10. FEJEZET

KŐÁLMOK UDVARA

A szobában félhomály. Az ablak résnyire nyitva. A függöny néha megrezdül, mintha valaki kívülről lélegezné rá a tóparti jázmincserjék erős, édes illatát. Az iPod úgy fekszik az éjjeli szekrényen, mint Fox játékban kimerült tengerimalaca.

Nathan órák óta forgolódik. A paplan félig lecsúszott róla. A ritmusos szuszogásban apró remegés. Valami, ami nem fér el a mellkasában. Álmában női hang dereng fel. Nem Gina hangja, és nem is jelenkori. Egy másik élet fátylán suttog át.

– Ó, Kokábel… nézd, milyen tiszta most a Nahal fölött a fény… – a szó puha, meleg, mint a sivatagi hajnal.

A mondat nem is szavakból tevődik össze, inkább oszcillál: ősi anyanyelv, az első csillaghullás előtti időkből. A nő nevetése halk, leheletfinom: olyan, mint amikor egy bíbor kendő libben meg a teve nyakán, vagy mint a völgy fölötti első meleg fuvallat. Nincs benne semmi különös – mégis ismerős.

Nate arca kisimul álmában, de a szemhéja alatt gyorsabban cikázik a tekintet. Mintha valamit keresne. A táj fényesedik mögötte. Iszap szaga, pára, peremek. A suttogás lassan távolodik. Majd eltűnik. Az álom nem engedi, hogy túl sokáig tartson a béke.

Nem ébred fel. Csak belecsúszik valamibe. Nem álomba – valahová, ami nem tartozik sem a jelenhez, sem a múlthoz. A talpa alatt kő van. Hideg, nedves. A kő fölött vékony vízréteg csillog. A tér határtalan. Sehol sincs fal, mégis visszhangzik minden lélegzete.

Aztán… a világ elbillen. A levegő mélyül. Valami belép. Vagyis… nem lép, mert nincs lépése. Nem mozdul, mert nincs teste. Nem emeli fel a fejét – mégis jelen van. A meleg hang helyén most lassú, sötét ragyogás fodrozódik. A kavargó fényből finoman formálódik egy homlok, szemzugok. Még nem arc. Még csak a szándék. Mintha az árnyék akarná felidézni önmagát.

Férfialak. Magas. Zavartalan vonások. Nem szép – mégis pontosan illeszkedik a világ hibátlan arányaihoz, és ez adja azt az enyhén nyugtalanító tökéletességet. Nem démoni. Nem ragadozó. Nem fenyegető. Inkább… túl régi. Túl tiszta ahhoz, hogy emberi alakban hordozható lenne. És úgy áll előtte, mint valami, amire az ember nem emlékszik, de mégis hiányzik neki, mert valaha a saját történetének ritmusa volt.

Nathan úgy érzi, hogy már találkoztak. Valahol. Nagyon régen. Az alak nézi őt. Nem közelről. Nem messziről. Olyan távból, ami nem távolság, hanem ítélet előtti csönd. A fiú torka összeszorul. Mondani akar valamit, de a hang megreked benne. A jövevény mégis hallja.

– Kérdés vagy… – mondja halkan. – Még nem döntötted el.

Nate hátrálna, de nincs hova. A víz követi. A kő fújtat.

– Ki… vagy? – préseli ki magából végül.

A férfi az állát picit megemeli. A fiú hanglejtése ismerős dallam, amit régen szeretett, de ma már csak süppedő fájdalom forrása. A szeme nem lágyul el. Ám a régi barátság lenyomata, amit évezredek pora sem fedett be teljesen, megrezzen benne.

– Az vagyok, aki először mondta ki a neved. Még mielőtt bárki más tudta volna, hogy hangot is lehet adni a fénynek.

Alattuk egy hatalmas szárny ránt egyet a köveken.

– A nevemet? Nem ismered. Nem ismerhetsz.

A jelenés lassan közelebb lép. A felszín egy pillanatra megemelkedik körülötte, majd visszaül a következő mozdulat előtt.

– A kétséged tiszta – a hangja régi pergamen, amit átfúj a szél. – A neved… nem most kaptad. És a neved egyszer már megégetett egy világot. Mondd ki!

Nem parancs. Nem kérés. Csak hozzátartozik a levegőhöz.

