a könyvet, amelynek az előbb még helyet csinált.
Aznap este eszébe jutott a három cédula. Másnap a negyedik is. Két nap múlva, amikor egy újabb kötetben meglátta Nathan nevét, már előbb nézte meg a dátumot, mint magát a nevet.
Keddi nap volt. Gina keddenként délután dolgozott. Joey tudta, mert Sandra legalább háromszor panaszkodott rá, hogy olyankor neki jut a délelőtti nyitás. A következő csütörtök stimmelt. Aztán egy kedd megint. Joey egy darabig nézte a dátumokat, aztán becsukta a könyvet. Griffin nem olvasni jár a könyvtárba.
Ez volt a jó verzió. Ezen lehetett nevetni. Joey nevetett is rajta, ha Sandra szóba hozta, és egy idő után már egész ügyesen. Azt pedig nem kellett senkinek elmondania, hogy az első néhány alkalommal, amikor megszólalt az ajtó fölötti csengő, még mindig odanézett.
Néhány nappal később Gina egy köteg kézikönyvvel ment el az asztala mellett. Joey észre sem vette volna, ha az egyik vastag lexikon meg nem csúszik a köteg tetején. Gina utánanyúlt, a könyv nem esett le, csak a blúza ujja csúszott hátra a csuklóján.
Joey szeme odatévedt. Kék vonalak.
Gina már ment is tovább. Joey azonban nem fordult vissza a jegyzeteihez. A ceruzája hegye hozzáért a papírhoz, de nem mozdult. Valamit látott. Egy kört, néhány sugarat, talán többet is, de olyan gyorsan tűnt el a mandzsetta alatt, hogy egy pillanatig azt hitte, csak azért ismerős, mert az ember minden körben lát valami ismerőset. Aztán felállt.
– Gina!
A nő megfordult a polcok között.
– Igen?
Joey már majdnem odament hozzá. Ehelyett ott maradt az asztal mellett, kezében a ceruzával.
– Semmi. Azt hittem... mindegy.
Gina nézett rá egy pillanatig, aztán továbbindult.
Joey visszaült, és maga elé húzta Alan Morel füzetének másolatát. Nem kellett keresnie. Előző este órákon át nézte. Fellapozta, vissza kettőt, aztán még egyet. A margó alján ott volt a megfakult bélyegző. Kör. Sugarak. Joey közelebb hajolt.
A Morel Store régi cégérén is látta. Azon az 1887-es fotón, amelyet napokkal korábban nagyított ki. Levi Morel használta emblémaként, Alan pedig évtizedekkel később rányomta a saját jegyzeteire. Joey addig családi jelnek gondolta. Régi kereskedőcsalád, régi embléma, öröklődő motívum. Ennél hétköznapibb magyarázatot nehéz lett volna találni. Csakhogy Gina Moretti nem volt Morel.
Joey elővette a telefonját, megkereste a monolitról készített fotót. Kinagyította. A kő repedései között ugyanaz a forma ült. Ez már nem stimmelt. A monolit régebbi volt Levinél. Sokkal régebbi.
A következő negyedórában elfelejtette Nathant. Alan füzetét lapozta, előkereste a Morel Store fotóját, megnyitotta a monolitot, aztán újra visszatért Alan bélyegzőjéhez. Három különböző hordozó, három különböző idő. Kő. Fa. Papír. És most bőr.
Ekkor jutott eszébe Derek. Nem a fiú, csak egy kép róla. Joey néhány hete készítette a Jázmin-tónál, amikor Derek háttal állt neki, és valami ostobaság miatt felhúzta a pólója ujját. Joey akkor azt hitte, becsillant a napfény a fényképezőgép érzékelőjén.
Megnyitotta a fotót. Nagyított. Még egyszer. A vállon halvány vonalak rajzolódtak ki. Nem kékek. Nem tetoválás. Mintha a bőr alatt maradt volna valami fény. Joey sokáig nézte. Aztán becsukta az összes képet, és csak Alan bélyegzőjét hagyta nyitva.
