21. FEJEZET

„IT WAS CAUGHT”

Nem állt szándékában elolvasni a verset ma este.

A kinyomtatott lap ott lapult a kottalapok között – a tizenkettedik ütem alá rejtve, mintha mindig is ott lett volna, bár tudta, hogy ő maga tette oda három órával ezelőtt, azzal a szándékkal, hogy majd akkor foglalkozik vele, ha még egyszer átgyúrta a dallamot. De a dallam a tizenkettedik ütemnél azt tette, amit mindig: megtorpant, a levegőben tartotta a tritónuszt, míg a zongora zengése el nem enyészett a szoba csendjében, és megtagadta a folytatást. Az ötödik kísérlet után Sandra az ölébe ejtette a kezét, és az alatta lévő lapra nézett. A dalszöveg volt az.

A gyakorlóteremben töltött idő egy záróra utáni ajándék óra volt. A gondnok rámosolygott és elfordult – ami azt jelentette, hogy Joey-val is így tett annak idején –, Sandra pedig elgondolkodott ezen egy pillanatra: a hallgató emberek sajátos irgalmán, mielőtt kézbe vette a kinyomtatott szöveget.

Először úgy olvasta, ahogy mindig: a hangzást, a szótagok súlyát figyelve, s azt, hogy hová esne a hangsúly, ha énekelnék. Joey-nak veleszületett ösztöne volt ahhoz, hogy a kemény mássalhangzókat pontosan oda helyezze, ahol a dallamnak ellenállásra volt szüksége. Haze. A z olyan volt, mint egy kilégzés. Hallotta, amint a fiú rátalál.

Egyszer járt a Jázmin-forrásnál, amikor Joey elvitte a nyári táboros alsósokat oda, amit ő úgy nevezett: zarándoklat a megye legkevésbé ünnepelt csodájához. Az ösvény negyvenperces hegyi sétát követelt, és a végén egy olyan mozdulatlan víztükrű medencéhez vezetett, ami szinte festettnek tűnt – nem tükröződött benne a táj, inkább egyfajta második eget hordozott magában, laposat és bizonyosat, aminek semmi köze nem volt a felhőkhöz. Ott a levegő még júliusban is mindig hűvös volt. Joey hosszú ideig állt a peremén anélkül, hogy megszólalt volna, ami szokatlan volt tőle, s amikor valaki végül kimondta, hogy gyönyörű, bólintott, de nem fordult meg.

Esti köd. Egy titkos völgy. Akkor még nem tudta, ott állva és őt figyelve, amint a vizet nézi, hogy valójában egy olyan embert figyel, aki olyasvalamit hallgat, amit ő nem hallhat.

A refrénhez lapozott, és kétszer is elolvasta.

A fordítás itt nyersebb volt – nem nélkülözte az eleganciát, de tömörebb volt, mint a magyar. A magyar eredeti olyasféle ráolvasásszerű súlyt hordozott, amit az angol csak megközelíteni tudott, de teljesen visszaadni nem. Onnan tudta, hogy először a magyart kereste ki, a telefonjában megnyitott szótárral, szóról szóra rágva át magát a kézzel írt változaton. „Álmok pora földre száll.” Angolul ez úgy szólt: dust of dreams on the forest floor (álmok pora az erdő talaján), ami talán szebb volt, képszerűbb, de elveszett belőle maga a hullás – annak a lassú mivolta.

Amikor legelőször olvasta a refrént, azt hitte, ez a dal a gyászról szól. Egy egészen egyértelmű dal a gyászról: valami elég, valami véget ér, a füst felszáll, a hamu marad. Joey tizenöt éves kora óta írt és szerzett dalokat, és megvolt a tehetsége ahhoz a fajta sűrítéshez, ami néha már önmegtartóztatásba hajlott – visszatartotta a veszteség forrását, hogy a hiányt még nagyobbra növessze. Azt hitte, a mi általános alany. Kollektív. Mit építettünk. A civilizáció. A fiatalság. Valami.

Letette a lapot a zongora kottatartójára, és kinézett az ablakon.

A vörös csík ott volt.