Nathan ökölbe szorítja a kezét. Körme a bőrébe váj, a mellkasa megfeszül, az ajka megremeg. Nem akarja. Mégis:

– …Koká… – elakad, a torka nem engedelmeskedik.

A férfi arcán tétova mosoly. Olyan, mintha egy régóta várt veszteség végre megérkezett volna.

– A név már nem a tiéd... De a súlya igen.

A tér összébb húzódik. A víz alatt valami lassan, nagyot sóhajt.

– Ki vagy te?

Az árny ekkor megszólal. Most először tényleg ő.

– Az vagyok, akit elfelejtettek, mielőtt megszületett volna. Az vagyok, akinek a nevét nem kiáltják, hanem suttogják a halak, ha elúsznak egy alvó fölött: Shemjáza.

A név megrezzen Nate bőre alatt. Sejtszintű emlék, csont mögé rejtett hiány válaszol rá. A kövek között apró, szikrázó repedések futnak végig.

Shemjáza lassan felemeli a kezét. Nem érinti meg. De a levegő közéjük feszül. A hullámzás elcsitul. A kövek elhallgatnak.

– Nem azért jöttem, hogy elvigyelek – mondja. – Csak azért, hogy tudd: nem vagy teljesen ember. Nemcsak az.

A fiú szíve hirtelen dacosan dobban. Visszaverné az árnyakat, de túl sok van belőlük.

Shemjáza ekkor lehunyja a szemét. És amikor kinyitja, íriszében a végtelen űr mérhetetlen tágassága villan.

– A mélyben kimondták a nevem. Fent a tiédet is. És most… kettőnk közé szorul a világ. Megint.

Nathan levegő után kap. Már nem akar kérdezni. A teste szól helyette.

– Én… nem kérek ebből.

– Te nem félsz tőlem – mondja lágyan, a Láncravert mosolya fakó. – Csak attól, hogy megérted, miért nem.

A világ kristályokra bomlik, majd visszaépül. A víz sötétebbé válik. A kő alatti mélység felhorkan.

Shemjáza közelebb hajol. A hangja alig több leheletnél:

– A fény nem jutalom, Nate. A fény… választás.

Felriad. Liheg. A bőrén hideg verejték. A takaró a földön. A függöny mozdulatlan. Az iPod kijelzőjén egyetlen szó dereng: "Kokábel."

CSODASZARVAS

Memorial Day. Mossvale ezen a napon mindig túlságosan fényes. Túl piros, fehér és kék. A verandákon kis zászlók csattognak, a pékség előtt grillezett kukorica édes illata leng. Timothy limonádés standja mögül már hallani a felvonulásra készülő fúvószenekar próbáját. Amber mindezt úgy kerülgeti ki, mintha idegen országba csöppent volna. A táskájában ott a mappa. Viszi, mint Jézus a keresztjét.

A könyvtár felé menet csak a járdát nézi, nem az embereket. A kavicsok között fű nő, a kőlapok közül szél vetette dohánygyökér serken. A lány kézfeje izzad a táskán. Amióta csak az eszét tudja, mindig úgy érezte, hogy a könyvtár nem az ő terepe. Joey-nak igen. De ő… ő csak az épület előtti lépcsőn álldogált, amíg a bátyja visszaadta a könyveket. Most mégis ide tart, és először lép be egyedül.

A könyvtárhoz érve megáll. A szíve gyorsabban ver, mint kellene. A kívülről megszokottan bágyadt épület ma valahogy nagyobbnak, idegennek tűnik. Valaki épp kilép az ajtón, kezében zászlós muffinos dobozzal. Amber nem mozdul.

– Mit csinálok én itt? – súgja magának.

A következő pillanatban egy kisebb gyerekkórus éneke száll fel a főtér felől. A hang éles, hamis, kedves. Ez valahogy átlöki a határon. Belép. A levegő bent olyan hűvös, hogy kirázza a hideg. Régi szőnyeg, poros illat, a neonfény fáradt csíkokban világítja meg a polcok közötti folyosókat. A pult mögül Gina pillant rá, aprót biccent. Amber a táskájába nyúl, előhúzza Joey dossziéját.

– A bal oldali szárnyban… – mondja Gina lágyan, mintha olvasna a gondolataiban.