Az ajtó fölött megszólalt a csengő. Felnézett. Nathan állt az ajtóban. Most nem mosolygott. Körbenézett, megtalálta Ginát, és az arcán megjelent ugyanaz a nyílt, nehezen leplezhető öröm, amit Joey már ismert. Ugyanolyan egyszerű volt, mint eddig. Talán éppen ettől lett hirtelen elviselhetetlenül bonyolult.
Joey lenézett Alan napkorongjára. Aztán Ginára. Derek megnyitott fényképe ott lapult a tálcán.
Végül Nathanre nézett. Néhány hete még azon röhögött, hogy Nathan Griffin könyvtárba jár. Aztán megfejtette: Gina miatt. Ezzel minden a helyére került.
Csakhogy Gina csuklóján egy olyan jel volt, amelyet egy százharminc éves füzetben és egy annál is régebbi kövön megtalált. Derek vállán pedig ugyanaz a forma derengett.
Joey előhúzta az első kötetet. A cédula ott volt a tasakban. Nathan neve mellett vigyorgott a kis sólyom. Most valahogy hülyébben nézett ki, mint amikor rajzolta. Kivette a tollát. A sólyom alatt, az első üres helyre felírta Nathan kölcsönzésének dátumát. Alá a következőt, amire emlékezett. A harmadikhoz már elő kellett keresnie a másik könyvet. Mire Sandra visszajött a raktárból, négy dátum állt egymás alatt egy külön lapon.
– Mit csinálsz?
Joey nem válaszolt rögtön. A túloldalon Gina nevetett valamin, amit Nathan mondott. Feljegyezte az első dátum mellé Gina nevét. Aztán a lap tetejére egyetlen szót írt.
Lyukó?
LUKOVARA
Fáradt. Boldog. Vagy szomorú. Nem tudja eldönteni.
A völgyben kékesszürke füstök kunkorodnak felfelé. A Rege túlpartján még deres a bükkös alja, fent azonban már áttört a nap a gerincen, és rézszínűre égette a levegőt. A patak ezüst szalagja meg-megvillan a mélyben.
Mélyet szippant. Fülel. A Retyezát csendje kobaltkék. Végre hazaért.
A Fekete-tenger sós fénye után a hegy elnyeli. Konstanca hője, az ezer kilométeres út, az átvirrasztott éjszaka még ott ül a csontjaiban. A bérc lódenzöld fenevadként dől a völgyre. A ház mögött szótlan a fenyves gyantapajzsa. Fent az orom perel az éggel.
Éva a tulipánokkal telefaragott oszlopnak támaszkodik.
Mi a fészkes fenéért vette meg ezt a romhalmazt az Isten háta mögött?
Konstancában sem tudta a választ. Most sem tudja.
Menekülés. Talán. Vagy ítéletvégrehajtás.
Önkéntes börtön, amivel a saját vérének szörnyeit zárja be ide, távol az ikrektől?
Odabent kartondobozok állják el a nappali bejáratát. A tegnap érkezett holmikból még semminek nincs helye. Éva átpréseli magát közöttük, felteszi a kávét, aztán letérdel a harmadik doboz elé.
Nem kell keresnie. A könyv legalul van. Vastag, sötétbarna bőr. A kötés egyik sarka felpöndörödött, a gerincen két borda már majdnem teljesen elkopott.
A kávé barna habja felfut.
– Bassza meg!
Leveszi az ibriket a tűzről.
Pár perc múlva a tornácon ül. A korondi bögre a korláton, a könyv a térdén. Nem keresi az oldalt. A gerinc magától enged ott, ahol évszázadok óta kinyitják.
„Anno Domini 1462, in oppido
Lukovara,
coram iudicibus congregatis,
comparuit Grozan Clemanescu, vajda [...]
