2. FEJEZET
ÉVA
A temetés után távolabb, egy terebélyes fa mögé húzódik. A fekete ruha kényelmetlen. Fakó, színpadidegen. Még a fény is csukott szemmel halad el mellette. A szertartásnak vége, a tömeg szétoszlott. Már csak Amber áll a hantnál. Ráejt egy követ, amin az elmosódott minta sápadtan idéz egy napkorongot.
Éva léptei hangtalanok. Kezében egy viharvert plüssfigurát szorongat – ugyanazt, amit évekkel ezelőtt még utolsónak a táskájába gyűrt, amikor elment. A sír széléhez érve letérdel, és a játékot a kőbe vésett betűk elé teszi.
– Miért jöttél? Nem találtál képeslapot? – a lány nem fordul felé, nem néz rá. A hangja éles.
A szél moccan, végigborzolja a fa lombját. Az anyja szólni próbál, de torkában reked minden begyakorolt szó. Lehajtja a fejét, ujjaival végigsimít a Webkinz kopott szőrméjén, feláll. A sötét shahtoosh alig rezzen, amikor visszalép az árnyékba. Amber mozdulatlan. A mackó fél gombszemén a napfény tompán koppan.
Amikor hazaér, Éva már ott van: némán ülnek az apjával a konyhában.
– Felmehetek?
A férfi fáradtan, fásultan bólint. Még ebben a pillanatban sem képes Évát közelebb engedni.
A szobában félhomály. Leül az ágy szélére. A falakról saját mosolygó arca néz vissza rá: újságcikkek, plakátok, fényképek. Lefekszik, keze a párna alá csúszik. Valami keménybe ütközik – előhúzza. Egy CD. Az első lemez, ami híressé tette.
Amber megáll az ajtóban. Lassan körbenéz.
– Rajongott érted. Érted... – a szó keményen csattan. – Megérte?
SZÜNET
A nappaliban surrog a tévé. Amber kiwizöld kabátban, sapkában áll, és lábával idegesen dobol a padlón. A nyitott ajtón át beáramlik a hideg levegő, a kintről beszűrődő neszek azt súgják, hogy a jégpálya most még üres, a korai indulás előnyt jelentene.
Derek a dzsekije cipzárját húzza fel, közben Jetty Rose-ra sandít.
– Rózsaszín korcsolyában csak az léphet pályára, aki előtte elmondja a varázsszót!
– Milyen varázsszót? – kérdezi Jetty gyanakodva. Derek grimaszol.
– Rózsasziromtalaníthatatlanságoskodásomért!
Jetty ajka lebiggyed. Nathan nevet, Amber szúrós pillantást vet a többiekre.
– Gyerünk már! – mondja, és Joey felé int, aki még mindig a kabátját gombolja, miközben a tévé felé fordul.
Egy talk show kezdődik, a stúdiófényben Éva ül barackszínű ruhában, haját vörös hullámok keretezik. Amber sóhajt.
– Ne mondd, hogy megint itt ragadsz...
Joey nem válaszol, csak kibújik a kabátjából. A szemét le sem veszi a képernyőről.
– Mindjárt megyek.
Nate és Derek összenéznek. Már tudják, mit jelent ez. Amber gúnyosan felnevet, de nem szól semmit. A kisfiú leül a kanapéra, az asztalon lévő jegyzetfüzetért és tollért nyúl. A készülék fénye villódzik az arcán. A többiek némán kimennek. A bejárati ajtó puffanása után a nappali hirtelen elnémul.
A kanapén ülve Joey úgy ír, mintha nem is a műsort nézné, hanem valami régi dallamot követne, amit csak ő hall.
A FÜZET
Amber még mindig az ajtófélfának dőlve áll. Éva arca fehér, de nem felel. A keze görcsösen a térdén pihen. A lány ellöki magát a kerettől, odalép Joey íróasztalához, kihúzza a fiókot. Egy kopott, gyerekrajzokkal díszített, telematricázott jegyzetfüzetet vesz elő és az ágyra dobja. Éva lassan felveszi, ujjai végigsimítanak a gyűrött borítón. Lapozni kezd.