Több mint három hónapja már. Nem mozdult, se nem terjedt, se nem halványult, egyszerűen csak elfoglalt egy sávot az égbolton a folyókanyar felett, egy tény rendíthetetlen türelmével. A linstone-i fizika tanszék kiadott egy közleményt a légköri optikai jelenségről és a hatvan mérföldre északra lévő papírgyárból származó megtört porszemcsékről; a közlemény koherens volt, Sandra többször elolvasta, és egyetlen szavát sem hitte el. A csík úgy festett, mintha egy szándékkal bíró kéz húzta volna át az eget. Úgy festett, mint egy seb, amit inkább összevarrtak, semmint begyógyítottak.

Újra felvette a dalszöveget.

Elolvasta a sort, aztán kinézett az ablakon, majd újra elolvasta.

A magyar megfelelője: csillag könnye hull a földre. Kiemelte ezt a kifejezést, amikor fordított, mert furcsán konkrétnak tűnt – nem csillagok könnye többes számban, nem csillagfény, hanem egyetlen csillag könnye. Először azt hitte, ez csupán képalkotás, a halmozás azon fajtája, amit a dalszerzők tesznek, ha valami nagyszabású felé akarnak építkezni.

Joey azonban nem valami nagyszabású felé építkezett. Joey valami pontos felé építkezett.

Mutatóujja hegyét a sorra nyomta, és ott tartotta. A papír kissé átmelegedett a kezétől, a szöveget olyan betűtípussal nyomtatták, ami egyáltalán nem hasonlított Joey kézírására, mégis közvetlen megszólításnak tűnt – nem a közönségnek, nem az általános hallgatóságnak címezve, hanem egy konkrét valakinek, akinek meg kell értenie ezt a bizonyos dolgot. „Az idő nem gyógyít névtelent.” A dolog, amit nem lehetett meggyógyítani, olyasvalami volt, aminek nincs neve, mert sosem volt, vagy már nem volt. Valami, ami kívül esett a seb és a heg megszokott körforgásán. Az a dolog, ami igazán őrizte az igazságot, a hamu volt: a maradék.

Ekkor Nathanre gondolt, anélkül, hogy elhatározta volna.

Nem ismerte jól. Kevesebb mint egy éve élt a városban, a Bellamy csemegebolt feletti lakást bérelte. Joey mutatta be őket egymásnak a megyei sziklamászóverseny után, és Sandra akkor azt gondolta róla: úgy viselkedik, mint akinek megmondták, hogy vegyen vissza, de ez nem sikerül neki teljesen. A szeme szokatlan színű volt – se nem egészen szürke, se nem egészen kék –, és megvolt az a szokása, hogy mielőtt válaszolt a kérdésekre, szünetet tartott. Mintha valami belső dolgot konzultálna meg, ami hajszálnyit lassabban járt, mint amit a társalgás megkívánt.

Joey barátként mutatta be őt. A szó nagyon kimért, óvatos volt.

Sandra a combjára lapította a kezét, tenyérrel lefelé, és teljesen mozdulatlan maradt.

„Ujjaim közt múltmaradék.” Látta maga előtt a kezeit – Joey kezeit, amelyeket zongorabillentyűkön, gitárhúrokon és kávéscsészék peremén figyelt csaknem három hónapon át –, amint valami olyasmit kezelnek, amit ő nem tudott azonosítani. Valami kicsit és finomat, mint a hamu, vagy mint a hamuvá válás előtti utolsó pillanat, amikor a parázs még őrzi a formáját, és össze lehet téveszteni valami éppel.

„Visszhang köt, mit szó se zár.” Most már értette az átkötést. Úgy értette, ahogy a zárat érti meg az ember, amikor a kulcsra csak azután lel rá, hogy évekig próbálkozott rossz szerszámokkal feltörni; a megértés pedig olyan érzéssel járt, mint a dekompressziós emelkedés – nem épp megkönnyebbülés volt, hanem annak a dolognak a sajátos fájdalma, hogy végre ismeri egy olyan dolog formáját, ami eddig láthatatlan volt.

