16. FEJEZET
DAHLE 133
A krumpli héja vékony spirálban tekeredett le a késről. Minden egyes mozdulatnál úgy érezte, hogy ősi, értelmetlen rituálét végez. A mosogató fölött hideg fény vibrált, a vízcseppek apró csillagokként tapadtak a rozsdamentes acélra. A konyha csendes volt, csak a vágódeszka koppant néha. És Amber minden koppanással egyre biztosabb volt abban, hogy a mirelit az emberiség egyik legnagyobb vívmánya.
– Komolyan… – morogta magában. – Mintha nem lenne fagyasztott. Miért kell ezt kézzel? Miért kell bármit kézzel?
A krumpli megadta magát, a héj a körmére ragadt, a kés élével próbálta lekaparni, miközben a szemébe csúszó tincset visszapöccintette. És akkor megérezte. A tekintetet. Felpillantott.
Joey ott állt a konyhaajtóban. Nem szólt. Csak figyelte – azzal a jellegzetes, iker-törvényszéki tekintettel, amiben benne van az összes közös gyerekkori csíny és minden el nem mondott szemrehányás.
– Mi van?
Joey nem válaszolt. Csak biccentett: Gyere. Nem sürgetve, nem drámai módon, csak azzal a macskaszerű magabiztossággal, amivel a fontos dolgok felé szokta terelni a világot.
Amber letette a kést, a krumplis kezét a nadrágjába törölte.
– Ha ez valami hülyeség, esküszöm, hogy…
Joey már elindult a folyosón. Követte. A félhomályban a lépéseik puha nesze olyan volt, mint amikor egy kézmelegítő csusszan a régi posztókabát zsebébe. Nézte a bátyja lapockáit. Hirtelen belé nyilallt, hogy Joey elszökik mellőle. Gyorsabban nő, mint ő. Talán a sziklamászás miatt. Vagy mert mostanában képes volt egyszerre megenni egy egész KFC megakosarat.
– Ugye nem gyújtottál fel semmit? – firtatta. – Mert nem falazok neked többet a héten.
Semmi reakció.
A szobához értek. Joey belépett, Amber utána. A Luxo-lámpa sárga fénye meleg aurát vont az íróasztalon heverő könyvek, jegyzetek rendezett káoszára. És ott, az asztal sarkára csavarozva állt: a Dahle 133. Az a robusztus, vasból öntött mechanika, amit Áron nagyapa választott még abban az időben, amikor a tárgyaknak súlyuk és becsületük volt.
Joey megállt előtte. Felemelte a kezét. És némán rámutatott. Amber a hegyezőre bámult. Aztán Joey-ra. Aztán megint a hegyezőre.
– Mi van vele?
– Ne. Hegyezd. Vele. A szemceruzád – mondta Joey halkan, de olyan jeges meggyőződéssel, mintha bibliai parancsolatot hirdetne ki. – Soha. Többé.
Amber pislogott.
– Ja, hogy… Te ezért hívtál ide? A krumpli félbemaradt, mert te… Ez most komoly?
– A grafitnak van struktúrája. A szemceruza: viasz. Ez így... – Joey nem találta a szót. Csak állt, és a hegyezőre nézett azzal az arccal, amivel mások a planetárium kupolájára.
Amber hihetetlenkedve méregette.
– Te vagy a világon az egyetlen, aki képes filozófiai válságba kerülni egy sminkcucc miatt.
– Nem filozófiai. Technikai.
– Aha. Persze.
– A hegyező érzi.
– A hegyező érzi. Jó ég...
– Igen.
– Te tényleg azt hiszed, hogy ez a fém izé... különbséget tesz ceruza és szemceruza között?
– Nem hiszem. Tudom.
Amber visszafojtotta a nevetést.
– Rendben – mondta végül, a hangja egyszerre volt engedékeny és játékosan gonosz. – Ezentúl nem hegyezem vele az éjfeketét...
A szünet után jött a kaján félmosoly. Joey szeme elkerekedett. Amber már fordult is ki a szobából, vigyorát győzelmi zászlóként magával húzva.
A konyhában visszaállt a pult elé.
– A hegyező érzi – motyogta, félig a krumplinak.
Aztán nevetni kezdett. Csendesen, csak magának, ahogy az ember nevet, amikor valami egyszerre hülye és tökéletesen igaz.