... vallja az ancilla, hogy az úr éjnek idején a kapu előtt állott,
és az árnyékok vele szóltak.
Item dicit, hogy a gyermekeket a fény oltalmába adta,
de a fény nem jött...”
Éva ujja megáll az utolsó szavakon.
A pergamen szélét valaki megégette. A sorok alatt viaszfoltok, a margón ujjlenyomat. A pecsét vörös viasz, rajta a családi címer. Csorba napkorong.
★
Lukovara nem magas volt, hanem mély. A vár belesüllyedt a hegybe. Falai alatt víz járt a kőben. Körülötte hideg vas szaga, és valami, amit nem neveztek nevén, de mindenki érzett: a fény hiányának szaga.
A perterem ablakai a felső udvarra néztek. Sáros lábnyomok száradtak a kövön. Fenyőtű tapadt a repedésekbe. A gerinc mögött derengés mutatta, hol jár a nap.
Az ítélőszék mögött falfülke, benne feszület, a korpusz karjai túl hosszúra nyúltak. Az olasz maestro freskóiról lepergett a festék. Az egyikből csak egy kéz maradt. A másikon glória. Előttük gyertyák égtek. Lángjuk néha remegett a huzatban.
Az árkádok alatt két napja gyűlt a harag. A zúgás egyre nőtt. A sánta böllér hajította az első dögöt. Cuppanva ért földet a bírák asztala előtt.
– Gyilkos!
– Eretnek!
– Strigoi!
A darabontok lándzsanyéllel verték vissza a rácson átnyúló kezeket.
A középső bíró, sovány, szürke szakállú, előrehajolt.
– Folytasd, Veca!
A szolgálólány haja zsíros volt, a szeme vörös. Körme alatt piszok.
– Az úr… – kezdte, de a hangja elhalt. – Az úr nem akarta.
– Mit?
Veca Grozanra pillantott.
Tamás mester felemelte a kezét.
– Mondd el!
– Az úr nem akarta! Én láttam! A kapunál állt, és a sötétség… a sötétség beszélt hozzá.
– Beszélt? – vágott közbe Tamás mester. – A sötétség nem beszél. Kihez beszélt az urad valójában? Ki állt ott vele?
A lány keze megrándult a rokolyán.
– Senki. Egyedül volt.
– Az imént nem ezt mondtad.
A lány hangja elcsuklott.
– A gyermekeket a fényhez kellett vinnem – kicsit hadart. – Az úr ezt mondta. A templomba. Elvittem őket. Mind a négyet.
Tamás mester előrehajolt.
– És?
– Nem volt ott senki.
– A pap?
Veca megrázta a fejét.
– A gyertyák?
Megint megrázta.
– A fény?
Veca felnézett.
– Nem jött.
A bal oldalon ülő, eddig csöndben figyelő testes, vörös arcú bíró felállt.
– Ez már a harmadik eset egy esztendő alatt, Grozan! Gyermekek, akiket a te tetőd alá vittek, és akik soha nem kerültek elő!
Moraj futott végig a termen. A Pál apostol szobra mellett álló strázsa keze a kardja markolatára csúszott.
Veca most alig hallhatóan motyogott.
– Az úr kiment a kapun. Nem vitt kardot. Nem kiáltott. Csak széttárta a karját. És behívta őket.
Az írnok tolla megállt.
– Kiket?
Veca Grozan válla mögé nézett.
– Amiknek nincs nevük.
Valaki keresztet vetett.
– Aztán hallottuk őket. Ahogy lakmároznak a falak tövében.
Az írnok tollán a tinta sötét, kövér cseppé duzzadt.
A főbíró olyan hirtelen állt fel, hogy a széke hátrabillent. Az asztalra csapott, a pecsétgyűrűje nagyot koccant.
– Tizenhat! Tizenhat keresztény lelket adtál oda nekik! Tizenhatot! Mit mondasz erre, Grozan Clemanescu? Mit mondasz Isten és a király bírái előtt?
