Réges-régen, mikor a Hargita még közelebb hajolt az éghez, s a fenyők olyan magasra nőttek, hogy hajnalonként megfésülték a felhők szakállát, élt Énlaka táján egy ifjú vadász, Talamér nevű. Nem volt ő hangos legény, nem verte mellét a kocsmák küszöbén, nem kérkedett se nyíllal, se késsel. Inkább az erdőt járta. Úgy ment a rengetegben, hogy alatta még a száraz ág se roppant nagyot, s ha megállt egy patakparton, a víz sem sietett tovább, míg arcát nézte benne. Azt beszélték róla az öregek, hogy nem közönséges szív vert a mellkasában. Mert ahol Talamér elhaladt, a riadt madár visszaült az ágra, a sebzett őz nem futott előle, s a farkas is csak nézte a sűrűből, mintha régi ismerősét látná.
Abban az időben a tündérek még nem húzódtak el egészen az emberi szó elől. A forrásokban laktak, a hajnali ködben jártak, s ha valaki tiszta lélekkel hallgatózott, megérthette a fűzfák halk beszédét. E fűzfák úrnője volt Rege tündér. Szép volt Rege, de nem úgy, ahogy a festett képek szépek. Inkább úgy, ahogy a csendes víz, mikor holdat tart a tenyerében. Haja ezüstös fényt fogott, ha rásütött az éjszaka, s a hangja olyan volt, mint mikor messze-messze, valahol a bércek mögött, megszólal egy elfelejtett ének.
Sokszor látta Talamért. Látta, mikor a legény térdre ereszkedett egy kidőlt fa mellett, hogy kiszabadítson egy gyökerébe akadt madarat. Látta, mikor letette íját, mert a szarvastehén mellett ott reszketett a borja. Látta, mikor a viharban levette subáját, és egy eltévedt gyermek vállára terítette.
S egyszer aztán Rege meglátta azt is, amit emberi szem ritkán pillanthat meg: Talamér nyomában, a köd szélén, egy hófehér szarvasbika állt. Agancsa nem csontból volt, hanem holdfényből. Szeme mélyén régi csillagok égtek. Nem evett a fűből, nem ivott a patakból, csak őrizte a legényt, mintha ősidők óta ez volna a dolga. Rege akkor tudta meg bizonyosan, hogy Talamér nem akárki. Mert a fehér szarvas csak annak mutatkozik, akinek szívében nincs görbe árnyék.
Egy holdas éjszakán aztán Rege kilépett a fűzfák alól.
Talamér a patak mellett állt. Kezében nem volt fegyver, csak egy vékony, simára kopott bot, amellyel a víz fodrait igazgatta.
– Ha a rengeteg küldött, hát jó helyen jársz – mondta.
Rege elmosolyodott. Nem a szavak miatt, hanem a hang miatt: tiszta volt, mint a forrás első cseppje.
Attól fogva együtt jártak. Rege tanította a legényt a tündérek titkaira: melyik tisztásra nem szabad haraggal lépni, melyik forrás vizét nem szabad zavarni, melyik fa alatt alszik az ősi béke. Talamér pedig tanította Regét arra, amit a tündérek nem ismertek: hogy az emberi szív, bár mulandó, tud olyan erős lenni, hogy még a hegyek is meghallják.
Egy napon azonban sötét jel támadt a hegyek fölött. Nem felhő volt az, nem is vihar. Valami régi, föld alatti rossz mozdult meg, s amerre lehelete elért, megfeketedett a moha, elnémult a madár, s az emberek szívébe oktalan félelem költözött. Rege akkor elvezette Talamért a Hargita legeldugottabb zugába, oda, ahol három fenyő nőtt egyetlen gyökérből, s alattuk ezüstös kő feküdt.
– Itt rejtezik Estilla királynő Holdfény-hárfája – mondta. – Régen ezzel tartották távol az árnyékot. De csak tiszta kéz érintheti, s csak igaz szív szólaltathatja meg.
Talamér nem nyúlt hozzá mindjárt. Előbb levette süvegét, s csendben állt a kő előtt. Akkor a fehér szarvasbika előlépett a fák közül, agancsa megvillant, s a kő kettévált, mint a jég tavasszal. Ott feküdt a hárfa. Nem aranyból készült, nem ezüstből. Olyan anyaga volt, amilyet ember nem ismer: fényből, dérből, patakzúgásból és el nem mondott imádságból. Mikor Rege kezébe vette, a húrok maguktól reszketni kezdtek.
A tündér játszani kezdett rajta, Talamér pedig mellé állt, s nem karddal, nem nyíllal védte, hanem azzal a rendíthetetlen tisztasággal, amelyet nem lehet megtanulni, csak megőrizni. A zene végigszállt a bérceken. Ahol elhaladt, ott kivilágosodott az erdő alja, a beteg fák új rügyet hoztak, s az emberek, akik addig félve zárták be ajtajukat, egyszerre emlékezni kezdtek arra, hogy a sötétség nem úr, csak vendég, ha nem adnak neki széket.
Sok esztendőn át így őrizték a vidéket: Rege a hárfával, Talamér a szívével, s a Szarvaskirály a holdfényes utak felett. De ami porból vétetett, azt egyszer visszakéri a föld. Talamér haja megőszült, lépte meglassult, s egy őszi estén, mikor a fűzfák már sárga könnyeket hullattak a vízre, lefeküdt a patak mellé. Rege ott térdelt mellette, s először értette meg igazán, milyen nehéz a tündérnek az öröklét.
– Ne sírj – mondta Talamér. – Ami szép volt, az nem múlik el egészen. Csak más úton megy tovább.
Rege akkor felemelte a Holdfény-hárfát, és megszólaltatta rajta az utolsó éneket. Olyan dallam volt az, hogy a fenyők lehajtották fejüket, a kövek megmelegedtek, s még a csillagok is közelebb húzódtak. Mire a hang elhalt, Talamér teste eltűnt a fű közül. Helyén hófehér szarvasbika állt. Agancsán holdfény pihent, szemében emberi bánat és tündéri béke. Rege nem szólt hozzá. Nem is kellett. Mert akik igazán szeretik egymást, azok között néha a hallgatás beszél a legtisztábban.
A hárfa azóta nem szól. Azt mondják, Rege olyan helyre rejtette, ahová csak az találhat el, aki nem magának keresi. De a Szarvaskirály ma is járja a Hargitát. S ha éjszaka a köd megül Énlaka fölött, a Firtos-lova hátán pedig nagy, kék csönd ereszkedik a világra, és a fűzfaágak halkan összekoccannak – így mesélik –, Talamér és Rege őrző énekét még most is hallani a bércek felett.