15. FEJEZET

GENEZIS

Az eskü szavai még ott rezegtek a levegőben, amikor Serevon először nem mozdult. Kronovar sem. Thariel… ő épp a sziklába vésett ablakhoz lépett, onnan nézte a völgyet, ahol a viharfelhők lassan szétoszlottak. Kronovar azonban ismerte Serevont. Ismerte azt a fajta mozdulatlanságot – a kő csöndjét, mielőtt megreped.

A tanácsterem Serevon hegyének belsejébe volt vájva, semleges talajra, ahogy azt Serevon kérte. A rücskös falak rétegei évmilliók üledékét őrizték. Az egyetlen fényforrás a mennyezetbe vágott résen átszűrődő nap volt, és most, késő délután a fény vörösessárga sávban feküdt a kőpadlón, pontosan Serevon lábai előtt.

Kronovar az asztaltól három lépésre állt, a kezei összekulcsolva.

– Serevon... – nem felszólítás volt, csak egy ajtó, amit kopogtatás nélkül nyitottak ki.

A Kő Trónja nem nézett fel. Tenyerével végigsimított a falon, ott tartotta, ahogy az eskütétel előtt is megtette, de akkor azt Kronovar gesztusnak gondolta, rituálénak, a berögzött szokások egyikének. Most már nem tartotta annak.

– Mennyit tud? – kérdezte Serevon, a hangja mélyen csendült, mint a kút, amibe kavicsot dobtak, és még mindig várják, hogy meghallják a csobbanást.

Thariel megfordult. Nem értette a kérdést, de megértette a hangsúlyt. Húsz lépést tett a terem végéből, megállt Kronovar mögött. Serevon végre elvette a kezét a falról. Lassan tette, szinte sajnálkozva, ahogy az ember elveszi a kezét valakitől, amit nem fog többé érinteni. A tekintete Kronovarra szegeződött azzal a fáradt precizitással, ahogy egy öreg kőfejtő néz a repedésre.

– A hegy emlékszik. Ez a falak dolga. Nem felejtenek. Én sem – szünetet tartott, a szünet nem volt hatásvadász, hanem szükséges, mint a levegővétel. – Tizenegy hónappal ezelőtt, az Árok Kapujánál, amikor az első hírek érkeztek az Elhagyottak seregéről... te ott voltál, Kronovar. Három nappal azelőtt, hogy bárki más tudott volna róluk.

A teremben nem volt szél, Thariel mégis úgy érezte, mintha valami hideg nyalta volna végig a nyakát.

– Nincs tiltott hely, ahová ne mehetnék – felelte az Idő Trónja.

– Nem figyelmeztetni mentél oda. Hanem ellenőrizni, hogy a szándék célba ért-e – Serevon újra a falhoz lépett, ezúttal a terem másik oldalán, ahol a rétegek sötétebbek voltak, idősebbek. A tenyere a kőre simult. – Az Árok Kapuja nem magától roppant meg. Valaki felfedte az Első Idők szavát. Csak két Trón ismeri azt a nevet, Kronovar. És én nem mondtam ki.

A csönd, ami következett, súlyosabb volt, mint maga a hegy. Thariel végre megértette. Valami elpattant a mellkasában – valami nehéz, valami, ami nem esik, hanem süllyed, lassan, visszavonhatatlanul.

– Ez nem igaz – sziszegte Kronovarnak. A szeme sötét volt, mint az égbolt felhőszakadás előtt. – Mondd, hogy téved.

Kronovar nem mondta.

Ez volt a katasztrófa. Nem az, amit Serevon elmondott – hanem az, hogy Kronovar nem tagadta.

Thariel hármat lépett előre. Kezdte elveszíteni a kontrollt az érzelmei felett. A hajában apró, kékes szikrák gyúltak – vadhús-fény, ami égetni akart.

– Nézz rám – mondta olyan halkan, hogy fájt hallani a suttogást.

Kronovar felemelte a fejét. A tekintete fáradt volt. Azzal a mérhetetlen kimerültséggel telve, amikor valaki soha nem hunyhatja le a szemét.

– Az Elhagyottak valódiak. A veszély nem fikció. Minden, amit a szövetségről mondtam, igaz.

– De?

– Nem várhattam. Láttam, mi jön. Te az Első Csillaghullás óta neheztelsz rám, Serevon meg kétezer éve csak a köveit simogatja – megállt, a következő szavakat nem siette el. – Szükség volt arra, hogy a veszély látható legyen. Kézzel fogható. Húsba vágó.

– Megnyitottad a Kaput.

– Meg.

Thariel ütött. Nem sistergő villámmal, nem dörgő szélviharral. A puszta öklével, nyers gyűlőlettel, ahogy ember üt embert, és ez volt a legszörnyűbb benne, hogy ennyire emberi volt a mozdulat. Kronovar feje oldalra rándult, az állkapcsa csattant. Nem esett el – az Idő Trónja nem zuhan a földre ilyen könnyen. Amikor visszanézett, az arcán ott vöröslött az ütés nyoma, de a tekintete nyugodt maradt.

