16. FEJEZET
DAHLE 133
A krumpli héja vékony spirálban tekeredett le a késről. Minden egyes mozdulatnál úgy érezte, hogy ősi, értelmetlen rituálét végez. A mosogató fölött hideg fény vibrált, a vízcseppek apró csillagokként tapadtak a rozsdamentes acélra. A konyha csendes volt, csak a vágódeszka koppant néha. És Amber minden koppanással egyre biztosabb volt abban, hogy a mirelit az emberiség egyik legnagyobb vívmánya.
– Komolyan… – morogta magában. – Mintha nem lenne fagyasztott. Miért kell ezt kézzel? Miért kell bármit kézzel?
A krumpli megadta magát, a héj a körmére ragadt, a kés élével próbálta lekaparni, miközben a szemébe csúszó tincset visszapöccintette. És akkor megérezte. A tekintetet. Felpillantott.
Joey ott állt a konyhaajtóban. Nem szólt. Csak figyelte – azzal a jellegzetes, iker-törvényszéki tekintettel, amiben benne van az összes közös gyerekkori csíny és minden el nem mondott szemrehányás.
– Mi van?
Joey nem válaszolt. Csak biccentett: Gyere. Nem sürgetve, nem drámai módon, csak azzal a macskaszerű magabiztossággal, amivel a fontos dolgok felé szokta terelni a világot.
Amber letette a kést, a krumplis kezét a nadrágjába törölte.
– Ha ez valami hülyeség, esküszöm, hogy…
Joey már elindult a folyosón. Követte. A félhomályban a lépéseik puha nesze olyan volt, mint amikor egy kézmelegítő csusszan a régi posztókabát zsebébe. Nézte a bátyja lapockáit. Hirtelen belényilallt, hogy Joey elszökik mellőle. Gyorsabban nő, mint ő. Talán a sziklamászás miatt. Vagy mert mostanában képes volt egyszerre megenni egy egész KFC megakosarat.
– Ugye nem gyújtottál fel semmit? Mert nem falazok neked többet a héten.
Semmi reakció.
A szobához értek. Joey belépett, Amber utána. A Luxo-lámpa sárga fénye meleg aurát vont az íróasztalon heverő könyvek, jegyzetek rendezett káoszára. És ott, az asztal sarkára csavarozva állt: a Dahle 133. Az a robusztus, vasból öntött mechanika, amit Áron nagyapa választott még abban az időben, amikor a tárgyaknak súlyuk és becsületük volt.
Joey megállt előtte. Felemelte a kezét. És némán rámutatott. Amber a hegyezőre bámult. Aztán Joeyra. Aztán megint a hegyezőre.
– Mi van vele?
– Ne. Hegyezd. Vele. A szemceruzád – mondta Joey halkan, de olyan jeges meggyőződéssel, mintha bibliai parancsolatot hirdetne ki. – Soha. Többé.
Amber pislogott.
– Ja, hogy… Te ezért hívtál ide? A krumpli félbemaradt, mert te… Ez most komoly?
– A grafitnak van struktúrája. A szemceruza: viasz! Ez így... – Joey nem találta a szót. Csak állt, és a hegyezőre nézett azzal az arccal, amivel mások a planetárium kupolájára.
Amber hihetetlenkedve méregette.
– Te vagy a világon az egyetlen, aki képes filozófiai válságba kerülni egy sminkcucc miatt.
– Nem filozófiai. Technikai.
– Aha. Persze.
– A hegyező érzi.
– A hegyező érzi. Jó ég...
– Igen.
– Te tényleg azt hiszed, hogy ez a fém izé... különbséget tesz ceruza és szemceruza között?
– Nem hiszem. Tudom.
Amber visszafojtotta a nevetést.
– Rendben – mondta végül, a hangja egyszerre volt engedékeny és játékosan gonosz. – Ezentúl nem hegyezem vele az éjfeketét...
A szünet után jött a kaján félmosoly. Joey szeme elkerekedett. Amber már fordult is ki a szobából, vigyorát győzelmi zászlóként magával húzva.
A konyhában visszaállt a pult elé.
– A hegyező érzi – motyogta, félig a krumplinak.
Aztán nevetni kezdett. Csendesen, csak magának, ahogy az ember nevet, amikor valami egyszerre hülye és tökéletesen igaz.
MATUZSÁLEM
Tízezer láb felett már csípős, ritka volt a levegő. A busz egy órával naplemente előtt tette ki őket az ösvény elején, és a csoport most libasorban haladt át a tájon, ami úgy festett, mint egy haldokló csillag felszíne: fehér sziklák, szürreálisan csavarodott fák szkeletonszerű maradványai, amik már akkor is álltak, amikor Róma még csak hamu volt.
– Te jó ég! – zihált Marcus. – Ki választotta... a júliust... ehhez?
