5. FEJEZET
PÉTER
A gimnázium folyosóján áll, egy régi térképet néz, amit a végzősök mindig elfelejtenek visszavinni a szertárba. A Kaukázus hegyvonulatai, Szibéria északi tundráját átszelő folyók… apró színes foltok, amik egykor számára vágyott útvonalak voltak. Évekkel ezelőtt, amikor még egyetemista volt, éjszakákat töltött azzal, hogy gondosan kiszúrja, merre kell majd mennie, hogy megtalálja a szamojéd sámánok utolsó nyomait, vagy felkutassa a gyimesi csángók balladáit. Akkoriban az egész világ még előtte hevert – és úgy hitte, mindent meg tud ragadni belőle.
Éva is ott volt a koordináták közt. Az egyetem étkezdéjében pillantotta meg: szalmaszőke hajzuhatag, sötét szemek, a hangja pedig… olyan volt, mint a Radnai-Havasok fölött búgó szél. Azonnal tudta: nélküle minden más irány értelmét veszti. Ő, a történelmet bújó, visszafogott fiú – és Kelemen Éva, az örök nyughatatlan láng, akit évek múlva Új Karádyként emlegettek. Két ellentétes pólus, amiket valami lehetetlen erő rántott össze.
Amikor pár hónappal később a lány remegő ujjakkal szorította a pozitív tesztet, Péter első gondolata nem a félelem volt, hanem az: „Rendben. Maradok.”
És maradt. Amikor az álmai a szoba sarkában kuporogtak összegyűrt jegyzetfüzetek formájában, amikor a diákmunka után álmosan bámulták együtt a televíziót, Éva már akkor arról álmodozott, hogy egyszer őt ismerni fogják. Mert ő mindig többre vágyott. Nem Mossvale csendes utcáira, nem arra, hogy tanárfeleségként atlaszok közt öregedjen meg. A hangja túl füstös volt, a szépsége túl éles – tudta, hogy egyszer mennie kell.
És Péter? Ő megígérte magának: ha egyszer Éva választ, nem fogja visszatartani. Mert a szeretet azt jelenti, hagyod a másikat repülni.
– Tanár úr, mégis… a források között a kéziratos gyűjteményeket is nézzük, vagy elég a tankönyv?
Két tizedikes fiú áll előtte, kezükben jegyzetfüzet.
– A tankönyv csak térkép – feleli Péter. – A forrás a föld, amin jársz. Ha lépsz rajta, akkor megérted, miért olyan.
– Úgy érti…?
Péter rámosolyog:
– Keressetek régi helyi krónikákat. Kutassatok fel olyan történeteket, amiket senki nem írt le előtte. A lényeg, hogy ne pusztán magoljatok… hanem kérdezzetek.
A srácok bólogatnak, majd elsietnek. Péter egy pillanatra utánuk néz, de közben a szeme a folyosó végébe téved. Amber. A lány a radiátor mellett áll, egy fiú karjában. A csókjuk olyan heves, mintha abban a pillanatban akarnák újrateremteni a világot.
Péter torka összeszorul. Szóljon? Ne szóljon? Tanárként igen. Apaként… nem tudja. A kezében lévő mappa megremeg, ujjai finoman szorítják. Végül elfordítja a tekintetét. Nem most. Nem itt.
Otthon Amber már a szobájába zárkózott. Péter egy régi könyvet lapoz. A borítója viseltes, a lapok közül kihullik egy fénykép: Éva és ő egy kiránduláson, még az ikrek születése előtt. Péter nevet a képen, Éva mosolya azonban éhesebb, tágasabb, mint a mögöttük zöldellő erdő.
– Te mindig is ilyen voltál: maradó… – hallja a nő hangját valahonnan messziről. – De tudod, ez öncsonkítás.
Ő akkor sem vitázott. Csak maradt. A másik szobában Joey jegyzetfüzete fekszik az íróasztalon. Benne képeslap, amit Éva küldött Berlinből: „Szeretlek benneteket – anyu.”