Amber nem szól. A torka kiszáradt. A fáklyás felvonulás kívül reked. A zajok elhalnak, csak a saját lélegzete marad. A katalógus érintőképernyője egy pillanatra lefagy az ujja alatt, ő meg arra gondol: Joey biztos nevetne rajta, hogy rosszul írta be a címet. Újra beírja. Találat. "Néprajz – 398.4 – felső polc."

– Tökéletes – morogja maga elé. – Persze, hogy a világ tetején van.

A polcok között útközben háromszor eltéved. A cipője koppan a padlón, olyan hangosan, hogy szeretne láthatatlanná válni. Mire megtalálja a jelzett folyosót, a tenyerében apró izzadtságfilm csillog. A 398.4 előtt megáll. Fölötte vaskos kötetek sorakoznak, amiknek már a címe is fenyegető. Ő viszont tudja, mit keres. Ott van. Kissé megkopott gerincű, fakóbarna kötés: "Babba Papucsa – Tiszántúli legendák és kozmikus motívumok." Megdermed. A cím – ez a furcsa, kedves, csilingelő hangzás – mintha egyszerre lenne gyerekdal és temetési harang.

– Hát te volnál – suttogja.

Felnyújtózkodik, a pólója felcsúszik a derekán. A könyv súlya nagyobb, mint várta. Leül az egyik olvasóasztalhoz. A pad enyhén billeg, Amber automatikusan rárúg, hogy megállítsa. Klasszikus, régi reflex: ha zavarja valami, erőből megjavítja.

Kinyitja a könyvet. A 27. oldalnál megakad. Egy illusztráció. A magyar csodaszarvas. Fenséges, hosszú lábú, stilizált testtel, agancsai között napkorong. Két gyűrű. A belsőben 12, a külsőben 16 sugár. Amber szemében először csak dísznek tűnik, aztán valamiért előhúzza a ceruzát, de nem tesz semmit, csak nézi a rajzot.

– Tizenkettő… szív – Joey sokszor mondta neki, hogy szívvel látni nem költészet, hanem valami nagyon is gyakorlati dolog. – Tizenhat… torok. Nathan… aki sosem mondja ki igazán, mit érez. Aki még Joey nevét is csak akkor ejti ki, amikor önmagát már nem tudja visszatartani.

Amber összerezzen. A mappa emléke benne lüktet. Joey rajzai. Joey kézírása. A számok, amiket nem értett. Mély levegőt vesz. Visszanéz a motívumra. A 12 és 16 sugár mintha nem dísz lenne. Inkább… képlet. Egy jel.

Ösztönösen lapoz. A következő oldalon apró, ferde kézírás:

Hunor és Magor = Jadir és Diren?

A toll hegye belemélyedt a papírba. A végén kis folt – Joey tintája. Amber elsápad.

– Mi az isten…? Te mit csináltál? – a szeme mögé hirtelen égő forróság szalad.

Nem a misztikum, hanem a tett miatt. Joey tisztelte a könyveket. A lapokat. A régi dolgokat. Nem írt volna beléjük… hacsak nem volt rá nyomós oka. Amber ujjai végigcsúsznak a tollnyomon. A papír remeg alatta. A torka szorít.

Hunor és Magor. Ősi ikrek. A magyar eredetmítosz kísérői. Jadir és Diren. Valami teljesen más. Nevek, amiket sosem hallott. Mégsem idegenek. Kamillaillat száll fel a hajából – az a régi, gyerekkori, altatódalos, tündéres szag. Most erősebb, mint szokott. Lehet, hogy csak a melegtől. Lehet, hogy a könyvtár porától.

A levegőben ekkor halk suhanás. Valaki a túloldali polc mögött lépked. Amber behúzza a fejét. Cetlit tép ki a jegyzetfüzetből. Ír:

12 – SZÍV, 16 – SZÓ, 12 + 16 = 28, MIÉRT PONT 28?

A táskába csúsztatja a papírt. Visszateszi a könyvet a polcra, pont oda, ahol találta. A gerinc halkan koppan. Amber még egy pillanatig ott tartja rajta a kezét. Aztán halkan, mintha félne meghallani a saját hangját, ezt mondja:

– Oké, Joey. Megkerestem.

Amikor kilép az épületből, a Memorial Day-meneten épp megdördül egy dobfoszlány. Amber a telefonjáért nyúl, üzenetet küld: „Találtam valamit. Valamit, ami róla szól. Meg rólad. Holnap este 7-kor a kávézóban. Ne késs.”