MATUZSÁLEM
Tízezer láb felett a levegő már élessé vált. A busz egy órával naplemente előtt tette ki őket az ösvény elején, és a csoport most libasorban haladt át a tájon, ami úgy festett, mint egy haldokló csillag felszíne: fehér sziklák, szürreálisan csavarodott fák szkeletonszerű maradványai, amik már akkor is álltak, amikor Róma még csak hamu volt.
– Te jó ég – zihált Marcus. – Ki választotta... a júliust... ehhez?
– Még mindig jobb, mint a tél – szólt vissza Derek, akin meg sem látszott a légszomj. – Januárban jéggé fagynál, mire elérnéd a fát.
Nathan felnevetett, könnyedén és derűsen. A lépte laza volt és gondtalan. A magasság szemlátomást nem zavarta. Joey a tarkóját figyelte. Mint mindig.
„Megyei bajnok vagy” – emlékeztette magát. – „Másztál már szabadon kétszer ilyen magas falakat biztosítás nélkül. A tüdőd nem adja fel.”
De. Feladta.
Csak egyszer – tavaly decemberben, a könyvtárban, amikor Nate fölötte áthajolva belepillantott Morel jegyzetfüzetébe, és megkérdezte: Ez meg mi? – a kérdés ártatlan volt. A közelség viszont félúton lopta el Joey lélegzetét; a mellkasában támadt rándulásnak és dadogásnak semmi köze nem volt a fizikai megerőltetéshez.
Most ismét ez történt.
– Minden oké? – Nathan lemaradt mellé, a keze Joey vállára nehezedett. Melegen, fesztelenül, azzal a fajta érintéssel, ami mindenkinek kijutott. – Kicsit sápadtnak tűnsz.
– Jól vagyok – préselte ki Joey. A szó nyersen hangzott.
Nate hüvelykujja rövid ideig a kulcscsontja feletti izomba fúródott, mielőtt elengedte volna.
– Ne játszd a mártírt – vigyorgott. – Van még egy mérföld a ligetig.
Előrekocogott, hogy beérje Dereket, Joey pedig kimért ütemre kényszerítette a levegőt a tüdejébe. Négyre be. Négyre ki. Nem a ritka légkör volt a baj. A baj az volt, hogy Nathan is létezett benne, elég közel az érintéshez, és elég gyanútlanul a sebzéshez.
Ahogy feljebb értek, az ösvény elkeskenyedett. A gránittömbök helyét laza törmelék vette át. Joey a lépteire koncentrált, az egyensúly és a kapaszkodás mechanikájára, és próbált nem Morel bejegyzéseire gondolni.
„Kokábel: A Bukott Csillag. Aki fényt hozva ereszkedik alá, nem tudva a jegyről, melyet visel.”
Nathannek minderről fogalma sem volt. Úgy mozgott a világban, mint aki soha nem kényszerült rá, hogy megkérdőjelezze: akarják-e őt; fizikai könnyedsége egyfajta nagylelkűség volt. Úgy érintett meg másokat, ahogy mások lélegeznek – gondolkodás nélkül, gyakran, mit sem sejtve a kráterekről, amiket maga után hagyott.
– Vigyázz...!
A kavicsok csikorogtak Joey talpa alatt. Egy pillanatig nem is érezte, hogy csúszik – csak azt, hogy a világ oldalra dől. A keze hasztalan kapott kapaszkodó után. A szikla éle elmosódott a szeme előtt. Egy kéz rántotta vissza.
– Hó, csak óvatosan.
Nathan ujjai a pulóverbe mélyedtek, megtartva őt. Joey két réteg anyagon keresztül is érezte a szorítást, Nate tenyerének melegét a bőrén. Öt ujj. Egy hétköznapi mentőakció. Semmiség.
– Köszi – mondta Joey.
Nem nézett fel. Mert ha felnéz, kiderül, hogy a szeme túl fényes, a lélegzete túl rövid. Nathan nem engedte el azonnal. Joey arcát fürkészte, kifejezése aggodalomba fordult át.
– Biztos, hogy jól vagy? Úgy zihálsz, mintha sprinteltél volna.
– A magasság.
– Ja, de te állandóan mászol. Nem kellene, hogy...
– Mondom, hogy jól vagyok – vágott vissza Joey, túl élesen. Kiszabadította a karját, és ment tovább.