Joey szeretett valakit. A dal egy olyan szerelem köré épült, amit nem mondtak ki, s ami ezért sosem távozott. Joey nem mondta ki elég tisztán ahhoz, hogy olyan csendet teremtsen, amit el lehet pakolni. Meghagyta visszhangnak. Meghagyta hamunak.

Meghagyta nyitott ütemnek egy olyan dallamban, ami tizenkettőnél megállt és nem volt hajlandó folytatódni.

Az ismételt refrént nem ugrotta át. Újra elolvasta, másodszor is, úgy, ahogy az ember egy mantrát olvas – nem az új információért, hanem mert maga az ismétlés volt az információ. „Mit teremtettem már csak árny.” Nem tudta, mit épített Joey. Nem hitte, hogy ez teljesen metafora lenne.

Az outro a lap alján kapott helyet. Majdnem el sem olvasta. Valami legbelül meg akart állni az átkötésnél, meg akarta tartani azt, amije már megvolt, nem akart többet tudni annál, mint amit már sejtett – aztán mégis elolvasta.

Háromszor olvasta el. Az angol mondattan kissé sántított – az „it was caught” szenvedő szerkezet volt, úgy kellett volna szólnia, hogy „mi elfogtuk”, ha a hajsza sikerrel jár, de Joey azt írta: „meglelt”, ami azt jelentette, hogy a mindörökké nem az ő zsákmánya volt, nem ő volt az, aki elkapta. Valami más tette meg. Valami várt a hajsza másik végén, és úgy zárult rá a mindörökkére, mint egy ajtó. Vagy egy ablak.

„Tüdőm őrzi tűz sóhaját.” Azt gondolta: Joey tudta. Azt gondolta: elment a Jázmin-forráshoz, ott állt a peremén és hallgatózott, majd visszajött és ezt leírta. És senki sem hallotta meg, amit mondott, mert mindenki a gyászt fülelte.

A dalszöveget a kottalapok tetejére helyezte. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, kezei lazán az ölében, a felhalmozott oldalakat nézve – a tizenkettedik ütem feloldatlanul az outro felett, az átkötés alá hajtva, a hamu, a visszhangok és a tűz alá.

Kint a vörös csík nem mozdult.

A zongorabillentyűk felé nyúlt, de nem a tizenkettedik ütemet játszotta le. Az első ütemet szólaltatta meg: a kezdő frazírt, a témát, amely tisztán oldódott fel és nem hordozott kétértelműséget; azt a részt, amit bárki követni tudott. Egyszer végigjátszotta, gondosan, és amikor elérte azt a helyet, ahol változni kezdett, a tempóját egyenletesen tartotta, nem sietett, hagyta, hogy a dallam úgy vezesse a tizenkettedik ütem felé, ahogy az ember egy olyan ajtó felé tart, amit nem biztos, hogy ki fog nyitni.

Megállt. Kitartotta a tritónuszt. A szoba befogadta és megtartotta.

Felemelte a kezét.

A lap ott feküdt a kottatartón, ahová tette, az outro nézett felfelé, az utolsó sor így szólt: „Szeplő idő ütőerén.” Nathan szemére gondolt – arra a szokatlan színre, a beszéd előtti szünetre, a belső dolog érzetére, ami más sebességgel járt –, és Joeyra gondolt, amint a barát szóval mutatja be őt, s arra a nagyon sajátos óvatosságra abban, ahogy az ember valami törékenyet visz, elosztva a súlyt.

Nem kérdezte meg. Eszébe sem jutott megkérdezni.

A gyakorlóterem lámpája időzítőre volt kötve, de nem aludt el, ami azt jelentette, hogy az időzítőt ugyanaz a gondnok játszotta ki, aki megengedte neki, hogy maradjon. Sandra egyetlen kötegbe szedte a lapokat – a dalszöveget a kottára, az ő kézírását a fiúéval keverve –, és úgy szorította őket a szegycsontjához, ahogy három éjszakával ezelőtt vitte ki őket; végigsétált az üres folyosón, miközben a differenciahang még mindig ott vibrált a mellkasában, mint egy második szívverés.