Grozan lassan felállt. A mozdulatban nem volt semmi teátrális; úgy állt fel, mint aki már ezerszer megtette, és ezerszer fáradt bele. A szeme ma különösen sötét volt. Végignézett a padsorokon, a tekintete a hátsó falnál álló fiatal férfin állapodott meg. Aki Grozant figyelte.
– Számoltátok őket, Baltazár mester? – a vajda hangja rekedt volt, torkát marta a fáklyafüst.
– Mit?
– A halottakat.
– Ne merészeld...
– Én számoltam. Tudom, hányat vitt el télen a láz. Hányat a farkas. Hányat a folyó. Tizenhatot adtam el.
A rácsnál egy asszony felsikoltott.
Grozan megvárta, míg elhallgat.
– Ha nem teszem, ma egyikőtöknek sem lenne torka, amivel ordítson.
Tamás mester felállt.
– És a négy gyermek?
– Nem tudom.
Grozan feltűrte a véres kézelőjét.
A terem elcsendesedett.
– Hazudsz!
– Nem.
– A te házadban voltak!
– Igen.
– A te parancsodra vitték őket a templomba!
– Igen.
– És eltűntek!
– Igen.
Tamás közelebb lépett.
– Akkor mondd meg, hol vannak!
Grozan hallgatott.
– A fény nem jött – mondta végül, most már a lányhoz fordulva. – Ezt te mondtad, nem én. Kérdezd meg magadtól, miért nem jött. Kérdezd meg, ki oltotta el a gyertyákat.
A szolgáló elsápadt.
– Én nem…
– Elég! – Baltazár mester előrelépett. – A saját szolgálódat vádolod?
– Nem.
– Akkor kit?
Grozan felnézett a freskókra. Nem felelt.
A teremben senki nem mozdult.
– A fény nem a tiétek – mondta. – Nem a templomé. Nem az egyházé. Nem az égé. A fény annak adja magát, aki elbírja.
Baltazár keresztet vetett.
– Istenkáromlás!
– Lehet.
Tamás mester felháborodva meredt rá.
– Ha a fény nem jön, az árnyék nő – folytatta Grozan. – Ha az árnyék nő, valakinek bele kell lépnie.
– A Sötétséget választottad!
– Nem. – Grozan tekintete megint a fiatal férfit kereste a terem mélyén. – A Sötétség nem választás.
A tömeg a rácsnak feszült. Baltazár kiabált. Tamás mester a botjával verte a követ.
A vajda nem mozdult.
A terem mélyén álló férfi sem. Aztán Mihály végignézett a freskókon. Nem Grozanon. Nem a bírákon. A fény helyén. Kilépett a teremből. A gyertyák lángja megnyúlt.
A szörnyeteg megszületett – ám a világot ez tartotta egyben azon az éjszakán.
GÜL-I SULTANI
Bono bágyadtan terült el a műterem küszöbén. A nap dél óta melegítette azt a foltot. Az öreg retriever félig csukott szempillák alól figyelte a fiút.
Derek a festőállvány előtt állt. Kezében az ecset hegye milliméterekkel a feszített vászon előtt lebegett.
Nem akart gondolkodni. Túl sok volt a zaj. Színek, formák, szabályok, Lisa eklektikus műtermének minden apró részlete egyszerre követelte a figyelmét. Lehunyta a szemét. Egyszer, kétszer, majd harmadjára is. Próbálta kirekeszteni a külvilágból érkező, tolakodó ingereket. Halkan, alig hallhatóan dünnyögni kezdett maga elé, tízesztendős mantrával védte a törékeny pillanatot:
– Elég vagyok. Most. És mindig.
Ekkor a nyitott franciaajtón át fuvallat mozdult. Magával hozta a kertben álló, már sárguló birsalmafa érett, mézédes gyümölcsillatát. Rátelepedett a vászonra, a száradó festékek szagára és abban a pillanatban valami elszakadt a jelen szövetében. Az emlék túl tágas volt ahhoz, hogy az övé legyen.