Péter figyeli a fia kézírását a margón:
Ha valaki elmegy, kit hagy hátra? Elveszít mindenkit, akit szeret?
Nem nyúl a laphoz. Ácsorog a küszöbön. Minden porcikája ordítana:
NEM AKARTAM, HOGY ÍGY LEGYEN!
PISZTRÁNG
A délután lassan besötétedik az iskola felett. A folyosók kiürülnek, a takarítógép tompa zúgása járja be a termeket. Péter még egy ideig az osztálynaplót lapozza, de a betűk már nem állnak össze értelmes mondatokká.
A parkolóban hűvös szél csimpaszkodik a gallérjába. A kocsiban nem kapcsol zenét. Néha a motor halkan rezdül, ő pedig hagyja, hogy a gondolatai egymásnak csapódjanak, mint az első októberi falevelek, amik hajnalban a veranda kopott deszkáira ájulnak.
A város fényei apró, szétgurult gyöngyökként tükröződnek a szélvédőn. Hazaérve nem száll ki azonnal. Nézi a verandát, Amber ablakát.
A házban hajfesték és sampon illata terjeng. A mosógép utolsó pörgetése rázza a csendet, aztán megáll. A lakásban semmi nem mozdul, csak a csap csöpög. Péter megáll a konyhaajtóban, leveszi a szemüvegét. Kigombolja az ingét.
Percekkel később a mosogató peremére támaszkodik. Nézi a vízcseppek útját. Ujjai nedvesek, a körme alatt lila folt. A víz opálosan kavargó habja lassan eltűnik a lefolyóban, a kerámián mégis ott maradnak a hajfesték nyomai – finom csíkok, mint valami elmaszatolt térkép, ami akkor kell, ha valaki nem visszatalálni szeretne, hanem eltévedni.
– Miért pont itt mosta ki…? – morran halkan, aztán sóhajt.
Mosoly bujkál a szája szélén. Amber – a vadóc –, aki mindig egy árnyalattal több színt hoz a házba, mint amennyit a csend elbír.
A csap egyenletesen csöpög. Egyenletes, kitartó ritmusban: csöpp… csöpp… csöpp…
Figyelni kezdi a hangot. A gyomra összerándul.
Valahol a ritmus elcsúszik – már a szívmonitor hallatszik: csipp… csipp… csipp…
A kórterem képe betör a jelenbe. Joey ágyán fehér lepedő, a gép zölden villog. Minden csippantás az idő peremét méri. Hány éves is volt akkor? Tizenegy? És megint ott áll a jégen...
A horgászbot remegett a kezében. A Tó Szelleme végre a horgára akadt – évek óta hajszolta azt a dögöt. Ha sikerül, végre lesz valami, ami nem csúszik ki az ujjai közül. Valami, ami nem tűnik el úgy, mint Éva.
A periférián bordó folt a jégen. Joey kabátja? Árnyék? Péter fél szemmel látta, de a bot megrándult, a zsinór sírt, feszült. Egy sóhaj, egy csobbanás. Amikor felnézett, Joey nem volt sehol. A lék szélén lassan gyűrűzött a víz.
Akkor döbbent rá először, hogy elveszítheti a fiát. Ma már tudja, milyen törékeny minden, amiről azt hitte, hogy a markában tartja. Amber ugyanúgy hunyja le a szemét, ahogy Joey szokta, és Péter néha még eltéveszti, ki az, pedig az ikrekből már csupán egy állhat előtte.
A csöpögés visszarántja a konyhába. Péter megmarkolja a csapot, elzárja. A hang megszűnik. A mosogató mélyén a lila hab utolsó buboréka pattan.
A HIÁNY TOPOGRÁFIÁJA
A bércek csendje nem új. De most más. Nem az a békés, meleg csend, amelybe bele lehet bújni egy hűvös estén, amikor a tó felszíne üvegsima, és a madarak már rég szárnyuk alá rejtették a hangjukat. Ez a csend üres. Mint amikor valaki egy dallam közepén hirtelen megáll, és ének helyett a hangszálak mindössze a hiányt dédelgetik.