– Még mindig jobb, mint a tél – szólt vissza Derek, akin meg sem látszott a légszomj. – Januárban jéggé fagynál, mire elérnéd a fát.
Nathan felnevetett, könnyedén és derűsen. A lépte laza volt és gondtalan. A magasság szemlátomást nem zavarta. Joey a tarkóját figyelte. Mint mindig.
„Megyei bajnok vagy” – emlékeztette magát. – „Másztál már szabadon kétszer ilyen magas falakat biztosítás nélkül. A tüdőd nem adja fel.”
De. Feladta.
Csak egyszer – tavaly decemberben, a könyvtárban, amikor Nate fölötte áthajolva belepillantott Morel jegyzetfüzetébe, és megkérdezte: „Ez meg mi?” A kérdés ártatlan volt. A közelségtől viszont elakadt Joey lélegzete; a mellkasában támadt rándulásnak és dadogásnak semmi köze nem volt a fizikai megerőltetéshez.
Most ismét ez történt.
– Minden oké? – Nathan lemaradt mellé, a keze Joey vállára nehezedett. Melegen, fesztelenül, ahogy bárkit megérintett volna. – Kicsit sápadtnak tűnsz.
– Jól vagyok – préselte ki nyersen magából Joey.
Nate hüvelykujja rövid ideig a kulcscsontja feletti izomba fúródott, mielőtt elengedte volna.
– Ne játszd a mártírt – vigyorgott. – Van még egy mérföld a ligetig.
Előrekocogott, hogy beérje Dereket, Joey pedig kimért ütemre kényszerítette a levegőt a tüdejébe. Négyre be. Négyre ki. Nem a ritka légkör volt a baj. A baj az volt, hogy Nathan is létezett benne, olyan közel, hogy megérinthette volna, és olyan gyanútlanul, hogy bármikor megsebezhette.
Ahogy feljebb értek, az ösvény elkeskenyedett. A gránittömbök helyét laza törmelék vette át. Joey a lépteire koncentrált, az egyensúly és a kapaszkodás mechanikájára, és próbált nem Morel bejegyzéseire gondolni.
„Kokábel: A Bukott Csillag. Aki fényt hozva ereszkedik alá, nem tudva a jegyről, melyet visel.”
Nathannek minderről fogalma sem volt. Úgy járt-kelt a világban, mint akinek soha nem kellett azon tűnődnie, szívesen látják-e; fizikai könnyedsége egyfajta nagylelkűség volt. Úgy érintett meg másokat, ahogy mások lélegeznek – gondolkodás nélkül, gyakran, mit sem sejtve a kráterekről, amiket maga után hagyott.
– Vigyázz...!
A kavicsok csikorogtak Joey talpa alatt. Egy pillanatig nem is érezte, hogy csúszik – csak azt, hogy a világ oldalra dől. A keze hasztalan kapott kapaszkodó után. A szikla éle elmosódott a szeme előtt. Egy kéz rántotta vissza.
– Hó, csak óvatosan!
Nathan ujjai a pulóverbe mélyedtek, megtartva őt. Joey két réteg anyagon keresztül is érezte a szorítást, Nate tenyerének melegét a bőrén. Öt ujj. Egy hétköznapi mentőakció. Semmiség.
– Köszi – mondta Joey.
Nem nézett fel. Mert ha felnéz, kiderül, hogy a szeme túl fényes, a lélegzete túl rövid. Nathan nem engedte el azonnal. Joey arcát fürkészte.
– Biztos, hogy jól vagy? Úgy zihálsz, mintha sprinteltél volna.
– A magasság.
– Ja, de te állandóan mászol. Nem kellene, hogy...
– Mondom, hogy jól vagyok! – vágott vissza Joey, túl élesen. Kiszabadította a karját, és ment tovább.
Mögötte Nate megtorpant, majd szó nélkül követte.
A liget fái szétszórtan álltak a gerincen. Régóta dacolva ugyanazzal a világgal. Törzsük olyasfajta erőszakról árulkodott, amit csak villámok, szél és több ezer évnyi kitartás képes formálni. Egyikük lehetett akár a Matuzsálem is. Vagy egyik sem.
– Ezek között vannak ötezer évesek is – dünnyögte Derek. A tájat nézte, de nem azt látta. – Idősebbek a piramisoknál. Idősebbek az írásbeliségnél.
– Az úgy néz ki, mintha ordítana – bökött Marcus az egyik fa felé.
Nathan odasétált, tenyerét az élő fa fölé emelte. Tétovázott. Nem merte végigsimítani.
– Nem érződik olyan öregnek.
– Ez azért van, mert semmi érzéked a történelemhez.
– Vagy csak optimista vagyok! – Nate kétszer rákopogott a törzsre. Aztán megfordult, az arca nyílt és ragyogó volt a fogyatkozó fényben. – Gyerünk! Üljünk le, mielőtt megfagyunk!