A fülében egy nej nádból faragott teste szólalt meg, tiszta hangjához egy hipnotikus, szinte síró, vágyakozó rabáb hangja társult. A levegő megváltozott. A birsalma fanyarságát napégette kő és bódítóan sűrű virágillat váltotta fel.
Anatólia.
A fallal körülvett, fenséges rózsakert Konya szívében.
Látta őt. Rúmí állt a buja bokrok között, nehéz, földig érő köpenyében, arcát megvilágította a keleti nap. Hosszú, vékony ujjaival óvatosan megfogott egyetlen mélyvörös, tömött szirmú rózsát. Közelebb hajolt, lassan, mélyen beszívta az illatát, majd lehunyta a szemét. A nej hangja felszállt a kert fölé. Rúmí diktálni kezdett:
– ... Minden fény mögött árnyék van, minden árnyék mögött ígéret. Az ember e kettő között él… hol megáll, kezdődik az ének....
Derek kinyitotta a szemét. Újra a műteremben állt, a birsalmaillat még mindig ott lebegett a franciaajtónál, de az ecsetet tartó keze már nem feszült.
Megszületett az első vonás.
Nem keresett formát. Nem választott színt azért, mert illett a másikhoz. Nem javított ki semmit. Egyik réteg került a másikra, kobaltba indigó, türkizbe zöld, aztán valami füstös ibolya. A festék helyenként megfolyt, máshol az ecset száraz sörtéje felsértette az alatta fekvő réteget.
Nem tudta, mennyi idő telt el.
– Maeterlinck madara kék, nem pedig...
Derek keze megállt.
Lisa mögötte állt. Mezítláb, egyik kezében bögre, a vásznat nézte. Sokáig. A bögréből vékonyan szállt a gőz. A mondatot nem fejezte be.
Derek még nézte a képet.
A madár ott ült a vászon közepén, kobalt nélkül. Mintha minden színt megtalált volna hozzá, csak azt az egyet nem, amelyiknek lennie kellett volna.
Letette az ecsetet.
Lisa nem kérdezte, hová megy.
★
A könyvtárudvaron délutánra sem lett hűvösebb. A téglafal ontotta magából a meleget, a keskeny virágágyásban a kókadt kakukkmák bólogatott. Derek a hátsó lépcső korlátjának támaszkodott, és nézte, ahogy egy darázs újra meg újra nekirepül a zárt ablaknak.
Beszélni fog Nathannel. Az elhatározás egyszerű volt. Majdnem megnyugtató. Nem kell mindent elmondani. Nem kell kimondani Kokábel nevét, sem Durkamét. Csak annyit, amennyi elég ahhoz, hogy Nathan tudja: ami történik vele, nem álom, nem képzelődés, és nem minden hang az övé, amelyik belülről szól.
Joeynál azt hitte, van még idő.
Derek összekulcsolta a kezét. A mutatóujján vékony festékcsík száradt. Indigó. Nem kobalt.
Nem tudta, mikor kezdte el ugyanazt a mondatot újra és újra forgatni magában: „Beszélek vele.” Nem figyelmezteti. Nem tereli. Nem mondja meg, mit válasszon. Csak elmondja, hogy van választása.
– Ne tedd!
Derek felnézett.
Uriél a platán alatt állt. Nem lehetett tudni, mióta. Világos inget viselt, fölötte azt a sötét posztókabátot, amit még Marseille-ben választott a Maison Claryben – a bűbájos, ugyanakkor kotnyeles Désirée ajánlására.
– Melyik részét?
– Egyiket sem.
– Shemjáza már beszélt vele.
– Tudom.
– Akkor ez nem választás.
– Még az.