– Az Elhagyottak... – Thariel hangja reszketett a visszatartott haragtól. – Az Elhagyottak, akikről azt mondtad, hogy felégették Verath völgyét... Azt is te tetted?

– Nem. Én csak kiengedtem őket korábban, mint ahogy maguktól jöttek volna.

– Verath völgyében hatszáz zahdar élt.

Kronovar állta Thariel tekintetét.

– Tudom.

– Tudod – horkant fel Thariel. – Mindig tudsz mindent. Az Idő számol, az Idő dönt helyettünk, mert mi szegények nem látunk elég messzire. Hatszáz lélek odaveszett, hogy te összehozhass minket. Hogy te meggyőzhess minket, hogy szükségünk van egymásra. Hogy szükség van a Rendre.

Serevon az asztalhoz lépett. Az eskü szövege a márványba volt marva. Saját keze munkája.

– Megkaptad, amit akartál – a Kő Trónja Kronovarra nézett. – De a vér nem szárad meg a kövön. Ez most már része a hegynek. Ahogy te is.

Kronovar nem felelt.

– Feloldjuk az esküt? – kérdezte Thariel. – Elküldelek a pokolba, és hagyom, hogy az Elhagyottak végezzenek veled.

– Ha feloldjátok, három hónap, és elérik a Középső Völgyeket. Ott nem hatszázan élnek.

– Ezt is kiszámoltad?

– Ki.

A fénysáv a padlón már narancsvörös volt: egy haldokló csillag utolsó jele. A terem árnyai hosszabbak lettek, a falak rétegei eltűntek a sötétben.

– Szóval ez a te Rended? – Thariel haragja nem csillapodott. – Sírokra építjük a várat?

– A sír már régóta tátong. A kérdés csak az volt, ki fekszik bele. Ők vagy mindenki. Én döntöttem.

– Nem volt jogod! – Thariel üvöltése megrázta a falakat. A hajában a fényhurkok dühös csillagképekké álltak össze. – Én a Vihar vagyok! Serevon a Föld! De te? Ki adott neked hatalmat az életek felett?

Serevon lassan felemelte a fejét.

– A kő nem ítél, Thariel. Csak tartja a súlyt – szemei a padló vörös hegére estek.

Thariel arca jégtömbbé fagyott. Megértette a csapdát. Nincs tiszta út.

– Tehát úgy teszünk, mintha ez nem rohadna belülről?

– A Rend nem barátságra épül – szólt csöndesen Kronovar.

A Vihar Trónja odalépett hozzá. Olyan közel, hogy a szikrák megperzselték a köpenyét.

– Rendben. Maradok. Harcolni fogok az Elhagyottak ellen. Betartom az eskü minden szavát. A hadseregem a tiéd mellett fog menetelni. Ahogy kérted.

Kronovar szemében egy pillanatra átsuhant a számítás fagyos elégedettsége.

– De ne hidd, hogy ez megbocsátás. Ne hidd, hogy elfelejtem Verath völgyét, vagy azt a hatszáz lelket. Én is emlékszem, Kronovar. Nemcsak a kő – Thariel hátra lépett egyet, a hangja dárdaheggyé keményedett. – Amikor ennek vége lesz, amikor az utolsó Elhagyott is a porba hull, és a Rend, amit ennyire akartál, helyreáll… érted jövök, Kronovar. Az lesz az utolsó háború.

Ezzel megfordult. A hajában a szikrák kialudtak. A harag most már nem kifelé, hanem befelé égett, hideg, koncentrált magmává sűrűsödve. Szó nélkül kiviharzott a tanácsteremből. A nehéz kőajtó döngve csapódott be utána.

A teremben már csak az alkony utolsó, halovány derengése szűrődött be. Serevon az asztalhoz lépett, ahol az eskü szövege állt. Lassan, gyengéden rátette a tenyerét a márványra, pontosan ott, ahol a szövetséget vérrel pecsételték meg. Érezte a hiány kitörölhetetlen, hűvös foltját. A most születő csillagok kromoszómáiban is. A Törvény élt.

Kronovar egyedül maradt a terem közepén, az egyre hosszabbra nyúló árnyékok birodalmában. Megkapta, amit akart. Megvolt a szövetsége. Megmentette a világot. És soha nem volt még ennyire egyedül.