Nem tudta, mihez kezdjen azzal, hogy „meglelt.”

NE MOST!

A szemceruza hegye szárazon roppan ketté. Amber bosszúsan fújja le a fekete morzsákat a pipereasztalról. A csonkra mered. Már csak ötcentis, a vége szálkás, a műanyag kozmetikai hegyező nem fog rajta. Kell egy komolyabb. A lába magától indul el. Mire feleszmél, már a folyosó végén áll, keze a kilincsen, mielőtt eldönthetné, akarja-e.

A polcok üresek, a könyvek dobozokban. A szekrény félig üres, tátong, mint a kihúzott fog helye. Péter két hete kezdett pakolni. De néhány dolgot nem tudott hova tenni. Vagy nem akart. A Dahle 133 még mindig ott áll az íróasztal sarkára csavarozva, robusztus, vasból öntött teste ugyanolyan komolyan veszi magát, mint mindig.

A ceruzát bedugja a nyílásba, forgatja a kart. A nehéz öntvény ismerős, fémes kattogással válaszol, de a fogaskerekek azonnal megakadnak a lágy bélben. A borotvaéles kések nem grafitport csiszolnak, hanem ragacsos, kormos fekete forgácsot kanyarítanak a fáról – és ez a puha, kenődő massza vékony sugárban hull alá, egyenesen abba a fiókba, amit az apja félig kihúzva felejtett.

A fiók alján, a rendetlen tollak, gemkapcsok, vonalzók és porózusra szikkadt radírok között valami lapul. Nem papír. Külső HDD, fekete. Nem egy könnyű SSD, amit Amber választana. Nincs rajta felirat. Csak egy darab celluxszal odaragasztott cetli, Joey kézírásával: „Ne most!”

A hegyező karja végleg beragad a fekete viasztól. Amber ujjai ráfagynak a vasra. Hideg a tenyerében – olyan hideg, amilyen a River Center archívumában szokott lenni, gondolja, bár nem tudja, honnan tudja ezt, hiszen sosem járt lent abban a hűtött, acélajtós teremben, amikor Joey ott ült.

Nem vár. Felkapja a merevlemezt, ott hagyva a szétkent szemceruzát a Dahle fémfogai között, és átrohan a saját szobájába.

A laptopja nehezen indul, a ventilátor felsír a terhelés alatt. Amikor az USB-kábel a helyére kattan, a fekete meghajtó belsejében felpörög a tárcsa. Fémes, száraz kattanás, aztán a kijelzőn felugrik a mappa.

Egyetlen könyvtár. Dátum nélkül.

Amber rákattint. Azonnal felnyílik egy mikroszkopikus felbontású, digitálisan megtisztított fotó. Charles Aldren 1887-es lemezének az a fázisa, amit a hosszú expozíció elmosott, de a szoftver rétegről rétegre visszafejtett. Egy szőke kamaszfiú arcának bal fele. Rongyos ing, felhajtott nadrágszár, mezítláb a porban. A magnézium villanása kíméletlenül, tűélesen égette bele a lemezbe az írisz szerkezetét.

Amber közelebb hajol.

A mézszőke kamasz bal szemében, a barna alap pigmentációjában ott a szabálytalan, nyers zöld folt. Ugyanaz a törésvonal, ugyanaz az anatómiai anomália, ami a jelenben minden egyes nap köszönti a folyosón.

A kép mellett egy futtatási napló áll. Mr. Hale informatikaórájáról csent összehasonlító algoritmus mátrixa. Joey bemásolta mellé a kontrollmintát is: egy titokban lőtt, éles képet.

A program alul, egyetlen neonvörös sorban vonta meg a mérleget:

MINTA-AZONOSSÁG: 99,97%
FLUCTUATIO: NEGATÍV
ERROR: MATEMATIKAILAG KIZÁRT

Amber a szájára szorítja a kezét. A ventilátor egyenletesen, szárazon zúg a csendben.