A csúcson brutális volt a szél. Alacsonyan szálló, könyörtelen lökésekben érkezett, áthatolt a kabátokon. A csoport egy nagyobb szikla szélvédett oldalánál verődött össze; előkerültek a takarók, a termoszok, a hegyre felcipelt apró kényelmek.
Nathan kérdés nélkül huppant le Joey mellé, válluk összeütődött, ahogy elhelyezkedett.
– Jégkorszak! – felhúzta a térdét. – Esküszöm, ez a hely a színtiszta jégkorszak!
Joey nem válaszolt. A farmerén átszivárgó hidegre koncentrált, a szikla érdes felületére maga alatt – bármire, csak Nathan karjának melegére ne, ami az övéhez simult.
– Hallgatag vagy ma este – jegyezte meg Nate. Lecsavarta a termosza kupakját, ivott egyet, majd felé nyújtotta. – Kérsz? Borzalmas benzinkutas kávé, de legalább meleg.
– Megvagyok.
Nathan megvonta a vállát, és újra ivott.
– Ahogy gondolod.
A csoport beszélgetése hullámzott körülöttük – Marcus a hidegre panaszkodott, Derek újabb tényeket olvasott fel a fáról, valaki nevetett egy viccen, amit Joey nem hallott. Nate fél füllel figyelt csak, hátravetett fejjel az eget kémlelte.
– Hiányzik Mossvale – szólalt meg hirtelen.
Joey mellkasa összeszorult.
– Tényleg?
– Aha – Nathan hangja elhalkult, olyan vágyakozással, amitől Joey torka sajogni kezdett. – Úgy értem, ez itt gyönyörű. Ne érts félre. De Mossvale... – finoman meglökte Joey vállát. – Neked nem hiányzik?
„Nem” – gondolta Joey. – „Nem, amíg te itt vagy.”
– Néha – mondta hangosan.
Nathan elégedetten bólintott, és ivott még egy korty kávét. A térde most Joeyéhoz ért; ez az érintés olyannyira hétköznapi volt, hogy akár véletlennek is tűnhetett. De Joey minden idegszála válaszolt erre az érintésre.
– Gina... – folytatta Nate, hangja élettel telt meg. Halkan és őszintén felnevetett. – Istenem, alig várom, hogy újra lássam!
Joey tüdeje elfelejtette, hogyan kell tágulni.
Nathan beszélt tovább – valami ritka virágról, amivel meg akarja lepni Ginát, ha hazaérnek –, de Joey agyához már nem jutottak el a szavak. Csak Nathan testének melegét érezte, a hangjából áradó gyengédséget, és azt, ahogyan Gináról beszélt.
Nem lett volna szabad, hogy fájjon. Nate soha nem ígért neki semmit. Sosem nézett Joeyra másként, mint barátra, csapattársra, valakire, aki mellett biztonságban leülhet egy fagyos hegytetőn. Joey mellkasa mégis összeszorult, mert Nathan ott volt – olyan közel, hogy Joey számolhatta volna a lélegzetvételeit, érezhette volna nevetésének remegését –, és mégis végtelenül elérhetetlen maradt.
– Hiszen remegsz! – szakította félbe magát Nathan. Összeráncolta a homlokát, közelebb húzódott, és karjával rövid időre átkarolta Joey vállát. – Komolyan, ember, ennyire fázol? Szólhattál volna!
Nathan megmozdult. A térdével súrolta Joey combját – nem szándékosan, csak hogy kényelmesebben üljön. Joey ökölbe szorította a kezét. Hogy ne nyúljon oda. Hogy ne fagyjon meg ott, ahol érintették. Aztán Nate hátrább húzódott, már fordult is, hogy előkeressen a táskájából egy pótkabátot, ő pedig ott ült egy megkezdett zárójel mögött, ledermedve a hirtelen támadt hiányban.
Később – miután a csoport kisebb egységekre oszlott, miután a hőmérséklet újabb tíz fokot esett, és a csillagok elkezdték lassan átlyuggatni az égboltot – Joey egyedül megállt az egyik fa mellett.
Az ősi, félig halott, félig élő fenyő csavarodott ágai minden logikának ellentmondó irányokba nyúltak. Lopva körülnézett. Nem látta senki. A rücskös kéregre szorította a kezét, érezte a tenyere alatt a fa jeges harapását.
„Te vagy az?” – kérdezte magában. – „Ötezer éve állsz itt és vársz. Mire? Hogy valaki észrevegyen? Hogy véget érjen a világ? Valamire, ami sosem jön el?”
Elhúzta a kezét, és felnézett a csillagokra.
– Én csak tizenhatot vártam – mondta halkan a semmibe. – De azt hiszem, értem.
BÖLCSŐ
A halott mellé mézet tesznek.