A tó tükrén sűrűbb a köd. Nem az a könnyed, nádasban játszadozó reggeli fátyol, hanem komoly, nehéz köpeny, amely maga alá temet minden zajt. Mossvale utcáin megült valami, amit nem tudnak néven nevezni – a pékség fahéjillatát, a bolt ajtajára szerelt csengő vidám csilingelését, még a gyerekek kora őszi kiabálását is tompítja valami láthatatlan. A terek furcsán tiszták. A verandákon letörölték a pókhálót, a kávézó előtt friss festék szárad a padon, a könyvtár ablakáról eltűnt az apró karcolás, amit mindenki megszokott már.
Az emberek nem mondják ki, mégis mind érzik: Joey Várkonyi hiánya nemcsak egy család vesztesége. Mintha a város bordáiból kitéptek volna egy szívdobbanást. Timothy a benzinkútnál halkabban köszön. Olivia, a postáslány reggelente szórólapokat visz magával, nagyon sok szórólapot, hogy minél később érjen ahhoz a házhoz, ahol tudják: Joey már sosem fog levelet kapni.
A harang háromszor kondult a temetés napján. Most a templom előtti lépcsőkön, ahol a fiú gyakran ült a biciklijét támasztva, csak az avar gyűlik. A patak felett átívelő kis híd rozsdás korlátján a szalag még mindig ott leng, a megyei sziklamászó verseny emléke. Azt mondják, Joey akkor volt a legboldogabb, amikor a debütáló fiatal sziklamászó csapat diadalmaskodott. Pedig ki tudja…?
A tóparti kövek között Amber áll néha hajnalonként, mezítláb. Nem a bátyját keresi. Inkább saját magát. A kérdést, amit sosem tett fel: „Láthattam volna? Hallhattam volna?” A víz nem felel. Csak hozza-viszi a szelet, és benne egy suttogásnyi hangot: „Nem az fáj, hogy elmentem. Az fáj, hogy ti még itt vagytok – és nem értitek, miért.”
Derek azóta kerüli Ambert. Nem haragból. Félelemből, hogy ha ránéz, meglátja a fiú szemében azt, amit ő maga sem mert soha kimondani: „Mi lett volna, ha mozdulok? Ha nem csak figyelem? Ha… nem úgy vagyok csend, mint Kevin Carter fényképei mögött a vér?”
Nathan bezárkózott. A testvérei hangját még hallja – Naomi trilláit, Jetty Rose gúnyolódó megjegyzéseit –, azonban az ő világa egyetlen csőre szűkült: bűntudatra, amiről nem tudja, honnan szivárgott a lelkébe. Nem szerette Joeyt úgy, ahogy kellett volna? Nem mondta el? Vagy épp túl sokat mondott, de a szavak mindig rosszkor csúsztak ki a száján?
A könyvtár falai között Gina ujja végigsimít egy régi köteten: Csodálatos Kumrán. A lapok közül pergamen illata száll fel, és hirtelen újra hallja Joey hangját. Nem egy kamaszfiúét. Valami ősibbet. Valamit, ami talán már akkor is szólt, amikor az első fenyőgyanta a kőre cseppent ezen a vidéken.
És a város kérdez. Nem hangosan. Nem a boltban, nem a postán, nem a vasárnapi misén. Ám ha figyelsz, hallani:
Miért tette?
Voltak előjelek?
Ha Éva hazajön, amikorra ígérte…
Ha Péter felfigyel a fia jegyzeteire…
Ha…
De nincs ha. A tó hallgat. A fenyves zúg. Mossvale gyászol. Nemcsak egy fiút. Gyászol minden ki nem mondott mondatot, minden félresiklott pillantást, minden „majd holnap” ígéretet.