Mögötte Nate megtorpant, majd szó nélkül követte.
A liget fái szétszórtan álltak a gerincen. Régóta dacolva ugyanazzal a világgal. Törzsük olyasfajta erőszakról árulkodott, amit csak villámok, szél és több ezer évnyi kitartás képes formálni. Egyikük lehetett akár a Matuzsálem is. Vagy egyik sem.
– Ezek között vannak ötezer évesek is – dünnyögte Derek. A tájat nézte, de nem azt látta. – Idősebbek a piramisoknál. Idősebbek az írásbeliségnél.
– Az úgy néz ki, mintha ordítana – bökött Marcus az egyik fa felé.
Nathan odasétált, tenyerét az élő fa fölé emelte. Tétovázott. Nem merte végigsimítani.
– Nem érződik olyan öregnek.
– Ez azért van, mert semmi érzéked a történelemhez – jegyezte meg Marcus.
– Vagy csak optimista vagyok. – Nate vigyorogva kétszer rákopogott a törzsre, mintha várná, hogy a fa válaszoljon. Aztán megfordult, és a csoportra nézett, arca nyílt és ragyogó volt a fogyatkozó fényben. – Gyerünk. Üljünk le, mielőtt megfagyunk.
A csúcson brutális volt a szél. Alacsonyan szálló, könyörtelen lökésekben érkezett, átvágott a kabátokon, és látható kísértetekké változtatta a leheletet. A csoport egy nagyobb szikla szélvédett oldalánál verődött össze; előkerültek a takarók, a termoszok, a hegyre felcipelt apró kényelmek.
Nathan kérdés nélkül huppant le Joey mellé, válluk összeütődött, ahogy elhelyezkedett.
– Jégkorszak – mondta, felhúzva a térdét. – Esküszöm, ez a hely a színtiszta jégkorszak.
Joey nem válaszolt. A farmerén átszivárgó hidegre koncentrált, a szikla érdes felületére maga alatt – bármire, csak Nathan karjának melegére ne, amely az övéhez simult.
– Hallgatag vagy ma este – jegyezte meg Nate. Lecsavarta a termosza kupakját, ivott egyet, majd felé nyújtotta. – Kérsz? Borzalmas benzinkutas kávé, de legalább meleg.
– Megvagyok.
Nathan megvonta a vállát, és újra ivott.
– Ahogy gondolod.
A csoport beszélgetése hullámzott körülöttük – Marcus a hidegre panaszkodott, Derek újabb tényeket olvasott fel a fáról, valaki nevetett egy viccen, amit Joey nem hallott. Nate fél füllel figyelt csak, hátravetett fejjel az eget kémlelte.
– Hiányzik Mossvale – szólalt meg hirtelen.
Joey mellkasa összeszorult.
– Tényleg?
– Aha – Nathan hangja elhalkult, olyasfajta vágyakozással, amitől Joey torka sajogni kezdett. – Úgy értem, ez itt gyönyörű. Ne érts félre. De Mossvale... – megállt, kereste a szót, finoman meglökte Joey vállát. – Neked nem hiányzik?
„Nem” – gondolta Joey. – „Nem, amíg te itt vagy.”
– Néha – mondta hangosan.
Nathan elégedetten bólintott, és ivott még egy korty kávét. A térde most Joey-éhoz ért; ez a kapcsolat olyannyira hétköznapi volt, hogy akár véletlennek is tűnhetett. De Joey minden idegszála válaszolt erre az érintésre.
Kokábel találkozik a Mudrāval. A jegy és a tanú. A sors nem kér engedélyt.
– Gina... – folytatta Nate, hangja élettel telt meg. Halkan és őszintén felnevetett. – Istenem, alig várom, hogy újra lássam.
Joey tüdeje elfelejtette, hogyan kell tágulni.
Nathan beszélt tovább – valami ritka virágról, amivel meg akarja lepni Ginát, ha hazaérnek –, de Joey agyához már nem jutottak el a szavak. Csak Nathan testének melegét regisztrálta, a hangjában lévő természetes vonzalmat, és azt a módot, ahogy Gináról beszélt, mintha ő lenne a tengely, ami körül a világ forog.