Nem azért, hogy egyen belőle.
Az ember a föld alatt már nem éhes.
A hajnal itt mindig előbb érkezik a hegyhátra, mint a völgybe. Ezt gyermekkora óta tudja. A magasabb sziklák peremén a fény már rézaranyban izzik, amikor lenn, a Ligetben még hűvös kékesszürke párák tapadnak a palástfűhöz. A magas perjeszálak között fürj pittyeg. Hirtelen elhallgat. A szél a távoli ormok felől szakadatlan morog. Soha meg nem szűnő monoton zaj: cirógatja a térdig érő füvet, hajlít a vadrózsa ágain.
Aruk talpa alatt apró kavicsok nyomják a bőrt. A kövek mellett áll. Férfiak között. Mégis minden figyelme előre húz, a gödör felé, ahol az asszonyok térdelnek. Azok, akik ismerik a születés vérét, a lázak füstjét, a herbák keserűjét, a magok türelmét. Kezükön viasz fénylik. Nem sírnak. A sírás a szürkület első bíbor sávjába olvadt, amikor nem kellett erősnek látszani. A fiú még nem érti teljesen a szabályokat, csak azt tudja, hogy a világ néha két részre válik: arra, amihez közel lehet menni, és arra, amit csak őrizni szabad.
A földet hajnalban nyitották meg. A kifordított rögök között fűcsomók fehér, bojtos gyökerei merednek a levegőbe. Közöttük megzavart giliszták vakon keresnek visszautat a mélybe. Nyers, napot sosem látott humusz sötét szaga áll a levegőben. A fiú mellkasa összeszorul. Mindig szerette ezt az illatot. Eső után. Ültetéskor vagy a gyökerek ásásakor. Most először érzi, hogy a föld nem táplálni akar.
A kurgán mellett fonott kosárban mogyoró, gesztenye, szeder. A test lent fekszik. A kezek lazán, egymáshoz érve pihennek az arc előtt. Mellettük kisebb borostyán. A csontokkal, száraz makkokkal díszített sötét hajfonat lágyan simul a medvebőrre. Ismeri. Ez a bizonyosság élesebb, mint bármi más. Nem névként. Nem szóként. Hanem úgy, ahogy a sebhely helyét vagy az anyaméhből ismert szívverést lehet ismerni. A váll még széles. A comb erős. Ez a test még tartotta volna a törzset. Ezért olyan nehéz a csend körülötte. A kezekben még ott pihennek a mozdulatok, amik kötöztek, mértek, fontak – és egyszer, két esztendővel korábban, ehhez hasonló reggelen a vállára simultak. Aruk akkor tartott először a férfiakkal. A gerincre.
A szél most ugyanúgy nógatja a füvet. Csak az a kéz... az nem mozdul többé. A torka megtelik valamivel, amit nem tud lenyelni.
A gödör szélén ott térdel a lány. Ugyanaz az arc. Ugyanaz a száj körüli makacs vonás. Ugyanaz a vér. Még gyerek. Ahogy a fény végigsiklik rajta, mintha végérvényesen távolodna tőle. Nem fizikailag. Inkább úgy, ahogy a folyó túlpartja távolodik el attól, aki nem tud úszni. A lány kis kezében agyagedény. A méz illata eljut hozzá a széllel. Hárs. Vadrózsa. Fű. Napmeleg. A nyár. Aruk szeme önkéntelenül lecsukódik. Délutánok villannak fel benne: ragacsos ujjak, nevetés, aranyszín cseppek, és az anyja hangja: A hárs utáni első sűrűben marad meg legtovább a fény.
A hegyek fölött valami rikolt. Az aranyasszony haja ezüst, arca repedezett, mint a nyári hőségben megnyíló agyag. Szól.
– Emeld!
A húga felemeli az edényt.
– Mit tartasz?
Aruk maga is válaszolna.
– A nyarat – mondja ki helyette Nuneh.
A szél végigsöpör a domboldalon.
– Kinek?
A lány lenéz a testre.
– Annak, aki hordozott minket.
Aruk körmeit a tenyerébe vájja. Lépne előre. Még visszakérne. Még tiltakozna. De a kövek mögött áll. Férfikörben. A perem szélén.
– Tedd le!
Nuneh nem mozdul.
– Hallod?
– Hallom.
– Akkor tedd le!
A lány sokáig nem felel.
– Még nem.
A többi asszony keze megáll. Csak egy méh jár a gödör fölött, aztán félrehúz a szélben. Az aranyasszony nem emeli fel a hangját.
– A nap jár.
– Járjon!
– Nem magadért állsz itt.
– Tudom, kiért állok itt!
– Akkor ne nehezítsd meg az útját!
A lány szája széle megrándul. A kövek mellől erre megmozdul a fiú is.