A tóparton Amber néha úgy érzi, Joey még ott ül a köveken. És amikor a szél végigsimít a vízen, belé mar a felismerés: „Nem az fáj, hogy nem voltunk elég közel. Hanem az, hogy sosem tudtuk, mennyire távol volt már.”
Derek nem jön többé a könyvtárba. Amikor Gina október elején megemlítette Joey nevét, a fiú arca egyetlen árnyalatot sem változott, ám kezében a könyv megremegett. Halkan tette vissza a polcra, és kiment a napfénybe. Nem nézett hátra. Nem bírt.
És a régi Egyezmény rovátkái újra felizzanak – hangtalanul:
„Aki elment, döntött. Aki maradt, választ.” – Mert Mossvale nem csak egy kisváros.
Ez a hely mérleg. És az, aki rálép, sosem tudja előre, melyik serpenyő billen.
RÁGÓGUMI
Teltek a hónapok. A gyász lassan megszokássá fakult, mint az ablakon felejtett gyertyafüst nyoma. Mossvale újra élt, de más ritmusban: halkabban, óvatosabban, mintha mindenki félne megint túl nagyot nevetni. Csak Amber nem tudott hallgatni. A csönd számára már nem béke volt, hanem tátongó űr. Inkább zajt csinált. Vagy bármit, ami elég hangos ahhoz, hogy ne hallja a hiányt.
A reggel sugarai vakítóan verődnek vissza az iskola üvegajtajáról. Amber az épület előtti lépcsőn áll, kócos szőke haja fakóbb, mint valaha. Körülötte újdonsült rocker barátai. Derek kicsit távolabb a falnak dőlve, félig csukott szemhéj alól figyel. A fekete póló, amit Amber a melle alatt csomóra kötött, ismerős – Joey egyik kedvence volt. A miniszoknya túl rövid, a mosoly túl széles, a nevetés túl hangos. Mielőtt egy másik tanár intézkedne, Péter lép ki az udvarra. Nem siet, nem emeli meg a hangját. Csak ott van. Az egyetlen ember, akinek még van joga szólni, és talán épp ezért fél megszólalni.
Megáll Amber előtt, a hangja halk, minden szót végiggondol, mielőtt kimondaná.
– Kérlek, Amber… menj haza, és öltözz át.
Amber meglepődik. A fejét oldalra billenti, aztán rózsaszín rágógumiból egy túlfújt gömböt formál, és szándékosan hangosan pukkasztja szét.
– Ezt most komoly? Nem is tudtam, hogy a Liberté zárdát jelent… – mondja gúnyosan, az iskola szlogenjére utalva. És újabb gumidarabot présel a fogai közé.
Péter nem emeli fel a hangját, nem próbál erőt demonstrálni. A levegő feszült, a tél elől a küszöb alá költözött tücsök elhallgat.
– Amber… kérlek…
– Jaj, apa, ne már!
– Amber… – ismétli Péter lágyabban.
A lány a szemébe néz. Az arcán cinikus mosoly. A válasz színpadias, mégis fájón őszinte.
– Tanár úr… ahogy szeretné.
A mondat után hátat fordít, de nem megy haza. Lassan elsétál, a körülötte álló fiúk szótlanul figyelik.
TINTAFOLT
A zsalugáter résein keresztül a szürkület vékony sávjai pásztázzák a falakat. „Porszem blues” – gondolja Amber. A szekrény előtt áll, kezében a fekete póló. Joey kedvenc darabja, amit szinte rongyosra hordott. Ujjai lassan simítanak végig a pamuton, majd felemeli az arcához. A pamut hideg. Mély szippantás – a szövetben még ott a múlt: a gyerekkori kert, a frissen nyírt fű illata, Joey nevetése, ahogy Athosként hadonászott egy bottal.
„Te mindig velem maradsz, ugye? Még akkor is, ha nagy dolgok történnek?” – hallja a fiú hangját, tisztán, mintha még ott állna mellette.