DEUTERON

Az egymásba kulcsolódó kezek köre végül nem szándékos elhatározásból bomlott fel. Nem is valami fennkölt felismerés miatt. Egyszerűen csak… a sötétség túl közel jött. Túl gyorsan. Túl nagy hévvel és túl sok lábbal – vagy amije éppen volt. Nem tudták egyben tartani azt, ami már nem tartozott hozzájuk. Új testük nyers valósága azonnali reakciót követelt. Az ujjaik engedelmesen kioldódtak, mintha csak azt mondták volna: „Bocs, de ezt most intézzétek nélkülem.”

A meggyötört, lila égbolt – amely leginkább egy félresikerült akvarellre emlékeztetett – lejjebb ereszkedett és mérgező párát lehelt rájuk. A romok mögött eddig csak gyanúsan mocorgó alakzatok most szervezett, baljós lendülettel indultak meg. Nem voltak állatok. Nem voltak emberek. Inkább tűntek a fényhiány mozgó foltjainak, amik a talaj repedezett geometriájához dörgölőzve falták fel a maradék világosságot.

Számuk felfoghatatlan volt – egy kúszó semmi-raj, ami valami ősi, ösztönös félelmet ébresztett a négy túlélőben. A rettegés egy olyan idegrendszeren futott végig, amely alig néhány perce létezett.

Zélos égő szemmel figyelte a közeledő áradatot. Mellkasában a rettegés tömény ingerültségként csapódott le: a raj mozgása matematikai szempontból felháborító volt. Mint egy rosszul megírt egyenlet, ami mégis pofátlanul ragaszkodik ahhoz, hogy működjön.

Az Egység halott volt – de Zélos nem volt hajlandó elfogadni, hogy a valóság teljesen átadja magát a formátlan ellentmondásnak.

Előrelépett. A talpa felhasadt az obszidián élén, de ez most mellékes volt. Felemelte a kezét, tenyerét a közeledő sötétség felé fordította, és akaratát a térre kényszerítette. Nem varázslatot idézett meg, hanem teljes intellektusával követelte, hogy az előttük lévő tízméteres sáv zárt egyenletté váljon – egy ponttá, amelyen az árnyéklények változója nem tud előre jutni.

A légkör csillogó, logikavezérelt pszichikai tagadás síkjává kristályosodott.

A raj első hulláma telibe kapta az akadályt. Nem pattantak vissza, és nem is törtek össze. Csak… megálltak. Mintha a valóság rájuk szólt volna: „Eddig, és ne tovább.”

A levegő magas frekvencián zümmögött, mintha a tiszta ész súrlódna az ősi káosszal. Zélos fogai összekoccantak a terheléstől.

Kratos ekkor érezte meg a háta mögött formálódó merev szerkezetet. Az Egység összeomlása számára amputációval ért fel, azonban Zélos logikai mezejének makacs, építészeti ereje végre kapaszkodót adott neki. Térdre rogyott, ujjperceit a repedt obszidiánba vájta, és akaratát a gátba csatornázta. Nem értette az egyenleteket, de a teherhordáshoz értett. Tudta, hogy ha minden dől is, egy oszlopnak állnia kell.

A láthatatlan sík megvastagodott, a törékeny valószínűséglapból sűrű, pszichikai erődítmény lett. Kratos bőre hajszálrepedésekben nyílt fel, vére sistergett a kövön, de nem engedett.

Niké a földön kuporgott, magzatpózban. A győzelem, létezésének egykori záloga, most éhes parazitaként rágta belülről. Fel akart állni, ám a fejében lüktető kétség folyamatos sikolya elnyomta a csata csikorgó zaját. Kinyitotta a szemét – és abban a pillanatban ez volt minden, amit hozzá tudott tenni a küzdelemhez.

Bia nem volt ilyen visszafogott. Gyűlölte a mellkasában csapdába esett szív törékeny, dübörgő ritmusát. Dühítette a hús és csont börtöne, de amikor látta, ahogy a raj értelmetlen éhséggel préselődik a falnak, tudta, hogy eljött az ő ideje. Zélos volt a terv, Kratos a támasz, de mindketten hátracsúsztak a porban. Melléjük lépett, vállát Zélosénak vetette, és a keze után kapott. Nem pajzsot emelt, nem számolt: egyszerűen csak gyökeret vert. A teste elnyelte a becsapódások lökéshullámait.

Hosszú, gyötrelmes percekig tartották a frontot. Zélos szeméből vér szivárgott, Kratos légzése reszelős hörgéssé torzult, Bia csontjai recsegtek, Niké pedig minden erejével próbált… egyszerűen csak jelen lenni.

Aztán a nyomás jellege megváltozott. Az árnyékok alkalmazkodtak.

Zélos érezte meg először azt az undorító csúszást a védelem matematikájában. A lények már nem át akarták törni az egyenletet, hanem jelentéktelenné tenni. Formáik lehetetlen geometriákká torzultak, amik egyszerűen átfolytak a szabályokon. A láthatatlan sík megrepedt. Fagyos sötétség csápjai szivárogtak át, és jeges sebeket vágtak Kratos karjába.