– Hagyd! – A hangja éles, oda nem illő. Azonnal kicsorbítja a csendet.
Kael elkapja a karját.
– Maradj a köveknél!
A fiú kirántja magát.
– Egész életében ő hívott be mindenkit. Most meg őriztek tőle?
A lány erre megfordul. A kezében az edény kicsit megbillen. A méz tompán mozdul odabent.
– Ne gyere közelebb!
– Te ne parancsolj nekem!
– Most én parancsolok.
– Mondd ki rendesen! – Az aranyasszony a lányra néz, nem a fiúra.
Nuneh egy pillanatig nem érti, vagy nem akarja érteni. Aztán rádöbben. Ez nem kérés. Ez a küszöb.
– Maradj a köveknél! – mondja a fiúnak.
– Ő az anyánk!
– Mindnyájunké volt!
– Nekem előbb!
Csend. Sokkal rosszabb, mint az előbbi. Mert ebben már nemcsak a halott van ott, hanem minden, amit utána kell majd tovább cipelni. A fiú lenéz a gödörre.
– Nem volt ideje… átadni.
– A föld nem kérdezi, kész vagy-e.
– Én nem a föld vagyok.
– Nem. Te a perem vagy!
Nuneh letérdel. A fiú lélegzete megakad, amikor látja, hová kerül az edény. Nem a kézhez. Nem az arc mellé. Hanem a méh vonalához. Oda, ahol minden a kezdetét veszi. Aztán a lány lassan feláll. Lenn a gödörben ott fekszik az, akitől eddig minden nagyobb mozdulat engedélyt kapott. Most nem maradt senki közte és a többiek között.
A fiú előrehajol, mintha valami utolsó tiltást várna. Nem azt kapja. A lány a gödörre néz, aztán az asszonyokra, aztán egyetlen pillanatra a kövek felé. A fürj újra megszólal valahol. Nuneh hangja már nem a kislányé, akivel Aruk egy évvel ezelőtt még együtt futott a domboldalon.
– Fektessétek vissza!
A föld lassan hullani kezd. Tenyérből tenyérbe adják. Nem dobják. Nem ejtik. Visszaadják. Az egyik asszony gondosan gyökérrel lefelé fordít egy fűcsomót. A mozdulat váratlanul mélyebbre vág Arukban bárminél. Nem a sírás. Nem a halál. Ez. Hogy ami él, annak tudnia kell, merre van a mély, és merre a fény. Most érti meg, hogy ugyanabból a veszteségből neki a perem jutott, húgának a mélye.
– Várjatok!
Senki nem áll meg, csak a lány pillant rá. A fiú nagyot nyel.
– A nyakánál... Ott mindig melegebb volt a bőre. Gyerekkoromban... ott aludtam el – a mondat végére a hangja cserbenhagyja.
Most először nem a düh mozdul benne, hanem a gyermek maradéka. Nuneh lehajol, markába vesz egy kevés földet, és nem a gödör közepére szórja, hanem oda, a nyak vonalához.
– Most már melegben lesz.
A fiú lehunyja a szemét. Nem felel. Nem tud.
A szél végigfut a domboldalon, aztán tovasiklik a kövek felé, mintha a férfiak hallgatását is meg akarná érinteni. Mire a nap feljebb ér, csak a friss domb marad. A föld újra összezárt szája. A lány sokáig áll fölötte. Az aranyasszonyok mögötte várnak. Nem vezetik tovább. Már nincs szüksége rá. Nuneh ekkor azt mondja, nagyon halkan, de mindenki meghallja:
– Tartsd meg úgy, ahogy minket tartott!
És amit megnyitottak hajnalban, már nem verem – hanem bölcső.
A gleccser fölött lassan felkúszik a nap. A fű zizeg. Valami újra rikolt. A méhek dolgoznak tovább. A szél nem áll meg. A távoli hárs alatt valami mozdul. Egy szarvas áll ott. Hófehér. Mire Aruk újra levegőt vesz, csak a fű hullámzik utána. A fiú bokája megbillen, az izmai ösztönösen visszahúznának a méz illata felé, a gyökerek közé, ahol a mozdulatlanság biztonsága várja. Aztán... elhagyja a hantot és a fű alatti, hideg kőpadkára ér.
Később a lábfeje már nem keresi a fogást, csak felemelkedik és letalpal az ösvény porába. A völgy borókás szele szemből kap bele az arcába. Ez a szél nem a virrasztás suttogása. Nem néz vissza. A mozdulata ritmussá válik, a válla és a csípője egyetlen, láthatatlan tengely köré rendeződik. A kurgán csendje mögötte marad.
Huszonhárom lépés után a völgy minden rezdülése – egy bárány sírása, a méhek zümmögése – már a testében dobban tovább. Elindult. És nem dől el, nem hajlik meg többé – vele fordul a világ.