Derek végighúzta hüvelykujját a festékcsíkon. A platán egyik levele levált, megpördült közöttük, aztán a kövezetre esett.
– Meddig?
Uriél nem felelt.
– Mihály tud róla?
– Tud.
– És mit fog tenni?
– Remélhetőleg semmit.
Derek felnézett rá. Az udvar túlsó végében egy öntözőcső feküdt a fal mellett, laposra taposva. Valahol az épületben becsapódott egy ajtó.
– A Karéj miatt nem fogja sokáig figyelmen kívül hagyni Nathant.
– Nathan nem Kokábel.
– Nem.
– Akkor Mihály se tegyen úgy, mintha az lenne.
– Ezt ő is tudja.
– Az Astrolabiumot is tudta.
Uriél tekintete megkeményedett.
Derek elfordult. A darázs koppant az üvegen. Leesett a párkányra, aztán újra nekivágott.
– És mégis kardot rántott.
– Éron.
– Én Nathaniel Griffinnel akarok beszélni. Nem Kokábellel.
A könyvtár egyik felső ablakán megcsillant a nap. Derek Joey arcát látta maga előtt.
– Egyikőtök sem beszélt vele – mondta. – Sem te. Sem Mihály. Mindenki arra vár, hogy válasszon, miközben azt sem tudja, hogy kérdeznek tőle valamit.
– Tudnia kell, hogy a választás az övé.
– Pontosan ezt akarom elmondani neki.
– Ha te mondod el, már nem ugyanaz a választás.
Derek felnevetett. Rövid, száraz hang volt.
– Ez kényelmes.
Uriél arca nem változott.
– Tudom.
– Nem. Te azt tudod, mi a szabály.
Most Uriél hallgatott.
Derek lenézett a kezére.
– Én meg azt tudom, milyen az, amikor betartom.
A kobaltkék madár egy pillanatra ott volt előtte. Nem úgy, ahogy ma megfestette. Úgy, ahogy nem tudta. Fent a sziklafalon. Egyetlen kék pont.
– Beszélni fogok vele.
– Ne tedd!
– És ha Mihály közbelép?
– Akkor ő is elveszi Nathantől ugyanazt.
– Megállítod?
Uriél sokáig nézte.
– Ha kell.
– Mihályt.
– Ha kell.
Derek bólintott. Aztán visszaült a lépcsőre. Nem ígérte meg, hogy hallgatni fog.
A darázs közben megtalálta a nyitott ablakot.
A VÍZ NEVE
Derek annál a kanyarnál vált ki mellőle, ahol az ösvény a Pacsirta-dűlő felé fordult. Nem szólt egy szót sem, csak búcsúra emelte a kezét; Nathan addig figyelte a fenyők között távolodó alakját, míg el nem nyelte a sötétség. A vörös csík még mindig ott égett, amikor felnézett – ugyanaz az izzó fonál a fák vonalánál, túl vízszintes ahhoz, hogy felhő legyen, és túl állandó bármihez, amit tűz táplálhatna. Egy darabig zsebre dugott kézzel ácsorgott, azt hajtogatva magának, hogy nem megy vissza a tóhoz.
Aztán... mégis visszament.
Nem a teljes úton. Ott állt meg, ahol az ösvény a vízpart feletti kis tisztássá szélesedett, ahol a gránitpárkány kiszögellése alól látni lehetett a Jázmin-tó teljes, lapos és fekete medrét odalenn. A kerti parti zajai teljesen elültek. A gyertyák kialudtak. A girlandokat Salma már leszedte. A Griffin-házból egyetlen fény sem látszott innen, csupán a tető halvány maszatja derengett át a felső ágak között, s a fénykép, amiről tudta, hogy bent lóg – nem akart a fényképre gondolni.