Nem lett volna szabad, hogy fájjon. Nate soha nem ígért neki semmit. Sosem nézett Joey-ra másként, mint barátra, csapattársra, valakire, aki mellett biztonságban leülhet egy fagyos hegytetőn. Joey mellkasa mégis összeomlott; levegőtlen volt és kicsi, mert Nathan ott volt – olyan közel, hogy Joey számolhatta volna a lélegzetvételeit, érezhette volna nevetésének remegését –, és mégis végtelenül elérhetetlen maradt.
– Hiszen remegsz – szakította félbe magát Nathan. Összeráncolta a homlokát, közelebb húzódott, és karjával rövid időre átkarolta Joey vállát. – Komolyan, ember, ennyire fázol? Szólhattál volna.
Aztán Nathan megmozdult. A térdével súrolta Joey combját – nem szándékosan, csak hogy kényelmesebben üljön. Joey ökölbe szorította a kezét. Hogy ne nyúljon oda. Hogy ne fagyjon meg ott, ahol érintették. Aztán Nate hátrább húzódott, már fordult is, hogy előkeressen a táskájából egy pótkabátot, ő pedig ott ült egy megkezdett zárójel mögött, ledermedve a hirtelen támadt hiányban.
Később – miután a csoport kisebb egységekre oszlott, miután a hőmérséklet újabb tíz fokot esett, és a csillagok elkezdték lassan átlyuggatni az égboltot – Joey egyedül megállt az egyik fa mellett.
Az ősi, félig halott, félig élő fenyő csavarodott ágai minden logikának ellentmondó irányokba nyúltak. Lopva körülnézett. Nem látta senki. A rücskös kéregre szorította a kezét, érezte a tenyere alatt a fa jeges harapását.
„Te vagy az?” – kérdezte magában. – „Ötezer éve állsz itt és vársz. Mire? Hogy valaki észrevegyen? Hogy véget érjen a világ? Valamire, ami sosem jön el?”
Elhúzta a kezét, és felnézett a csillagokra.
– Én csak tizenhetet vártam – mondta halkan a semmibe. – De azt hiszem, értem.
A fa nem felelt. Joey mozdulatlan maradt. A kabátja szélét szorította, ott, ahol Nathan ujjai percekkel korábban még melegítették. Most csak a hideg maradt, és a fa lélegzete – halk, egyenletes, elég lassú ahhoz, hogy túléljen mindent, ami siet.
BÖLCSŐ
„A halott mellé mézet tesznek.
Nem azért, hogy egyen belőle.
Az ember a föld alatt már nem éhes.”
A hajnal itt mindig előbb érkezik a hegyhátra, mint a völgybe. Ezt gyermekkora óta tudja. A magasabb sziklák peremén a fény már rézaranyban izzik, amikor lenn, a Ligetben még hűvös kékesszürke párák tapadnak a palástfűhöz. A magas perjeszálak között fürj pittyeg. Hirtelen elhallgat. A szél a távoli ormok felől szakadatlan morog. Soha meg nem szűnő tompa zaj: cirógatja a térdig érő füvet, hajlít a vadrózsa ágain.
Aruk talpa alatt apró kavicsok nyomják a bőrt. A kövek mellett áll. Férfiak között. Mégis minden figyelme előre húz, a gödör felé, ahol az asszonyok térdelnek. Azok, akik ismerik a születés vérét, a lázak füstjét, a herbák keserűjét, a magok türelmét. Kezükön viasz fénylik. Nem sírnak. A sírás a szürkület első bíbor sávjába olvadt, amikor nem kellett erősnek látszani. A fiú még nem érti teljesen a szabályokat, csak azt tudja, hogy a világ néha két részre válik: arra, amihez közel lehet menni, és arra, amit csak őrizni szabad.
A földet hajnalban nyitották meg. A kifordított rögök között fűcsomók fehér, bojtos gyökerei merednek a levegőbe. Közöttük megzavart giliszták vakon keresnek visszautat a mélybe. Nyers, napot sosem látott humusz sötét szaga áll a levegőben. A fiú mellkasa összeszorul. Mindig szerette ezt az illatot. Eső után. Ültetéskor vagy a gyökerek ásásakor. Most először érzi, hogy a föld nem táplálni akar.