SÓMEDER
Először a bűz csapta meg őket – éles, ásványi bűz, ami úgy vonta be a torkukat, mintha rozsdát nyalogatnának. Kén és só, bomlás és lúg; olyan szag ez, amit egyetlen lény sem tud sokáig belélegezni. Joey kiszállt a buszból, és mozdulatlanul állt, hagyta, hogy a tüdejébe üljön a pára, míg Jetty valahol mögötte egy öklendezés és nevetés közötti hangot hallatott.
– Édes Istenem! – morogta a lány, az orrára húzva az ingét. – Olyan szaga van, mint egy elem belsejének.
A tufatornyok úgy emelkedtek körülöttük, mint egy vízbe fúlt civilizáció romjai. Porózus felszínük fehér és szürke volt, narancssárga csíkokkal tarkítva ott, ahol kiütköztek az ásványok. Furcsa szögekben meredtek ki a sekély vízből: egy-kettő háznyi magas volt, némelyik viszont alig ért térdig – oszlopok, a hiány emlékműveként. A fény kíméletlen, sápadt kupolaként feszült az égre a fejük felett. A csend túlságosan teljes volt, mintha maga a hang is elpárolgott volna a vízzel együtt.
Joey elindult a part felé, bakancsa csikorgott a rideg, sós kérgen.
– Hová mész? – kiáltott utána Jetty, de ő már az ellenkező irányba indult, vissza a buszhoz, karjait keresztbe fonva a mellkasa előtt.
– Csak körülnézek – felelte Joey anélkül, hogy hátrafordult volna.
A baktériumtelepek ott kezdődtek, ahol a víz találkozott a parttal – élénk, idegen, narancssárga, zöld és lila virágfüzérként csillogtak a lúgos sekélyesben. Nedvesnek tűntek, élőnek. Joey leguggolt, olyan közel, hogy látta a mintázatukat, ahogy a színek egymásba folynak, és érezte, hogy valami elszorul a mellkasában. Nem félelem volt. Felismerés.
Jetty valahol mögötte járkált fel-alá, léptei csapongóak és türelmetlenek voltak.
– Ne maradjunk sokáig, jó? Szó szerint végem van.
Joey nem válaszolt. Kinyújtotta a kezét, ujjai épp csak a telep felszíne felett lebegtek, nem értek hozzá. A baktériumok halványan lüktettek a fényben, ő pedig azon tűnődött, vajon érzékelik-e ott őt, tudják-e, hogy figyelik őket.
– Az megvan neked, hogy az itt lévő baktériumok mérget esznek? – kérdezte, hangja halk volt, mégis messzire szállt a mozdulatlan levegőben. – A sejtjeikben arzénnal helyettesítik a foszfort. Átépítik magukat a túlélés érdekében.
Jetty abbahagyta a járkálást.
– Mit?
– Arzént – ismételte meg Joey, még mindig a telepeket bámulva. – Szinte mindenre nézve toxikus. De ezek a baktériumok nemcsak elviselik, hanem használják is. Kicserélik a biztonságosat a veszélyesre, mert csak ez áll a rendelkezésükre. És élnek tovább.
Beállt egy rövid szünet, majd Jettyből éles, hitetlenkedő nevetés tört ki.
– Istenem, de visszataszító vagy! Ehetnénk végre egy burgert Bishopban, mielőtt teljesen elmegy az étvágyam?
Joey felegyenesedett, és feléje fordult. A lány sziluettje élesen rajzolódott ki a sápadt ég előtt; egyik kezével árnyékolta a szemét, arcán derű és őszinte undor duettje ült. El akarta magyarázni neki, meg akarta értetni vele, miért fontos ez, de a szavakat túl nagynak és formátlannak érezte. Így hát csak bólintott.
– Ja. Persze.
Jetty azonnal elindult vissza a busz felé, a megkönnyebbülés látszott a sietős távozásán. Joey még egy pillanatig elidőzött, tekintete visszavándorolt a tóra. A víz mozdulatlan volt, nem tükrözött semmit.
Újra a baktériumokra gondolt. A foszfor arzénra cserélésére; arra, ahogy befogadják a mérget, és szerkezeti elemmé, alapzattá teszik. Hogy olyasvalamivé válnak, aminek nem kellene léteznie, ami átírja a saját felépítését, csak hogy megmaradjon.
„Én is ezt teszem, nem igaz?”
A gondolat csendben, dráma nélkül telepedett meg benne. Valahol mélyen a régi darabok leváltak és lehullottak, az újak pedig – különösebbek, élesebbek, kevésbé emberiek – a helyükre csúsztak. Nem volt biztos benne, mikor kezdődött el, vagy hogy meg tudná-e állítani, még ha akarná is. De itt állva, ezen a helyen, aminek olyan szaga volt, mint a világ végének, nem tűnt rossznak. Inkább túlélésnek gondolta. Joey megfordult, és visszasétált a buszhoz, a csendet többé nem találta különösnek.