A szerkezet összeomlott.

Kratos felordított. A talaj porrá omlott a térdei alatt, Bia lábai megremegtek. A logikai mező feloldódott, és visszapárolgott a mérgező levegőbe.

A raj rohama hirtelen megtorpant. Természetellenes csend telepedett a sziklára. A kúszó üregek kettéváltak, és mintha parancsot kaptak volna, visszahúzódtak a peremről. A légnyomás zuhant, kiszívva a tüdejükből a maradék szuszt is.

A kozmikus roncsok mélyéből ekkor emelkedett elő a hatalmas, összeolvadt, könnyező téridő. Aszimmetrikus testét több száz pislogás nélküli, rémült szem pettyezte.

Zélos pedig, vérző arccal, zihálva csak egyetlen dolgot tudott kinyögni magában:

– Na, ez már tényleg badarság.

MISECSENGŐ

A július rendíthetetlenül kotlott Mossvale felett. A pékség előtt Gustave drapp bermudában, hümmögve virágot öntözött. A flanelcserje és a murvafürt még nem döntötte el: kitart-e októberig. Négy utcányival és egy teniszpályával odébb mozdony csörtetett. Hangja ráült a templomajtón kislisszanó misecsengő szólamára. Tűzfalnak dőlt a nyár.

A két iskolabusz rézsút parkolt a szökőkútnál. Oliver a guminyomást ellenőrizte. Nem messze tőle végzős lányok lesték a jóképű sofőr minden mozdulatát. Nem figyelt rájuk. Cirka 670 kilométert kell majd vezetnie Bishopig. Lefelé a Sierra Nevada keleti oldalán.

Foszló felhők alá döcögött a reggel. Lassan a tér is megtelt. Hátizsákok csattantak a betonon, vizespalackok koppantak, valaki nevetett. Mr. Hale a listát böngészte. Magában számolt és az ujjával követte a neveket, mintha attól biztosabb lenne, hogy mindenki megvan.

– Griffinék?

– Itt.

– Lambert?

– Jelen.

– Várkonyi?

Egy pillanat késés.

– Melyik?

Röhögés. A tanár felnézett. Aztán vissza a névsorra. A lajstrom kisebb-nagyobb megszakításokkal negyedóra alatt véget ért. A sofőr felállt, megtörölte a kezét és végignézett a buszon. A hőség már ott ült a fémben. Újabb mozdony hangja futott végig a városon. Tehervonaté. Mr. Hale összecsukta a füzetét.

– Felszállás.

Az ülések recsegtek-ropogtak, ahogy lökdösődve huppantak a legjobbnak voksolt helyekre. A folyosón még álltak páran, harsányan alkudoztak. Az ablakok félig nyitva, a huzat még kereste, merre menjen. Nathan a középső traktusban megállt. Nem ült le azonnal. Kibámult az ablakon. A pékség előtt Gustave még mindig locsolt. Ugyanazzal a mozdulattal.

A másik busz motorja felhördült. Oliver is beült, a kulcs fordult. Rezgés futott végig a padlón. Hátul tapsoltak. Egy srác fütyült. Nate még egyszer kinézett. A könyvtár függönye megmozdult. A fiú szíve nagyot dobbant. Amber vele szemben a saját térdét leste. Vagyis inkább a hasítékot a farmer anyagán. A telefonját forgatta a kezében, de nem oldotta fel. A haja a nyakához tapadt.

Lassan kigurultak a szökőkút mellől. A nézőpont elmozdult. És a pékség, Gustave, a templom – minden ott maradt. Lecsúszott az ablakról, mint egy rosszul rögzített színpaddíszlet. Ahogy a házak kifogytak mögülük, az út kitágult. A fák között ügyetlenül beállított reflektorként villant a fény. A busz rázott, az ülés nyikorgott alattuk, mindenki egyszerre beszélt. Hátul valaki kinyitott egy palackot.

– Vigyázz!

Késő. A narancssárga lötty félkörben szétfröccsent, végig a padlón, a cipőkön, táskán.

– Aaaa, bazdmeg!

– Mondtam!

– Nem mondtad!

Amber most már kifelé nézett. A szél a haját az arcába fújta. A Vans orrán Fanta-folt. Jetty Rose napszemüveg mögé bújva a jobb lábfejét ütemre rázta, indie pop szűrődött a fülhallgatójából. Egy ideig csend volt, aztán Derek halkan, de tiszta hangon szavalni kezdett:

Jetty szemöldöke felszaladt, kivette az egyik zajzáró szilikonharangot.

– Ez melyik banda? Nem rossz a szöveg, de kicsit dark.

Derek szőke haja belesimult a napsütésbe, megvonta a vállát.

– Egy srác a 13. század közepéből. Akkoriban nem volt Spotify.

Jetty kérdőn pislogott.