Újra és újra végigkattintja a mappát. Semmi magyarázat, semmi naplóbejegyzés, egyetlen sor sem arról, hogy Joey mit gondolt, miközben ezt csinálta. Csak a nyers adatok. Charles Aldren 1887-es üveglemezének mikroszkopikus darabkái, és Derek Lambert tavalyi fotója a könyvtárból. Meg ez a szám.

A szoba falai hirtelen túl közelinek tűnnek.

Hátratolja a székét. Nem tudja, mit látott. A matematikailag kizárt nem válasz semmire. Két ember nem lehet azonos száznegyven év különbséggel. Ez nem történelmi érdekesség, és nem is fura helyi legenda. Ez hamisítatlan, rideg anomália, amit a bátyja megtalált, elmentett ide, aztán… meghalt.

Ránéz a merevlemezre. „Ne most!”

A zsebében ott lapul a másik cetli, a Griffin-házról szóló, amit korábban talált. A két papírdarab most először ér össze a fejében, de nem hoz megkönnyebbülést. Joey nem kergült meg a Holló-szirt előtt. Valami olyasmibe botlott, ami nem fért bele a normális világ kereteibe. És a nyomok egyenesen ahhoz a fiúhoz vezettek, akivel együtt nőttek fel.

Amber lecsukja a laptopot. Kijön a szobájából, le a lépcsőn, ki a házból. Nincs terve. Csak levegő kell, és az az ösztönös szükséglet, hogy rá kell néznie Derekre. Látnia kell azt a szemet élőben is, a monitor kék derengése nélkül, a Jázmin-tó tiszta fényében, hogy elhiggye: a világ még mindig a helyén van.

Vagy hogy rájöjjön, hogy már rég nincs azon.

Öntudatlanul elindul a Holló-szirt felé. Mert Joey még ott van. Ott kell lennie.

CHIAROSCURO

Véletlenül látta meg őket; úgy, ahogy az ember a perifériájában észrevesz olyasmit, amit az agy nem hajlandó értelemmé formálni.

Sandra azért vágott át a zeneiskola udvarán, mert a járdát elöntötte a víz – valaki a nyugati falnál felejtett egy megnyitott locsolótömlőt, s a víz széles, bizonytalan tükörként gyűlt össze a járólapokon. Gyorsan szedte a lábát, a gitártok a hátán pihent, a kotta pedig a zsebébe hajtogatva lapult, ahol már három napja hordta, mint egy buszbérletet, amiről folyton azt gondolja az ember, hogy szükség lesz rá. Nem Dereket kereste. Nem keresett ő senkit.

A két alak az udvar túlsó végén lévő íves átjáró közelében állt, félárnyékban. A fiút azonnal felismerte – mozdulatlanságának arról a sajátos minőségéről, ahogy ott állt, a levegő körülötte valahogy összeszedettebb volt, mint bárhol másutt. A másikat viszont nem ismerte fel; az agya többször is megpróbálta ismerőssé formálni, de mindannyiszor kudarcot vallott.

Túl magas volt. Nem valószerűtlenül magas, nem az a feltűnő alkat, akire mutogatna az ember a tömegben, hanem olyan értelemben magas, ami szinte összenyomta a körülötte lévő teret, s kissé eltorzította a boltív arányait. A kabátja sem stimmelt az időjáráshoz, az évszakhoz, de még az évtizedhez sem – hosszú volt, sápadt, s az anyaga olyan módon tartotta meg a fényt, ami nem illett ehhez a borús délutánhoz. Sandra szeme az arcára tévedt, majd lecsusszant róla, pont úgy, ahogy a közvetlen napfényről kapja el az ember a tekintetét anélkül, hogy tudatosan elhatározná.

Megtorpant.

Az agya – amelyben mindig is jobban bízott, mint bármely más szervében – több lehetőséget is felkínált: a fény a szokásosnál korábban kezdett fogyni, a felhőzet megtörte a délutánt. Fáradt volt. Reggel óta egy falatot sem evett. A lépték és a chiaroscuro csalódásai jól dokumentált észleléstechnikai jelenségek. A Derek mellett álló alak egy professzor, akit nem ismer, egy vendégkutató, vagy valakinek a vidéki rokona.