A kurgán mellett fonott kosárban mogyoró, gesztenye, szeder. A test lent fekszik. A kezek lazán, egymáshoz érve pihennek az arc előtt. Mellettük kisebb borostyán. A csontokkal, száraz makkokkal díszített sötét hajfonat lágyan simul a medvebőrre. Ismeri. Ez a bizonyosság élesebb, mint bármi más. Nem névként. Nem szóként. Hanem úgy, ahogy a sebhely helyét vagy az anyaméhből ismert szívverést lehet ismerni. A váll még széles. A comb erős. Ez a test még tartotta volna a törzset. Ezért olyan nehéz a csend körülötte. A kezekben még ott pihennek a mozdulatok, amik kötöztek, mértek, fontak – és egyszer, két esztendővel korábban, ehhez hasonló reggelen a vállára simultak. Aruk akkor tartott először a férfiakkal. A gerincre.
A szél most ugyanúgy nógatja a füvet. Csak az a kéz... az nem mozdul többé. A torka megtelik valamivel, amit nem tud lenyelni.
A gödör szélén ott térdel a lány. Ugyanaz az arc. Ugyanaz a száj körüli makacs vonás. Ugyanaz a vér. Még gyerek. Ahogy a fény végigsiklik rajta, mintha végérvényesen távolodna tőle. Nem fizikailag. Inkább úgy, ahogy a folyó túlpartja távolodik el attól, aki nem tud úszni. A lány kis kezében agyagedény. A méz illata eljut hozzá a széllel. Hárs. Vadrózsa. Fű. Napmeleg. A nyár. Aruk szeme önkéntelenül lecsukódik. Délutánok villannak fel benne: ragacsos ujjak, nevetés, aranyszín cseppek, és az anyja hangja: A hárs utáni első sűrűben marad meg legtovább a fény.
A hegyek fölött valami rikolt. Az aranyasszony haja ezüst, arca repedezett, mint a nyári hőségben megnyíló agyag. Szól.
– Emeld!
A húga felemeli az edényt.
– Mit tartasz?
Aruk maga is válaszolna.
– A nyarat – mondja ki helyette Nuneh.
A szél végigsöpör a domboldalon.
– Kinek?
A lány lenéz a testre.
– Annak, aki hordozott minket.
Aruk körmeit a tenyerébe vájja. Lépne előre. Még visszakérne. Még tiltakozna. De a kövek mögött áll. Férfikörben. A perem szélén.
– Tedd le!
Nuneh nem mozdul.
– Hallod?
– Hallom.
– Akkor tedd le!
A lány sokáig nem felel.
– Még nem.
A többi asszony keze megáll. Csak egy méh jár a gödör fölött, aztán félrehúz a szélben. Az aranyasszony nem emeli fel a hangját.
– A nap jár.
– Járjon.
– Nem magadért állsz itt.
– Tudom, kiért állok itt.
– Akkor ne nehezítsd meg az útját.
A lány szája széle megrándul. A kövek mellől erre megmozdul a fiú is.
– Hagyd! – a hangja éles, oda nem illő. Azonnal kicsorbítja a csendet.
Kael elkapja a karját.
– Maradj a köveknél!
A fiú kirántja magát.
– Egész életében ő hívott be mindenkit. Most meg őriztek tőle?
A lány erre megfordul. A kezében az edény kicsit megbillen. A méz tompán mozdul odabent.
– Ne gyere közelebb!
– Te ne parancsolj nekem!
– Most én parancsolok.
– Mondd ki rendesen! – az aranyasszony a lányra néz, nem a fiúra.
Nuneh egy pillanatig nem érti, vagy nem akarja érteni. Aztán rádöbben. Ez nem kérés. Ez a küszöb.
– Maradj a köveknél! – mondja a fiúnak.
– Ő az anyánk.
– Mindnyájunké volt.
– Nekem előbb.
Csend. Sokkal rosszabb, mint az előbbi. Mert ebben már nemcsak a halott van ott, hanem minden, amit utána kell majd tovább cipelni. A fiú lenéz a gödörre.
– Nem volt ideje… átadni.
– A föld nem kérdezi, kész vagy-e.
– Én nem a föld vagyok.
– Nem. Te a perem vagy.
Nuneh letérdel. A fiú lélegzete megakad, amikor látja, hová kerül az edény. Nem a kézhez. Nem az arc mellé. Hanem a méh vonalához. Oda, ahol minden a kezdetét veszi. Aztán lassan feláll. Lenn a gödörben ott feküdt az, akitől eddig minden nagyobb mozdulat engedélyt kapott. Most nem maradt senki közte és a többiek között.