– Szóval bakeliten tolták?

Derek ajkán halvány mosoly futott végig, de a tekintete messzire révedt.

– Valami olyasmi – mondta és visszahanyatlott az ülésbe. Egy poszméh zavartalanul zümmögött fölötte.

A busz felvette a tempót. A fák között már nem fal volt, hanem rések, ahol be lehetett látni a dombok közé. A fény rácsorgott a szélvédőre. Egy hosszabb emelkedőre értek. A motor szubkontrába váltott.

Jetty a sötét lencsék fedezékéből néha Joey felé pillantott. Odébb két hellyel kártyalapok csattantak a műbőr ülésen. Amikor a fiú pókerarca egy-egy másodpercre eltűnt, a lány somolygott. Mögöttük az elhúzott ablak túloldalán nem közel, de nem is túl messze még ott volt. A hegy. Fehér, tompa. Nem mozgott, miközben minden más igen.

– Az mi?

Valaki hátán egy tenyér csattant.

– A Shasta, te gyökér.

A nyihogásba dezodor és chips szaga csimpaszkodott. Többen felemelkedtek. A hegy felé billent a súly, akár egy szeszélyes hullám. Mr. Hale határozott hangja átsiklott a félig felszáradt Fanta-tócsán.

– Leülni.

Kilométerekkel odébb Mossvale kis templomában a liturgia véget ért, a misecsengő utolsót csendült.

MUDRÃ

Az autópálya lankadatlanul vágta magát a duglász- és a jegenyefenyők közé. Később a gerincfodrok feloldódtak a horizont puha, violás maszatjában. Egy hosszú kanyar után a harsogó smaragd fal hirtelen, egy nyisszantással véget ért. A Sierra Nevada emelkedett ki a földből. Megkövült, gigantikus taréj.

Ez már nem a zöld dombok világa volt. Hanem gránit. Csupasz, fehér, éles. Az ég színe a Klamath lágy kékjéből mély, égető ultramarinba váltott. A fenyőillat helyét a forró aszfalt, a zsályacserje száraz, keserű aromája és a puszta por íze vette át. Ádáz napfény szikrázott a csúcsokon. A láthatár remegett.

Mögöttük a harmat, az élet, az otthon. Előttük az örök jég és a tikkadt csend birodalma. Az a hely, ahol az időt nem években, hanem évezredekben mérik.

Joey fészkelődött az ülésen. A gyomra egy pillanatra összeszorult. Nem a hőség miatt. Hanem mert tudta: nemsokára nem lesz hová bújnia.

A busz kerekei csikorogva túrták maguk előtt a fehér kavicságyat a Taco Bell parkolójában. Az ajtó sziszegve vált ketté. A hőség pörölyként csapott le rájuk.

– Jézusom! – Jetty Rose az első lépésnél megtorpant, napszemüvegét az orrnyergére tolta. – Mintha egy óriási hajszárító torkába sétálnánk bele.

Joey szorosan mögötte állt. Megbillent a lépcső legalsó fokán. Nate utána kapott. Markolta a hátizsákot.

– Haver, ne fuss ennyire a húgom után! – ugratta vidáman, de torkára forrt a következő poén, mert Joey tiltakozva megpördült.

– Én nem is! Ne bomolj már!

A szalagkorlát szélén egyetlen, félig kiszáradt jukka meredt az égnek, nem adott árnyékot, csak jelezte, hol kellene lennie. A tövében kifakult szalvéta zizegett a forró szélben. Nathan a busz mellett maradt. Derek odalépett mellé, egy palack ásványvízzel.

– Kérsz?

Megrázta a fejét. Derek követte Nate tekintetét Mossvale felé.

– Csak három nap. Ki lehet bírni.

– Ki.

Négy korty után Derek vállat vont és elsétált.

– Tíz perc! – kiáltotta Mr. Hale valahonnan az automaták végéről.

Valaki harsány vihogással visszaszólt:

– Az mindig húsz!

A járdaszegélyen egyensúlyozni, amikor a tornacipő gumitalpa szinte hozzáragad a fortyogó aszfalthoz, Jetty Rose-nak sosem volt kunszt. És most úgy tett, mintha ő lenne Philippe Petit.

– Ha pofára esek, te fogod elmagyarázni anyámnak, hová lett a fogszabályzóm – mondta és közben vadul kalimpált a karjával.

Joey két lépéssel mögötte haladt. Vagy mellette. Nem volt teljesen egyértelmű. Nem nevetett. Nem is mosolygott. Csak jött. Magabiztos Sauvage-szagú árnyékként.

– Persze – mondta. A hangja olyan volt, mint a tegnapi kóla.

– Legalább lesz valami sztori: „Hősi halált halt a sivatagban...”