RÓZSABOGÁR
A hőség rásimul a város torkára, és addig szorítja, míg a flanelcserjék illata már nem édes, hanem fojtogató. Délben a Jázmin-tó vize túllép az elemek és formák minden határán. A felszín természetfeletti módon mozdulatlan, a szitakötők tükörképe sem verődik vissza. A móló alatt a levegő hőlencsévé torzul.
Zélos a tóparti sétány vaskorlátjának dőlve figyeli a vizet. Már régen nem számolja, hogy a Föld évszázadonként két milliszecundummal lassabban forog. És egy ideje már nem érdekli a csillagok halála sem. Fehér vászonzakója makulátlan, a bőre hideg. Egy ezüst öngyújtót pörget az ujjai között; a kattanások üteme hajszálpontosan morzsolja a levegőt, mintha láthatatlan porszemeket válogatna szét: vágyakat, álmokat, a reményt a félelemtől.
Egy zöldarany rózsabogár kétségbeesetten kapálózik a víz feszes meniszkuszán. Nem segít neki, de nem is nyomja le. Csak nézi a küzdelmet, az apró, szabályos hullámgyűrűket, amik a rovar körül keletkeznek. Érzi a láncok nehéz, rozsdás lüktetését a mélyben – Shemjáza ötezer éves türelme itt, a móló deszkái alatt sűrűsödik fekete iszappá.
– Még mindig a finomhangolással bajlódsz? – a hang a móló deszkáiból, a korhadt fa recsegéséből jön. A szükséglet antitézise: a csónakház tátongó, sötét kapujában Kratos sziluettje feszül a falnak. Mozdulatlan, mint a hajthatatlan akarat. – Miért hagyod, hogy kérészként körözzenek egymás mellett? Felesleges bonyodalom.
Zélos mosolya higanyszál, sötétségben felbukkanó, sármos és epesztő utókép.
– A nyers erő unalmas, öcsém. Te csak összezúznád a kristályt. Én látni akarom, ahogy magától reped meg.
– Még mindig csak nézed? – Bia ott áll a fűzfák árnyékában, teste tömör és súlyos, mint a völgyet ölelő gránitfalak. – A pányva már megfeszült. A kényszer ott van a fiú torkában. Miért nem hagyod, hogy elvégezzem?
Zélos nem fordul hátra. A tekintete a vízen vibráló, utolsó fényfoltokat pásztázza.
– Te csak a falat látod, húgom. Én a vágyat, ami a falnak hajtja őket. Nézd Joey-t! Ott ül a móló végén, és a saját árnyékát figyeli. Nem a kényszer hajtja. Hanem a vágy, hogy végre észrevegyék, még ha abba belepusztul is. Ez... ez művészet! Rianás. A végső csend dala.
– A puszta nyomás nem elég – Nikét nem lehet látni, elviselni is alig. – A csúcson várom őket!
Zélos ujja a hajtókájához ér, laza gesztus.
A mosolya megváltozik, izzó, éhes – a szélén imává vagy fenyegetéssé szelídül.
– Te már tudod, ki marad talpon a White Mountains tetején. Kratos meg felfalná mindkettőt. Én más zenét hallok: Joey pulzusát, ami minden alkalommal kihagy, amikor Nathan árnyéka az övét súrolja.
Tekintete ismét a vízre talál. A bogár, ami valaha kétségbeesett volt, most a felszín alatt pihen, kicsiny ékszer.
– Rivalizáltok a végkifejleten, miközben a folyamat a lényeg! Shemjáza a mélyben számol, Éron a saját fényében fürdik, ti meg a kényszerrel és az erővel házaltok. Én maradok a buszon. Látni akarom az arcukat, amikor rájönnek: a legnagyobb sötétség nem a tó mélyén van, hanem abban a fényben, amitől nem tudják elfordítani a fejüket.
KRISTÁLYBOURBON
A délutáni meleg úgy nehezedett a verandára, mint egy porlepte, nehéz gyapjútakaró. Június vége volt. A Memorial Day zajos hullámai már hetekkel ezelőtt elültek. Maguk után hagyták ezt a léha, süket csendet, ami Siskiyou-ra ilyenkor, nyár elején, a turistadömping előtt rászakad. A nap még magasan járt. Izzott a kopár égbolton. Elmosta a távolságokat, elnyújtotta a perceket. A fennsík felől érkező szélben azonban már ott bujkált az a hűvös sodrás, ami napnyugta után mindig végigjárta a kerteket. Összekócolta a gyertyánsövényt, megborzolta a levendulák lila csúcsait, aztán fanyar gyantaszagot hagyva maga után, eltűnt a házfalak között.