A fiú előrehajolt, mintha valami utolsó tiltást várna. Nem azt kapta. A lány a gödörre nézett, aztán az asszonyokra, aztán egyetlen pillanatra a kövek felé. A fürj újra megszólal valahol. Nuneh hangja már nem a kislányé, akivel Aruk egy évvel ezelőtt még együtt futott a domboldalon.
– Fektessétek vissza.
A föld lassan hullani kezd. Tenyérből tenyérbe adják. Nem dobják. Nem ejtik. Visszaadják. Az egyik asszony gondosan gyökérrel lefelé fordít egy fűcsomót. A mozdulat váratlanul mélyebbre vág Arukban bárminél. Nem a sírás. Nem a halál. Ez. Hogy ami él, annak tudnia kell, merre van a mély, és merre a fény. Most érti meg, hogy ugyanabból a veszteségből neki a perem jutott, húgának a mélye.
– Várjatok.
Senki nem áll meg, csak a lány pillant rá. A fiú nagyot nyel.
– A nyakánál... – mondja végül. – Ott mindig melegebb volt a bőre. Gyerekkoromban... ott aludtam el – a mondat végére a hangja cserbenhagyja.
Most először nem a düh mozdul benne, hanem a gyermek maradéka. Nuneh lehajol, markába vesz egy kevés földet, és nem a gödör közepére szórja, hanem oda, a nyak vonalához.
– Most már melegben lesz.
A fiú lehunyja a szemét. Nem felel. Nem tud.
A szél végigfut a domboldalon, aztán tovasiklik a kövek felé, mintha a férfiak hallgatását is meg akarná érinteni. Mire a nap feljebb ér, csak a friss domb marad. A föld újra összezárt szája. A lány sokáig áll fölötte. Az aranyasszonyok mögötte várnak. Nem vezetik tovább. Már nincs szüksége rá. Nuneh ekkor azt mondja, nagyon halkan, de mindenki meghallja:
– Tartsd meg úgy, ahogy minket tartott.
És amit megnyitottak hajnalban, már nem verem – hanem bölcső.
A gleccser fölött lassan felkúszik a nap. A fű zizeg. Valami újra rikolt. A méhek dolgoznak tovább. A szél nem áll meg. A távoli hárs alatt valami mozdul. Egy szarvas áll ott. Hófehér. Mire Aruk újra levegőt vesz, csak a fű hullámzik utána. A fiú bokája megbillen, az izmai ösztönösen visszahúznának a méz illata felé, a gyökerek közé, ahol a mozdulatlanság biztonsága várja. Aztán... elhagyja a hantot és a fű alatti, hideg kőpadkára ér.
Később a lábfeje már nem keresi a fogást, csak felemelkedik és letalpal az ösvény porába. A völgy borókás szele szemből kap bele az arcába. Ez a szél nem a virrasztás suttogása. Nem néz vissza. A mozdulata ritmussá válik, a válla és a csípője egyetlen, láthatatlan tengely köré rendeződik. A kurgán csendje mögötte marad.
Huszonhárom lépés után a völgy minden rezdülése – egy bárány sírása, a méhek zümmögése – már a testében dobban tovább. Elindult. És nem dől el, nem hajlik meg többé – vele fordul a világ.
RÓZSABOGÁR
A hőség rásimul a város torkára, és addig szorítja, míg a flanelcserjék illata már nem édes, hanem fojtogató. Délben a Jázmin-tó vize túllép az elemek és formák minden határán. A felszín természetfeletti módon mozdulatlan, a szitakötők tükörképe sem verődik vissza. A móló alatt a levegő hőlencsévé torzul.
Zélos a tóparti sétány vaskorlátjának dőlve figyeli a vizet. Már régen nem számolja, hogy a Föld évszázadonként két milliszecundummal lassabban forog. És egy ideje már nem érdekli a csillagok halála sem. Fehér vászonzakója makulátlan, a bőre hideg. Egy ezüst öngyújtót pörget az ujjai között; a kattanások üteme hajszálpontosan morzsolja a levegőt, mintha láthatatlan porszemeket válogatna szét: vágyakat, álmokat, a reményt a félelemtől.