A lány hátra kapta a fejét, hogy lássa Joey reakcióját. Sötét haja az izzadt homlokára lógott, fülig ért a szája. Őszinte, széles, Nathan-féle vigyor volt ez, csak több benne a szemtelenség. De Joey nem őt nézte. Hanem valahová az Owens-völgy felé bámult.

– Hé, Föld hívja Joeyt! MZ/X, jelentkezz!

A fiú pislogott. Lassan. Aztán a cipője orrával húzott egy ferde csíkot a porba. Két rövidet a végébe. Jetty felnevetett.

– Ez most mi? Titkos művészeti performansz?

Joey nem válaszolt. A tekintete még mindig arra a pontra tapadt. Egy pillanatra úgy tűnt, mosolyog, de a szeme sarka nem mozdult.

– Sandra szerint a név nem puszta címke, inkább egy láthatatlan kötél, ami egyszerre tart össze és húz valamilyen irányba minket. Szerinte a név egyszerre futószár és pányva.

A lány felszisszent, és látványosan megvakarta a fülét.

– Jaj, ne! Már megint a Book Lady. Tudod, hogy két évvel idősebb nálad? Biztos folyton arról beszél, hogyan kell helyesen kitölteni egy űrlapot. Unalmas.

– Nem unalmas. Ő látja az összefüggéseket.

– Én is látok összefüggéseket! – Jetty közelebb lépett, és hirtelen kikapta Joey kezéből a papírzacskót, amiben két szem barack lapult. – Például összefüggés van aközött, hogy éhes vagyok, és aközött, hogy nálad kaja van.

Beleharapott a gyümölcsbe. A lé lecsorgott az állán, Joey pedig csak nézte. Nem szólt rá, nem kérte vissza. Csak leste a sárga gyümölcshúst, mintha valami idegen objektumot látna.

– Figyelj, Joey – Jetty hangja hirtelen visszaváltott a normális regiszterbe. – Amber mondta, hogy nem mentél el a buliba Derekhez. Nathan meg… ő meg Nathan, nagy ívben tojik mindenre. De én látlak... Mit csináltok ti abban a könyvtárban? Szellemet idéztek?

A fiú hirtelen ráemelte a tekintetét. Mintha egy függönyt rántottak volna szét.

– Jetty – mondta halkan. – Hallottál már a Mudrãról?

A lány megtorpant a harapással.

– Az valami indiai kaja?

Csönd.

– Szerinted... ha... nincs neve valakinek, mi tartja benne a formát? Hogyan tér vissza a fényhez? Vissza kell térnie?

– Oké, ez most a hozzuk rá a frászt a haverom kishúgára rész? Mert nem jön be.

Joey bólintott, mintha egyetértene. Aztán tett egy lépést feléje. Jetty ösztönösen hátra hőkölt. Nem félt tőle – hiszen ez Joey, a fiú, aki segített neki felmászni a fára tízévesen –, mégis, a torka egy pillanatra összeszorult.

– Tiszta para vagy.

★

Négy órával később ismét fordult a Föld. Hold helye roppant a sáros égbolton. Alatta pokrócokon testek hevertek szanaszét. A levegőben az a fajta nyári éjszaka volt, amitől bizsereg a bőr és a torok összeszorul. Por és zsálya illata szállt, távoli lucernaföldeké, és valami élesebbé – talán kátrányé, vagy a hegylábakról lehordott boróka halvány gyantája.

Nathan törökülésben ült a takaróján, válla görnyedt, nyaka hátrafeszítve. Fent a csillagokból rengeteg volt. Először a Vegát találta meg. Kékesfehér, tiszta. Követte a képzeletbeli vonalakat. A Vegától a Denebig, magasan és távol a Hattyúban; a Vegától az Altairig, alacsonyabban, melegebben, közelebb a déli horizonthoz. A Tejút ott kanyarogott közöttük, sűrű fényfolyamként.

– Tudtad, hogy a Vega ötszázmillió éves? – a hangja alig hallható.

Joey, aki tőle balra feküdt, nem nézett rá. Nate állkapcsa megfeszült. A Vegára szegezte a tekintetét, az egyetlen fix pontra az égen, ami forgott, ha túl sokáig bámulta. Körülöttük a többiek halkan beszélgettek. Elliot hanyatt fekve, karjait a feje alá fonva már aludt. A kabócák koncertje véget ért.

Ekkor az ég hirtelen megrepedt. Kénsárga tűzgolyó lassú, hihetetlenül lassú csíkja vágta át a Tejút alsó ívét. Egy Alfa Capricornida. Nathan tudta a nevet, a menetrendet, a meteorraj eredetpontját. Két héttel ezelőtt olvasott róla. De a magazin nem készítette fel erre az élményre. A Sierra távoli lejtői bíborfehérre lobbantak, szaggatottan és brutálisan. Jetty ajkát csöndes wow hagyta el.