Az első bejegyzések között csak dátumok és leírások:
November 12.
Anya ma kék kosztümben volt. Gyönyörű volt.
Holnap indul a magyarországi turnéra.
December 3.
A műsorvezető vicces volt. Anya nevetett. Én is.
Éva mosolyog. A mosolyban hála van és megkönnyebbülés. Nem lát kérdéseket, nem lát szemrehányást. Csak Joey rajongását. Fellélegzik.
De ahogy lapoz, a bejegyzések alján egyre gyakrabban jelennek meg az egymondatos utóiratok:
Január 4.
Holnapután iskola.
A talkshow kettőkor kezdődött. Anya barackszínű ruhában volt.
De lehet, hogy lazac. Ezeket sosem tudom megkülönböztetni.
Most vörös volt a haja.
Ma sem beszélt rólunk.
Éva ujjai megfeszülnek a papíron. A mosoly eltűnik.
Március 19.
Anya új albuma az erdélyi tündérballadákról szól.
Könnyes szemmel mesélt róla.
Ma sem mondta, hogy van két gyereke.
Szeptember 28.
Ma apával csináltunk áfonyás pitét.
Anya talán szereti.
Már nem emlékszem.
A szoba csendje vastag, mint a januári jég a ludak alatt. Amber hátrébb lép. A hangja most már halk, de még mindig kemény.
– Én legalább ki tudtam mondani, ha fájt. De ő? Ő csak hallgatott. És a hallgatásod fojtotta meg.
Éva lehajtja a fejét. Az ölében a jegyzetfüzet olyan nehéz, mintha ezer oldal volna.
VISSZHANG
A reflektorfények kialudtak. A folyosókon csak egy-egy takarítókocsi nyikorgása szűrődik át. Odabent az öltözőben sűrű a csend. Éva a sminkasztal előtt ül. A szemhéján vékony repedések futnak végig a festéken, a vörös rúzs alig észrevehetően elkenődött a szája szélén. Az ölében díszes kabát, fénylő flitterekkel, de nem veszi fel. Csak a lábát keresztezi, a cipősarka halkan koppan a padlón.
A tükrön, a jobb felső sarokban egy mentakék post-it lapul. Joey küldte – akkor írta, amikor Éva évekkel ezelőtt haza akart menni, aztán mégsem ment.
Egyetlen szó áll rajta: Nézlek.
Sokadszor olvassa. Most először nem mosolyog rajta. Most először a szó körül végtelen üresség tátong. A koncert sikeres volt. A kritika kedvező lesz. Az asztalon egy frissen dedikált CD hever. A tavaszi turné dalai. Az első szám címe: Igéző.
A szeme sarkából végigméri a borítót. A képen az ünnepelt énje emelt állal néz vissza rá – ott a fény, a füst, a közönség tapsa, a címlapok csillogása. De a nőből, aki nézi ezt a képet, most hiányzik a ragyogás. Odabent csupa árnyék.
A légkondicionáló fúj egyet, a sminktáskából kiesett kicsi, pattintós hajcsat megrezzen a földön. Nyúlna érte, de félúton megáll. Csak bámulja a műanyag kamillavirágot. Egyetlen mozdulattal sem képes közelebb hajolni a saját múltjához.
A sminket nem törli le. Csak ül tovább, egy pillanatra lehunyja a szemét, és amikor kinyitja, a régi maszk magabiztos félmosolya villan. Feláll. A CD-t a kabát zsebébe csúsztatja. Az ajtó kilincsét lassan lenyomja, de még egyszer visszanéz.
A tükör sarkában a cetli halványan remeg a hűvös fényben. A tinta kicsit megfakult, de a szó még mindig olvasható:
NÉZLEK.