Egy zöldarany rózsabogár kétségbeesetten kapálózik a víz feszes meniszkuszán. Nem segít neki, de nem is nyomja le. Csak nézi a küzdelmet, az apró, szabályos hullámgyűrűket, amik a rovar körül keletkeznek. Érzi a láncok nehéz, rozsdás lüktetését a mélyben – Shemjáza ötezer éves türelme itt, a móló deszkái alatt sűrűsödik fekete iszappá.
– Még mindig a finomhangolással bajlódsz? – a hang a móló deszkáiból, a korhadt fa recsegéséből jön. A szükséglet antitézise: a csónakház tátongó, sötét kapujában Kratos sziluettje feszül a falnak. Mozdulatlan, mint a hajthatatlan akarat. – Miért hagyod, hogy kérészként körözzenek egymás mellett? Felesleges bonyodalom.
Zélos mosolya higanyszál, sötétségben felbukkanó, sármos és epesztő utókép.
– A nyers erő unalmas, öcsém. Te csak összezúznád a kristályt. Én látni akarom, ahogy magától reped meg.
– Még mindig csak nézed? – Bia ott áll a fűzfák árnyékában, teste tömör és súlyos, mint a völgyet ölelő gránitfalak. – A pányva már megfeszült. A kényszer ott van a fiú torkában. Miért nem hagyod, hogy elvégezzem?
Zélos nem fordul hátra. A tekintete a vízen vibráló, utolsó fényfoltokat pásztázza.
– Te csak a falat látod, húgom. Én a vágyat, ami a falnak hajtja őket. Nézd Joey-t. Ott ül a móló végén, és a saját árnyékát figyeli. Nem a kényszer hajtja. Hanem a vágy, hogy végre észrevegyék, még ha abba belepusztul is. Ez... ez művészet. Rianás. A végső csend dala.
– A puszta nyomás nem elég – Nikét nem lehet látni, elviselni is alig. – A csúcson várom őket.
Zélos ujja a hajtókájához ér, laza gesztus. A mosolya megváltozik, izzó, éhes – a szélén imává vagy fenyegetéssé szelídül.
– Te már tudod, ki marad talpon a White Mountains tetején. Kratos meg felfalná mindkettőt. Én más zenét hallok: Joey pulzusát, ami minden alkalommal kihagy, amikor Nathan árnyéka az övét súrolja.
Tekintete ismét a vízre talál. A bogár, amely valaha kétségbeesett volt, most a felszín alatt pihen, kicsiny ékszer.
– Rivalizáltok a végkifejleten, miközben a folyamat a lényeg! – veti oda nekik azzal a tipikus gúnyos villanással a szemében. – Shemjáza a mélyben számol, Éron a saját fényében fürdik, ti meg a kényszerrel és az erővel házaltok. Én maradok a buszon. Látni akarom az arcukat, amikor rájönnek: a legnagyobb sötétség nem a tó mélyén van, hanem abban a fényben, amitől nem tudják elfordítani a fejüket.
KRISTÁLYBOURBON
A délutáni meleg úgy nehezedett a verandára, mint egy porlepte, nehéz gyapjútakaró. Június vége volt. A Memorial Day zajos hullámai már hetekkel ezelőtt elültek. Maguk után hagyták ezt a léha, süket csendet, ami Siskiyou-ra ilyenkor, nyár elején, a turistadömping előtt rászakad. A nap még magasan járt. Izzott a kopár égbolton. Elmosta a távolságokat, elnyújtotta a perceket. A fennsík felől érkező szélben azonban már ott bujkált az a hűvös sodrás, ami napnyugta után mindig végigjárta a kerteket. Összekócolta a gyertyánsövényt, megborzolta a levendulák lila csúcsait, aztán fanyar gyantaszagot hagyva maga után, eltűnt a házfalak között.
Amber mélyen belesüppedt a fonott karosszékbe. Mindegy volt. Az egész nap, a flegmán cammogó percek, a lassan elfolyó idő, a horizonton villódzó táj, a bikini félrecsúszott pántja – minden teljesen, tökéletesen mindegy volt. Az ölében nyitva feküdt a mappa. Legalább tíz perce ugyanazt az oldalt bámulta. Vagy húsz. Nem tudta volna megmondani.