Elteszi a telefont. Elindul a főtér felé. És a szél finoman felkapja a lány nyomába szegődött apró virág illatát. Mintha kísérné. Mintha siettetné.

KAMILLA

Átvág a téren. Az ünnep zaja mögötte marad. A kamilla illata – a hajából, a bőréből, az egész emlékezetéből – finoman követi, mint egy vékony, láthatatlan fonal.

Valahonnan a mellkas mélyéről halkan felbukkan egy dallam. „Arany fényben harmat cseppen…”

Olyan puha, hogy szinte nem is hallja. De mégis ott van. Mint Éva CD-jén, amit Joey rongyosra hallgatott. Amber megáll egy pillanatra, mintha valaki finoman visszarántaná a vállánál fogva. Gyerekkoruk képe villan be – élesen.

A fürdőszoba meleg, tompa fénye. Mindhárman a tükör előtt: az anyjuk középen, kétoldalt az ikrek. Joey persze pörgette a fogkeféjét, mintha cirkuszi előadást tartana. Amber lábujjhegyen próbálta elérni a mosdót és hangosan nevetett, amikor a fogkrémhab szétfröccsent, és beterítette Joey dínós pizsamáját.

Éva mosolyogva szólt rá a bátyjára:

– Jó, elég a bohóckodásból, mutasd a fogaidat szépen.

Aztán a kislányhoz fordult, leültette maga elé, lassan átfésülte a haját. A tincsek selyme, a fésű puha sercegése, Joey dúdolása mind egyetlen, otthonos hanggá olvadt. Éva nagyot szippantott a frissen mosott hajból.

– Pont olyan illatod van, mint Kamilla tündérnek.

Akkor nem értette, csak jólesett neki. Joey viszont tágra nyílt szemmel kapta fel a fejét, mintha az anyjuk valami titkos világra nyitott volna ajtót.

– Ki az a Kamilla? – kérdezte áhítattal.

Éva nem magyarázott, inkább mesélni, énekelni kezdett, könnyedén – azon a fátyolos, összetéveszthetetlen hangon, ami később híressé tette. A tündérről, akit a szél sosem szeretett, és aki mégis minden este virágot fakasztott a könnyeiből.

Amber most, a tér közepén felsóhajt. A kamillaillat nem új. Nem jel. Nem misztikum. Csak emlék. Az egyetlen, amit Éva hagyott nekik.

A ballada ott marad benne. Mintha jelezne valamit, amit nem ért még. Valamit, ami nem a múltba, hanem tovább vezet. Elindul. Nem siet, de nem is torpan meg többé.

★

Álmában a teste nem mozdul, de a lélek visszatér egy nyáréjszaka közepébe, ahol a fák túl magasak, a csillagok túl fényesek – és a félelem túlságosan ismerős. A lombok susogása most altató dallam helyett ismeretlen, kínzó pusmogás. Fáklyák és lámpások világítják meg az ösvényt, de az árnyékok túlnőnek rajtuk. Haladnak a kijelölt úton. Joey elöl: könnyű, játékos léptekkel. Izgatott, tele kalandvággyal. Időnként hátrapillant, szemében világító jókedv.

Nathan próbál tempót tartani vele, de minden zörej, minden árnyék keményebb a kelleténél. Néhány lépéssel lemaradva, mereven bámulja a bokrok sötétjét. A periférián mindig ott van valami… mozdulatlan.

– Suttogó ösvénynek hívják. De szerintem inkább csak szúnyogos – mondja Joey halkan.

Nathan nem nevet. Előrenyúl, társa hátizsákjának pántjába kapaszkodik.

– Mi van, ha valaki… valami… elbújt az erdőben?

Joey megáll. Komolyan néz rá.

– Én itt vagyok, oké? És ha bármi előjön, én megvédelek. A testőrök nem hagyják magukra egymást.

Nate bólint. De a tekintete túl sokáig időz egy ponton, ahol a félhomály különös hullámot vet a cserjék alá. Mintha egy alak állna ott. Nem félelmetes. Inkább csak figyel. Egy kisgyermek méretű sziluett, akinek szemében halk fény pislákol. Nathan megmerevedik. Joey hátranéz, de nem lát senkit.