A kántálás is abbamaradt. Valamikor Derek távozása és a jelen pillanat között a fenyvesben bujkáló hangok elcsendesedtek. Ott állt a gránitpárkányon, a vizet nézte, és Joey kérdésére gondolt. Ahogy Joey feltette – nem kifejezetten neki, nem is Dereknek, csak úgy bele a köztük lévő levegőbe, azzal a sajátos, hanyag könnyedséggel, ami épp azt jelezte, hogy a dolog minden, csak nem könnyed: „Miért más a víz hangja éjszaka?”
Nathan akkor valami elütő választ adott, már nem emlékezett pontosan, mit; olyasmit, amit akkor mond az ember, ha nem akarja bevallani, hogy ő is észrevette ugyanezt, és hogy őt is nyugtalanítja. Derek pedig egyáltalán nem szólt semmit, ami a maga módján szintén válasz volt.
Hét napra rá Joey elment, és nem jött vissza.
A víz most nem volt más. Olyannak tűnt, mint a víz általában: apró neszek a sziklák mentén, teljesen érthető módon. Leguggolt, felvett egy okkersárga kavicsot a gránitpárkányról, és megforgatta az ujjai között; érezte a hidegét és a súlyát, s azt, hogy a felszíne enyhén nedves, bár nem esett az eső.
Nem hallotta senki közeledtét. Amit meghallott, az a légnyomás változása volt – egyfajta sűrűsödés a háta mögött; egy jelenlét, amit a teste hamarabb jelzett, mintsem az elméje kategóriát talált volna rá. Karján felállt a szőr. Lassan felegyenesedett.
A férfi – ha egyáltalán férfi volt – a fák vonalánál állt. Nem az erdőből lépett elő. Egyszerűen csak ott állt, mintha mindig is ott állt volna, s Nathannek eddig csupán a látószöge nem volt megfelelő hozzá. Olyan magas volt, hogy azonnal az a gondolat villant át az agyán: „a fák közelebb vannak, mint hittem” – afféle önbecsapás, amivel az elméje próbálta elkerülni az egyszerűbb konklúziót. Az alak tejfehér szőrmeszerű dolgot viselt, ami ebben a távolságban nem rajzolódott ki tisztán, és a tavat nézte.
Nem Nathant. A tavat.
A fiú teljesen mozdulatlan maradt, úgy, ahogy az ember akkor áll, mikor valaminek a hamissága nyilvánvaló, de még nem fedte fel magát.
Az alak feje megfordult.
Később Nathan már nem lett volna képes teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy arcot látott. Részletekre emlékezett: a csontszerkezetre, a szemek minőségében rejlő valami rendkívül ősire, aminek semmi köze nem volt a ráncokhoz vagy a megereszkedett bőrhöz, sokkal inkább egyfajta mélyélesség volt, ahogy bizonyos régi fényképeknek olyan mélysége van, amivel a maiak nem rendelkeznek – a megvilágítási idő számlájára írható valami. Az alak egyszer sem pislogott, míg Nathan őt figyelte. Az alak mögötti fenyők a szélirány ellenében mozdultak meg.
– Ott voltál az engesztelőn. – A hang a megfelelő irányból érkezett. Ez legalább rendben volt. – A gyertyásnál.
– Igen.
– Ismerted a fiút.
– Joeyt. Igen.
Az alak egy pillanatra elhallgatott. A fenyők megmozdultak. Nathan tekintete folyton lecsúszott az alakról – volt valami különös abban, amikor közvetlenül ránézett. Azzal rántotta vissza a fókuszt, hogy a sötétebb formákra, a körvonalakra, s az alak által vetett árnyékra koncentrált. Az az árnyék hibás volt. Nem harsányan, nem képtelen módon, hanem abban a sajátos értelemben, hogy egy szórt szürkületben álló alak árnyékának lágynak és határozatlannak kellene lennie, ennek az árnyéknak viszont éles pereme volt.
– Kérdezett valamit – mondta Nathan, mert úgy érezte, ha nem tesz bele valami szót, a súly teljesen rászakad. – A tóról kérdezett.