A kezében tartott üvegpohár magas fala gyöngyözött. A fagyos cseppek rátapadtak a tenyerére, de nem érezte. Lisa legújabb agyszüleményét, a „Kristálybourbont” szürcsölte. Hideg vizes áztatás, friss rózsaszirom, citromfű, egész éjszakán át a sötét hűtőben érlelve, másnap jégkockákkal felturbózva – Lisa hosszan magyarázta, hogy ettől lesz „parfümös és abszolút kesernyementes”.
A név pont olyan volt, mint Lisa legtöbb ötlete: egyszerre túlzás és tökéletes. Amber kortyolt. A folyadéknak inkább illata volt, mint íze: napdédelgette rózsa, és valami nehezen megfogható tisztaság, a nyár maga.
A műanyag mappatartó éles sarka vágta a combját, de nem mozdult. A lapon Joey kapkodós ákombákom kézírása futott végig. Olvasta, vagy legalábbis hagyta, hogy a tekintete gépiesen kövesse a sorokat. A gondolatai máshol jártak. Nathan. Nem is valami konkrét emlék. Csak foszlányok. A hangja. Az a jellegzetes félmosoly. És az illat... a fenyőgyanta és a napon száradt pamut keveréke, ami mindig körüllengte a fiút.
Amber bosszúsan kifújta a levegőt. Azt sem tudta, miért jutott megint eszébe. Egyáltalán: miért jut mostanában ilyen gyakran eszébe? Talán mert Joey is ott volt minden gondolat mögött, mozdulatlanul és kitörölhetetlenül, mint valami áttetsző vízjel a papíron.
A poharat a padlóra engedte. Az üveg tompa, telt koccanással érkezett a zöldre mázolt deszkára... „Whispering Willow”. Az apja két hétig válogatott a „California Paints Historic” kínálatából... Amber ballal elhessentett egy kíváncsi lepkét. Jobb kezében, az ujjai között valamit forgatott.
Kopp... Kopp... Kopp...
A kicsi, merev kartonlap tavalyi, 2024. július 20-i dátumot viselt. Joey akkor még minden este kiült a kertbe a gitárjával. A vastag papírdarab a Linstone-beli helytörténeti kiállítás belépője volt. Egyik oldalán fakó nyomtatással: „Múltat Őrző Völgyek – A Klamath-folyó elfeledett krónikája”.
Nem figyelt rá. A tekintete valahol messze, a horizonton vibráló fenyőcsúcsokon ragadt. A jegy megfordult a kezében, a betűk megvillantak a délutáni fényben, de a szavak nem jutottak el a tudatáig. Csak a metronóm ritmus maradt. Csak a test emlékezete, a gépies mozdulat.
Kopp... Kopp... Kopp...
A kis kartonlap sarka időnként megakadt a fehérre öregedett fűzfavesszők fonatában, aztán makacsul továbbcsúszott. A kerítésen túl, az utcán kutya ugatott. A tücskök száraz ciripelése rögtön abbamaradt. Timothy hangjában szeretettel csattant a visszahívó szó:
– Pumukli, lábhoz! – Valamivel később póráz karabinere kattant a hevederen. – Tudod, ha továbbra is így viselkedsz, Nibiru lesz a neved...
Timothy elfojtott káromkodását szinte azonnal elnyelte a szomszéd kertben felbúgó fűnyíró mindent betöltő basszbaritonja. A mély duruzsolás nem felébresztette a lányt, hanem még mélyebbre nyomta a székbe. A mappa egyik lapja megrebbent a hirtelen támadt fuvallatban. Komótosan, az ujja hegyével visszanyomta a helyére.
Kopp... Kopp... Kopp...
A kemény karton papírszaga keveredett a citromfű illatával. Valami belépőjegy. Valami, amit a bátyja elrakott. Valami, amit fontosnak tartott. Hátoldalán Joey sebtiben odavetett feljegyzése. Amber nem nézte meg. Nem most. Csak forgatta tovább. A pohárban a magányos rózsaszirom lassan, észrevétlenül megfordult a saját tengelye körül. A nap utolsó, narancssárga csíkja lomhán visszahúzódott a hegyhát mögé, hosszú, kék árnyékokat nyújtva a verandára. A forró délután vette a kalapját, elillant, átadva a helyét a szirt felől érkező hűvös áramlatnak. A tető fölött egyre sűrűbb, nehezebb lett az este.