Lehunyja a szemét. Akkor bólintott. Ma nem tud. Nincs kinek. A pólót óvatosan visszateszi a helyére. Ujjai elidőznek a polcon, majd halkan becsukja az ajtót maga mögött.
★
A tornác repedezett deszkáira sáros víz csöpög Péter bakancsáról. A kabát ujja nedves, a hajáról cseppek peregnek a gallérjára. A folyó illata – a sodrás hűvös, iszapos, élő szaga – még az orrában. Egy órával a rafting után izmai még mindig emlékeznek a zabolátlan vízre, ahogy az ár elkapta a csónak orrát. Péter megáll a bejárat előtt. Nem a kulcs miatt. Hanem amiatt, ami az ajtó mögött van. Odabent másféle sodrás várja: állóvíz, amelyben a hiány vastagabb, mint bármelyik kötél a mászófalon.
Joey hangja rémlik fel a ház mélyéből: „Apa, egyszer elmegyünk Szicíliába?”
Akkor azt felelte:
– Ha nagyobb leszel. Meglátjuk.
Nem lett idő. Nem lett út. A kérdés most úgy lüktet benne, mint egy heg, amit rosszul férceltek össze. A kabátját a fogasra akasztja, karjai még mindig feszülnek az evezés ritmusától. Ahogy elhalad Joey szobája előtt, lefékez. Rég nem járt bent. Kinyitja az ajtót.
A falon térkép, piros jelölésekkel. Az asztalon könyvkupac: apokrif evangéliumok, magyar balladák, kelta legendák. Közöttük néhány kötet, ami az ő polcáról hiányzik már hosszú ideje. És a szakdolgozata: A Hétnővér mitológiája az avar kultúrában – el is feledkezett róla. Joey megjegyzéseitől alig maradt üres hely a lapokon. Tintafoltok. A margón apró betűk:
A pecsét, a Nap 12 és 16 sugarú koronája, felizzott – és a lélegzet megállt Durkam falai között.
Péter megáll. Ujjai végigfutnak a sorokon, majd leereszkedik az ágy szélére. A régész ébred benne. Papírokat húz elő, a könyveket halomba rakja, a térképen vonalakat kezd rajzolni Joey jelzései mellé.
A kezdeti kíváncsiság lázas rendszerezésbe csap át: napokig ír, fűz, rajzol, kutat. A színek, a jelek, a kusza sorok mögött felismeri a mintát. A fia nem csak álmodott. Keresett. És talán… talált is. És először hónapok óta nem csupán az apja Joeynak. Hanem tanítványa is.
A negyedik napon fáradtan ül az íróasztalnál. A szeme vörös, az álla borostás. Egy ideje nem eszik, nem alszik rendesen. Aztán halk kopogás az ajtón. Salma áll kint, kezében pite. Nem receptkönyvből készült, hanem abból a megmagyarázhatatlan, ösztönös anyai gesztusból, ami olyan nőkben él, akik láttak már életet elmenni.
– Mossvale asszonyai úgy döntöttek, hogy ha már nem beszélsz velünk, legalább hízz egy kicsit.
Péter udvariasan átveszi a tálat.
– Köszönöm. Biztosan finom. Érezni az eper illatát.
– Ez körtés.
Péter bólint, és indulna vissza Joey szobájába.
Salma figyeli, majd halkan kérdezi:
– Mit keresel odabent?
– A fiamat.
SZELEK SZÁRNYÁN
A Siskiyou-hegység gerince fölött suhan. Lent, az erdőháton hógallérok simulnak a fenyők vállára, a patakparti fűzek ágain jégcsapok zörrennek, mintha hárfákat hangolna valaki a hidegben. Itt a hó nem díszlet. Itt a hó arról mesél, hogy volt már tél – és lesz megint.
A Pacsirta-dűlő fölött fordul a légáramlat. Ott, ahol az öreg, málló kerítés szegélyezi az utat és nyáron zsázsa és laboda hajlik az útra, most dér csillan. A pókháló patyolat csipkefátyolnak tűnik a magasból. Szárnyai árnyékot vetnek egy csontkarú fán gubbasztó havasi szürkebegyre – az álmosan felrezzen, majd visszagömbölyödik.