– Ott csak a semmi van. Gyere!

De Nathan még mindig nézi az árnyat, aki most mintha biccentene. Uriél. Már ott volt. Csak ő látta. És csak most, évekkel később, álmaiban kezdi összerakni, hogy AZ volt az első pillanat.

Joey megtorpan. Visszalép hozzá. A zsebéből előhúz egy apró kavicsot – aznap reggel a forrásnál találta – és Nate tenyerébe nyomja.

– Ez a kő megvéd. Ha megszorítod, semmi sem árthat. Mert én azt mondom.

És nem mondja tovább. Mert ennyi elég.

★

Nathan hirtelen a nappali padlóján találja magát, félig térdre rogyva. A szíve hevesen ver. A tenyerét nézi. Most nincs ott semmi. De az érzés… mintha ott volna a kavics. Még mindig. A ház csendes. A hajnalig tartó buli két órával ezelőtt véget ért, már az utcáról sem szűrődik be a Memorial Day zaja. Egyedül a saját szaggatott légzését hallja. És akkor a felismerés beléhasít: Joey sosem mondta el senkinek. Még Ambernek sem. Soha nem nevette ki. Csak ott volt. Érezte a félelmét, de nem szégyenítette meg érte. Ő volt a Testőr. Mindig is az volt.

Amber zsibbadtan ébred. Fülel. A vendégszoba felől semmi nesz. Fejében gyermekkori képek, Joey mondatai kavarognak. És az a nap ront rá, amikor minden izmát megfeszítve, lélekszakadva rohant a Pùruk Ichàri felé. Az este küldött üzenet óta próbál nem gondolni rá, de a mellkasában újra ott a feszülés. Komótosan nyújtózkodik, hátha ezzel becsaphatja magát. A redőny párhuzamos vonalakat rajzol: végigfutnak a falakon, ki a nappaliba. Ahogy kilép a szobából, a lány megáll. Nate térdre rogyva, lehajtott fejjel, zaklatott légzéssel ül a parkettán. Karjait maga köré fonja.

– Jól vagy…?

A fiú lassan felemeli a fejét. Tekintetében még ott van a régi félelem.

– Emlékszem. A táborban… A kő. Joey adta… azt mondta, amíg nálam van, semmi baj nem érhet. És én tényleg hittem neki.

A lány nem válaszol. Csak lehúz egy kis dobozkát a közeli polcról. Kinyitja. Belül: apró, sima kavics. Patakcsiszolta, barnásszürke, oldalán halvány karcolás.

– Joey szobájában találtam. Amikor csomagoltam. Nem tudtam kidobni. Úgy éreztem, fontos volt neki.

Nathan előrenyújtja a kezét. Amber egy pillanatig még tartja a követ, mintha visszakérdezné: biztos vagy benne, hogy fel vagy rá készülve? Aztán a fiú tenyerébe ejti.

– Beszélnünk kell… – mondja halkan. A hangjában nincs kérés. Csak az a hangszín, amikor valaki nem tud estig várni.

Nathan szóra nyitná a száját – talán most először mesélne Joey leveléről, a párnája alá csempészett papírról, arról a mondatról, ami miatt hónapok óta nem tud aludni – de a torkában ismét megakad a szó. Csak bólint. És ebben a pillanatban valami nagyon finom, alig érzékelhető kamillaillat száll fel közöttük. Nem új, nem jel, nem misztikum – csak emlék.

MEZSGYE

Derek vállán hátizsák, arcán a kora nyár vidám szeplői.

– Joey! Ha még egy napot itt töltesz, esküszöm, előbb vesznek fel a Vatikán titkos levéltárába, mint a focicsapatba.

– Találtam valamit. De nem vagyok benne biztos, hogy értem.

Közelebb hajol a könyvhöz, amit Joey olvas. Fakózöld hártyalapos kódex. Ahogy megpillantja az ódon tintával rajzolt alakot, megáll a levegő. A koronára emlékeztető fénykoszorú. A nyugodt arc. Az a derűs, időtlen arány, amit csak az ismer fel, aki már látta másutt.

– Hát nem durva? – kérdi Joey, észre sem veszi, hogy Derek ujjai alatt halkan megfeszül a bőrkötés. – Mintha… mintha ember lenne. De mégsem az.