Amber mélyen belesüppedt a fonott karosszékbe. Mindegy volt. Az egész nap, a flegmán cammogó percek, a lassan elfolyó idő, a horizonton villódzó táj, a bikini félrecsúszott pántja – minden teljesen, tökéletesen mindegy volt. Az ölében nyitva feküdt a mappa. Legalább tíz perce ugyanazt az oldalt bámulta. Vagy húsz. Nem tudta volna megmondani.
A kezében tartott üvegpohár magas fala gyöngyözött. A fagyos cseppek rátapadtak a tenyerére, de nem érezte. Lisa legújabb agyszüleményét, a „Kristálybourbont” szürcsölte. Hideg vizes áztatás, friss rózsaszirom, citromfű, egész éjszakán át a sötét hűtőben érlelve, másnap jégkockákkal felturbózva – Lisa hosszan magyarázta, hogy ettől lesz „parfümös és abszolút kesernyementes”.
A név pont olyan volt, mint Lisa legtöbb ötlete: egyszerre túlzás és tökéletes. Amber kortyolt. A folyadéknak inkább illata volt, mint íze: napdédelgette rózsa, és valami nehezen megfogható tisztaság, a nyár maga.
A műanyag mappatartó éles sarka vágta a combját, de nem mozdult. A lapon Joey kapkodós ákombákom kézírása futott végig. Olvasta, vagy legalábbis hagyta, hogy a tekintete gépiesen kövesse a sorokat. A gondolatai máshol jártak. Nathan. Nem is valami konkrét emlék. Csak foszlányok. A hangja. Az a jellegzetes félmosoly. És az illat... a fenyőgyanta és a napon száradt pamut keveréke, ami mindig körüllengte a fiút.
Amber bosszúsan kifújta a levegőt. Azt sem tudta, miért jutott megint eszébe. Egyáltalán: miért jut mostanában ilyen gyakran eszébe? Talán mert Joey is ott volt minden gondolat mögött, mozdulatlanul és kitörölhetetlenül, mint valami áttetsző vízjel a papíron.
A poharat a padlóra engedte. Az üveg tompa, telt koccanással érkezett a zöldre mázolt deszkára... „Whispering Willow”. Az apja két hétig válogatott a „California Paints Historic” kínálatából... Amber ballal elhessentett egy kíváncsi lepkét. Jobb kezében, az ujjai között valamit forgatott.
Kopp... Kopp... Kopp...
A kicsi, merev kartonlap tavalyi, 2024. július 20-i dátumot viselt. Joey akkor még minden este kiült a kertbe a gitárjával. A vastag papírdarab a Linstone-beli helytörténeti kiállítás belépője volt. Egyik oldalán fakó nyomtatással: „Múltat Őrző Völgyek – A Klamath folyó elfeledett krónikája”.
Nem figyelt rá. A tekintete valahol messze, a horizonton vibráló fenyőcsúcsokon ragadt. A jegy megfordult a kezében, a betűk megvillantak a délutáni fényben, de a szavak nem jutottak el a tudatáig. Csak a metronóm ritmus maradt. Csak a test emlékezete, a gépies mozdulat.
Kopp... Kopp... Kopp...
A kis kartonlap sarka időnként megakadt a fehérre öregedett fűzfavesszők fonatában, aztán makacsul továbbcsúszott. A kerítésen túl, az utcán kutya ugatott. A tücskök száraz ciripelése rögtön abbamaradt. Timothy hangjában szeretettel csattant a visszahívó szó:
– Pumukli, lábhoz! – Valamivel később póráz karabinere kattant a hevederen. – Tudod, ha továbbra is így viselkedsz, Nibiru lesz a neved...
Timothy elfojtott káromkodását szinte azonnal elnyelte a szomszéd kertben felbúgó fűnyíró mindent betöltő basszbaritonja. A mély duruzsolás nem felébresztette a lányt, hanem még mélyebbre nyomta a székbe. A mappa egyik lapja megrebbent a hirtelen támadt fuvallatban. Komótosan, az ujja hegyével visszanyomta a helyére.
Kopp... Kopp... Kopp...
A kemény karton papírszaga keveredett a citromfű illatával. Valami belépőjegy. Valami, amit a bátyja elrakott. Valami, amit fontosnak tartott. Hátoldalán Joey sebtiben odavetett feljegyzése. Amber nem nézte meg. Nem most. Csak forgatta tovább. A pohárban a magányos rózsaszirom lassan, észrevétlenül megfordult a saját tengelye körül. A nap utolsó, narancssárga csíkja lomhán visszahúzódott a hegyhát mögé, hosszú, kék árnyékokat nyújtva a verandára. A forró délután vette a kalapját, elillant, átadva a helyét a szirt felől érkező hűvös áramlatnak. A tető fölött egyre sűrűbb, nehezebb lett az este.