Nate Joey-t figyelte. A fiú tekintete az árnyékfoltra szegeződött, oda, ahol a csillagok megritkultak és a fény elhajlott. A Mudrã. Hallotta a nevet egyszer, talán kétszer is, egy benzinkutastól vagy egy látogatóközpontban. Egy árnyék az égen, idősebb az emlékezetnél, idősebb a hegyeknél. Egyesek szerint átjáró. Mások szerint semmi – csak az agy szükséglete, hogy mintákat találjon a sötétben. Joey keze még mindig a zsebében volt. A tűzgolyó elhalványult. A sötétség visszatért.

– Ötszázmillió év – motyogta Nathan újra.

– Nem elég – suttogta Joey.

HASADÁS

Kezdetben minden rezgés együtt pendült; a világban nem voltak határok, csak Mudar kiterjedő, szinte alaktalan csendje, amely tojáshéjként vette körül a teret és időt. Ő volt a zümmögés alatti zümmögés, a melegség, amely nem tudta magáról, hogy melegség, mert még a hideg sem létezett. Minden mindent rajta keresztül érintett, ahogyan egy gömb felszínén minden pont egyformán távol van a középponttól: az első kő, az első fény, az első éhség mind egymásnak támaszkodtak benne, erőfeszítés nélkül tartva, ahogy egy alvó gyermek tartja ökölbe zárt kezét.

Mudar lénye ott derengett a kövek, a por, a sápadt fények leplében. Minden lehetőség, minden forma még csak álom volt. Ám egy meghatározhatatlan pillanatban sűrűsödni kezdett a homály, valami a csend mélyén recsegett, pattant; egy törés hajszálvékony vonala hasadt végig Mudar kontúrján, s ezzel együtt a mindenségen.

Nem vette észre az első hajszálrepedést.

Miért is vette volna? Sosem érzett határt, így amikor a Rend megérkezett – nem erőként, hanem pontosságként, ahogyan a kulcs sem töri fel a zárat, csak elfordítja azt, ami mindig is elfordítható volt – először újfajta érzetként tapasztalta. Feszülő szálként. Különbségként. Ez és az. Itt, és ott.

– Mi ez? – kérdezte Mudar. Hangja betöltötte a nem-teret, ahogyan a hang tölti be a vizet: egyszerre mindenütt, de visszhang nélkül, mert a visszhang, ugye, távolságot kívánna.

A Rend nem nyelven, hanem ténnyel válaszolt. Vonallal. Osztással: ez nem az. Megszületett a határ a világosság és árny között, az élő és holt között, a test és lélek, a föld s az ég között. A szétválasztásban ott izzott Shemjáza akarata – nem a rombolás, hanem a szabály, a rendteremtés vágya. A világ, amely eddig arc nélküli volt, most először szemet, szájat, álmot és törvényt kapott.

– De hiszen ugyanazok voltak – mondta Mudar, és a hangja megváltozott, bár még mindig mindenütt jelen volt, de már egy olyan frekvenciával, amely addig nem létezett. A majdnem frekvenciájával.

A szál tovább feszült. Elpattant. Nem történt gyorsan. Ez a legkegyetlenebb része annak, amit az univerzum később majd úgy őriz, ahogy a kő őrzi a nyomást: nem történt gyorsan. Mudar érezte, hogy egy darabja mássá válik. Nem veszett el – még érzékelte –, de már nem volt ő. Mint egy hang, amely fél hanggal elcsúszik az akkordtól. Még hallható. Még ott van. De az akkord már hamis, és a hamisság, ha egyszer megjelenik, nem nyugszik.

– Maradj – mondta, a semminek, a mindennek, annak a részének, amely már dőlni kezdett elfelé.

Semmi nem válaszolt.

A melegségnek iránya lett. Elfelé mozdult a dolgoktól. Nem keresztül rajtuk, és a helyén hideg kristályosodott – nem a tél hidege, nem mint dolog, hanem a hideg mint a hiány első felismerése. A dolgok, amelyek Mudarban pihentek, tudatlanul, érezni kezdték a változást, ahogyan a kéz érzi a nyomás megszűnését, amelyről nem is tudta, hogy jelen volt. Ősi, reflexszerű gyász. Kifelé nyomta a tudatát – a hatalmas, meleg tudatot, amely egyszerűen csak volt, erőfeszítés nélkül, szándék nélkül – és azt találta, hogy visszaverődik. Határokba ütközik.

– Itt véget érek. Ott kezdődik valami, ami nem én vagyok. Nem értem – mondta, és a hangjának már élei voltak. Szörnyű volt az a hang, a létezés első bizonytalansága.

A Rend úgy haladt át rajta, mint a kőfaragó precíziós vésője, amely megtalálja a márvány természetes törésvonalát – nem erőszakos, nem kegyetlen, de teljesen elkerülhetetlen. Egy koppanás, és a repedés továbbfut, nem eltörve a követ, hanem felfedve, hogy a törés mindig is ott volt, hogy az épség volt az átmeneti állapot, és a megosztottság az igazabb architektúra.