Tovább lebeg. A San Benedetto tér halkan zúzmarát szuszog, a fagyott szökőkút peremén jégkoszorú fityeg. Kutyanyom szeli át a hóval fedett macskakövet. A templomtorony hókucsmája alatt az óra mutatója komótosan kúszik előre. A harang nyelve mozdulatlan, de a vas fagyos illata így is felcsap a szélben.
A Jázmin Kávézóhoz közeledik. Az ereszen nem csillognak giccses girlandok, csak apró fémszálak feszülnek a hó alatt, mint elfelejtett hangjegyek egy kottán, amit a december komponál tovább. A kis égők közül némelyik néma, de senki sem javítja ki, mert pont így jó. Az advent csendkelyhe óvatosan rátelepszik a tetőkre. A könyvtár ablaka mögött gyertya ég. Nem akart ünnepelni, de elfogadta, hogy a fény dolga a jelenlét.
Lassít. Tollai alig rezzennek, ahogy ereszkedni kezd. A sekrestye fölötti ódon padlás az otthona. Mielőtt eltűnne a tető peremén, a kis gyöngybagoly visszafordítja fejét. Fél percig kutat az őt figyelő férfi tekintetében. Aztán aludni tér.
Péter picit bámul utána, majd belép a kávézóba. Kabátja ujjában a hideg még tartja magát. Kezében vastag mappa, kemény borítós, sarkán kopott. Benne Joey jegyzetei, feljegyzései, gondosan összefűzve, rendszerezve. Már nem szétszórt foszlányok. Hanem mondatok.
Rumos forró csokit rendel. Nem szokta így inni. De most kell. Amikor a csészét a kezébe fogja, eszébe jut Joey arca, amikor először kóstolt alkoholt. A mappát az asztalra teszi. Ujjai végigsimítanak a borítón. A lapok között ott van Joey rajza egy ösvényről, a forrásról. Meg ott van az a sor is, amit Péter nem értett: „A fény nem jutalom. A fény: választás.” – már nem akarja megfejteni.
A bossa nova csöndes akkordjait két hópelyhekkel teli kabát töri meg. Jetty Rose és Rob Jr. szinte berobbannak, nevetve, vitázva. Azon civakodnak, melyikük nyerte tavaly a családi pitesütő versenyt. Junior harsányan állítja, hogy az ő almatortáját ették meg először, mire Jetty szarkasztikusan odaveti:
– Mert az volt legfelül.
Amikor Péter fizetni indul, egy papír kicsúszik a mappából az asztal alá. Jetty Rose észreveszi. Lehajol érte. Keltezés: szeptember 29. A lány szíve kihagy egy ütemet. Olvas. Az alsó ajkába harap. Majd zsebébe gyűri a lapot. Az öccse nem érti pontosan, mi az, de látja a mozdulatot.
Gina épp a karácsonyi műsort tervezi, háttérzenét keres, a laptopja előtt ül. Amikor Jetty Rose a földről felveszi a papírdarabot, a fény mintha megakadna egy pillanatra a csészéje peremén. Nem hirtelen. Nem vészjelzés. Csak… megremeg a tükör.
Felpillant... És ekkor nem ő lát. Morsheba emlékezik. Egy régi szövegre. Egy régi hangra. A papír, amire Jetty ujjai fonódnak, nem pusztán kézírás. Ez valakinek az első átlépése – ilyen hangon kizárólag Átkelő tud írni. Egy percig nem gépel. Tudja, hogy megmozdult valami. Nem nála. Nathan körül.
Péter kilép a kávézóból. A tornácra gondol, a fényfüzérekre, amiket ma délután felrak majd, hogy mire Amber hazaér, minden ragyogjon.
A város fölött közben újra havazni kezd.