– Többet kérdezett ő annál.
– Tudom. – Valóban tudta. Megértette, hogy Joey tóról szóló kérdése csak az utolsó volt egy sorozatban, az, ami felszínre tört. Akkor is értette, mégsem kezdett semmit ezzel a tudással. – Mi történt vele?
Az alak kilépett a fák vonalából. A mozdulat némileg tisztább kontúrt adott, és a fiú láthatta, hogy a ruházatnak tulajdonított fehérség részben abból fakadt, hogy az alak visszaverte a fényt; és az arc – igen, volt ott egy arc – olyan figyelemmel nézett rá, amitől Nathan nagyon pontosan elhelyezve érezte magát a térben, végtelenül konkrétan, mintha pontos koordinátákhoz szegezték volna a föld felszínén.
– Ott van, ahová a dolgok kerülnek, ha túl sokat értenek meg, túl gyorsan. A héj nem magától nyílt meg.
– Ez... nem elég.
– Nem bizony.
A fák feletti vörös csík elmozdult – nem feléje, hanem a tájolása váltott; élesebb lett, mint egy beálló iránytű mutatója. Nathan anélkül vette észre, hogy levette volna a szemét az alakról.
– Miért mondja ezt nekem?
– Mert valaki keresni fogja. És jobb, ha a kereső tudja, mit keres.
– Arra biztat, hogy keressem?
– Arra utalok, mit követel meg a keresés. El kellene fogadnod, amit ő megértett. Meg kellene kérdezned, amit ő kérdezett.
– Mit kérdezett?
Az alak olyan hosszú ideig hallgatott, hogy a fiú már azt hitte, nem kap választ.
– Megkérdezte a víz nevét.
Nathan csak bámult rá. A dolog abszurditása utat akart törni magának, de elfojtotta, mert az alak nem abszurdan beszélt, és mert a szavakban volt valami, ami a szó szerinti értelem sajátos súlyával landolt. Nem metafora. A víz nevét. Mintha a víznek lenne olyan. Mintha számítana a név ismerete.
– Zohere Nach – a név már elhangzott, mire Nathan rájött, hogy fogalma sincs, honnan ismeri.
Az alak figyelme kiélesedett. A mozdulatlanság egy másféle minősége futott át rajta – felismerés talán, vagy valami ahhoz közeli; annak a reakciója, aki egy olyan szót hallott, amit ebből a forrásból legkevésbé sem várt volna.
Nathan észrevette, hogy már egy ideje a súlyelosztása egy olyan emberé volt, aki arra számított, hogy futnia kell, de mégsem futott, és az izmok kezdtek remegni a tartós készenléttől.
– Már előrébb jársz, mint gondolnád – mondta az alak.
Hátralépett. A tér az alak és a fák vonala között mintha összeomlott volna, mígnem az alak és az erdő ugyanazt a síkot foglalta el, s aztán már csak a fák maradtak. Nathan ott állt, azt a helyet bámulva, ahol az alak az imént még létezett. A kemény peremű árnyék eltűnt. A fenyők újra mozdultak, most már rendes módon, a szél irányát követve.
Lenézett a tenyerére. A kavics nyomot hagyott. Ökölbe szorította a kezét köré, s addig tartotta, míg a bőre melege át nem vándorolt a kőbe, majd letette a gránitpárkányra; szándékosan, nagyobb gonddal, mint amit a mozdulat indokolt volna.
A fák felett a vörös csík kialudt. Nem látta az eltűnését. Egyszerűen csak odalett, s a fenyves feletti égbolt a késő éjszaka megszokott, mélykék színét öltötte magára: közönyösen, tele csillagokkal – hétköznapi csillagokkal, amelyek mozdulatlanul és szótlanul égtek a maguk hétköznapi messzeségében.
Még egy darabig ott maradt a gránitpárkányon, aztán elindult vissza az ösvényen a ház felé.
Nem mondta el Dereknek.