Nem felel azonnal. A tekintete végigfut a sorokon. Egyetlen pillanat. Egy villanásnyi csönd a két fiú között. Aztán Derek finoman becsukja a könyvet. A hangja visszacsúszik a laza regiszterbe.

– Valami régi mítosz. Túl nagy feneket kerítesz neki. Gyere el velünk inkább ma este. Hétkor kezd a banda.

Joey méricskéli a tekintetét. Nem lát semmi különöset.

– Majd… meglátom.

Derek odasétál a polchoz. Óvatosan visszacsúsztatja a kódexet a helyére. Ujjai egy pillanatra a kötet gerincén maradnak. Aztán csendesen távozik a könyvtárból. A szövegtöredék sorai még napokig kísértik.

★

A fürdőszoba kicsi, a sarokban Lisa régi, levendulás tisztítószerének szaga ül. A fehér, kissé megfakult csempén borotvahab nyoma. Fogkeféjét a pohárba ejti, már menne kifelé, amikor a mosdókagyló sarka megremeg. Visszafordul. Borostyánfény zuhan a márványra. A tükör foncsorán a tér hirtelen kisimul. Maga sem tudja, ki néz vissza rá. Derek? Éron? Mindkettő. Egyik sem.

Heterokróm írisze mögött ott a jelenlét, amit gyerekkora óta ismer, de ritkán enged közel. Egy vízcsepp elindul a csap végéről. Megáll félúton. Derek mozdulatlan marad. A szívében már nem emberi ritmus kalapál. A csempék mintája finoman elcsúszik, a valóság késve követi önmagát.

Még nem érkezett meg, mégis ott áll. Nem a szárnyas ikonográfia, nem a harci dicsfény. Fiatal férfi. A szeme kék, mint Nathané, mélyén három arany pötty. Éronéhoz hasonló, csak jegesebb – dermesztően acéltiszta. A mosolya udvarias, hibátlan, mégis nyugtalanító.

– Tudod, miért jöttem – Mihály hangja nem a fülébe érkezik, inkább a csigolyák közé, mintha egy elfelejtett csillagkép kontúrját rajzolná a tudata hátlapjára. – A mezsgye… mozog. A Rend figyel.

– A mezsgye mindig mozog. Ez a dolga.

Egy pillanatra finom fényrés nyílik Mihály arcán. Az a fajta türelmetlenség vet hullámot körülötte, amiben már benne feszül a végső terminus.

– A fiú… – a szó előtt alig hallható törés – … nem stabil.

Éron gyomra összerándul. Megszorítja a mosdókagyló szélét. Ujjai alatt a porcelán enyhén megreped.

– Ember. Tizenhét éves. Nem lehet stabil.

– Ember – Mihály ízlelgeti a szót, mérlegeli. – De pecsét van rajta. A fiú… híd. Ha kell, megszüntetjük a hidat.

Rövid csönd. Rezzenés a térben. Mintha az egész fürdőszoba egyszerre billent volna egy fokkal Keletre. A kontúrok egy pillanatra elmosódnak.

– Nem érhettek előbb oda. Nem vehetitek el tőle a választás jogát.

– Jegyzőkönyv – Mihály bólint. – Az Őrző vállalja a kockázatot.

– Én mindig vállalom a kockázatot. Ezért hívtok, amikor minden más struktúra recseg.

– Figyelmeztetlek. Ha Nathan rosszul választ… nem lesz időd megállítani... a Rend akkor lép. És én vele – a tükör fenekén a fény egy pillanatra teljesen elsötétül. Aztán Mihály előrehajol, mintha titkot súgna, de nem közeledik. A tér közeledik hozzá. – Éron, a fiút nem mentheted meg kétszer.

Derek nem mozdul. Csak a szeme változik: a barna felizzik, a zöld elsötétül, mintha két évszak küzdene a pupillája peremén. Mihály alakja megrándul, csillámszilánkok peregnek róla, mint széthulló hókristályok. A tér visszapattan, a tükör újra csak üveg. A vízcsepp lassan elindul lefelé a csap végéről. Most már koppan is. A fogkefe csendben dől el a pohárban.

Derek marad. Egyedül. Körme alatt az ég csöndje vibrál. Suttog. Csak magának, csak a csempének:

– Egyikük sem kapja meg. Én vagyok a határ.