Egy darab fény kivált belőle, és nappá lett.

Egy mélységnyi hideg kivált belőle, és a csillagok közti űrré lett.

Egy súly kivált belőle, és gravitációvá lett.

És minden távozással ő még mindig, lehetetlen módon, Mudar volt – de úgy, mint egy szoba, amelyből a bútorokat egyenként viszik ki halk, gyakorlott kezek. Még szoba. Még felismerhetően ő. De egyre több a látható padló. Egyre több a hiány ott, ahol jelenlét volt. Az üresség visszhangja nőtt abban a térben, amelyet a teljesség valaha erőfeszítés nélkül, hangtalanul, fájdalom nélkül töltött ki, mert nem volt benne hely a fájdalomnak, amíg nem lett benne hely bármi másnak.

– Semmit sem hagysz meg nekem? – kérdezte.

A hangja visszatért hozzá – az első visszhang. A hang, amely valaha minden dolgok frekvenciája volt, most csupán hang volt, egyetlen, kicsiny, a fogyatkozó középponté abból, ami valaha ő volt.

A Rend nem válaszolt. Nem kegyetlenségből, hanem azért, mert maga a Rend is teljes volt.

– Ne feledd! – mondta Mudar, és hangja kristályként csendült, amit olyan tökéletesen ütnek meg, hogy cseng és cseng és cseng, míg végül megreped saját szépségének rezonanciájától. – Emlékezz, hogy az egységből születtél. Emlékezz, hogy volt idő, amikor semmi sem fájt.

Az univerzum nem válaszolt. De megremegett. Úgy, ahogy a víz remeg, amikor követ ejtenek bele, és a gyűrűk szétfutnak, és a középpont elcsendesedik. Az első csillagok megrándultak még-nem-égésükben. Az első mély helyek elmozdultak még-nem-mélységükben. Valami abban, ami éppen lett – a szétválás tanuló, hatalmas architektúrájában – gyászolt. Nem tudatosan. Ahogy a méhraj gyászol, amikor a királynő eltűnik: mozdulatban, zavarban, a nyugtalan bizonyosságban, hogy valami központi már nincs a helyén.

Mudar pulzusa lassult.

Valaha minden dolgok pulzusa volt. A ritmus, amelyet minden jövőbeli szívdobbanás visszhangoz majd, de sosem ismétel meg – ahogy a másolat őrzi az eredeti formáját, de nem a melegét. Lassabb. Lassabb. Minden dobbanást egyre hosszabb csönd követett.

– A köztes térré válok – mondta, és hangja már alig volt.

Önmagának utolsó koherenciája – az a végső szál, amely még összefogta a meleg, teljes, tudatlan egységet, amely egyszerűen csak volt, ahogy minden dolog van az álomban – megfeszült, tartott egy pillanattal tovább annál, mint ami lehetséges volt, majd a szál engedett.

Az univerzum lélegzett – először önmagaként, külön, egyedül, többes számban – és ebben a lélegzetben ott volt az első gyász, az első éhség, az első nyúlás a már-nincs felé, és minden lény, aki valaha megszületik ebben a kozmoszban, hordozni fogja ezt a lélegzetet a tüdejében anélkül, hogy tudná a nevét.

A csend, amely addig mindent egybeszőtt, lassan visszahúzódott. Először csak alig érezhetően, majd ahogy elválik a folyó és a partja, úgy kopott le minden egység a világról. Mudar – a forrás – csendben engedett. Nem harcolt, nem jajdult fel, csak feloldódott, visszahanyatlott abba a sötét, ősi rétegbe, ahová a Rend még nem ért el – ahol a fény már nem világított, az árnyék már nem szorított.

És a Rend, lépésről lépésre, mint egy tapintatos kertész, formát adott: nevek születtek, irányok, szabályok, emberi és nem-emberi szavak. A világra rátelepedett az értelem és a különbség, a szerepek rendje. Shemjáza figyelt; ott sűrűsödött benne minden elkülönülés öröme és fájdalma. Szívében egyszerre volt nosztalgia és tagadás is.

A csend visszavonult. Ám nem tűnt el teljesen; mint hajnali pára a patak felett, ott lebegett a határokon, a törésvonalak peremén, a zahdar ikermotívumokban, az első teremtett lények kettősségében – emléke nyomot hagyott minden szétválásban, minden érintkezésben.

A világ más formát öltött – szilárddá, rendezetté, törékennyé vált. A Rend árnyéka végighúzódott rajta, mint egy ismeretlen múltú gyászszalag. Mudar pedig csenddé vált. A Trónok óhajára soha többé nem mondták ki a nevét.