A teste azonban egyik magyarázatot sem fogadta el.

Amit a teste regisztrált, az közelebb állt a vihar előtti csendhez, vagy a csend azon sajátos minőségéhez, ami egy szobára telepszik, mikor valaki épp abbahagyta a mesélést. Helyhez nem köthető nyomás. Olyan figyelem, ami valahová a megszokott dolgok hatósugarán túlra irányult.

Derek nem volt zaklatott. Ez volt az a részlet, amire Sandra szeme újra és újra visszatért, ellenőrizve és újraellenőrizve. Úgy állt, ahogy gondolkodás közben szokott – a súlya kissé hátrahelyezve, álla leeresztve, kezei lazán a teste mellett. Bármi is hangzott el közöttük, Derek riadalom nélkül fogadta. Ez pedig azt jelentette, hogy vagy nem találta riasztónak a helyzetet, vagy nem tudta, hogy annak kellene lennie.

Sandra megkérdezte magától, egészen halkan, hogy mi dolga lehet Dereknek egy ilyen alakkal.

A kérdést ennél pontosabban nem fogalmazta meg.

A zsebében lévő kotta nehezebbnek tűnt a papírnál. Tudatosult benne a saját légzése – túl kontrollált, olyan, mint amilyen záróvizsga előtt szokott lenni, amikor a tét nagyobb volt, mint amit be mert vallani magának. Kényszerítette magát, hogy elnézzen onnan, kényszerítette magát az indulásra; kissé rézsútosan lépett, hogy a távoli kertfalat maga és a boltív közé ékelje. Léptei a járólapokon megfontoltak és egyenletesek voltak. Nem nézett hátra.

Nem ment vissza a gyakorlóterembe.

Pedig szándékában állt. Fél hatkor órája lett volna, és a kottán a második tétel második felét még le kellett jegyeznie, mielőtt bárkinek odaadhatta volna; ráadásul három napja azt hajtogatta magának, hogy leül és befejezi az átírást, amint képes lesz a dallam többi részét is meghallani a fejében anélkül, hogy az a tizenkettedik ütemnél elenyészne. Praktikus okai voltak a visszatérésnek. Praktikus okok mindig voltak.

Hónapok. Ennyit hagyott ki. Hónapokig próbált nem törődni a kottával. Aztán öt nappal ezelőtt, amikor kint szöszmötölt a kertben, meghallotta őket. A sziklamászó csapat egymást ugratva, harsány röhögések közepette tartott a szirt felé. Aznap volt a megyei bajnokság. A hőség ránehezült, mint bronzszoborra a szikrázó napok egymásutánja. Az jutott eszébe, hogy semmi sincs másképp, mint tizenkét hónappal ezelőtt. Egy éven át nem moccant semmi sem, és most is pont úgy pöfög felhőket lustán a nyár pipája, mint eddig. De ebben a mozdulatlanságban Joey nélkül a város üres, mint egy meszes csigaház. Azóta rendszeresen felébredt hajnalban. Hallgatta morzéját az ereszt súroló mályvacserjének, és a szeme sarkában gyakran egy árnyék átcikázott, fantomfájdalommal.

Nyugat felé indult, az épület mögötti sikátoron át, el a zárva lévő, leragasztott pénznyílású mosoda mellett, el a pad mellett, ahol az újságos öregember ült minden áldott reggel, délutánonként viszont sosem volt ott. A gitártok minden lépésnél megmozdult a gerincén. Nem gondolt arra, amit látott. Joey kézírására gondolt a kotta margóján – azokra az apró, szögletes jegyzetekre, amelyek nem zenei jelzések voltak, de ő mégis zenei jelzésekként kezelte őket, mert a másik lehetőség az lett volna, hogy valami másként kezelje őket.

„Hamu hull, hol lángok égtek.”

A refrénre gondolt, és arra, ahogy a dallam feszült ellene – feloldatlanul; a tizenkettedik ütem tritónusza se nem érkezett meg sehová, se nem engedett fel, csak ott lógott a levegő közepén, ahogy bizonyos kérdések lógnak anélkül, hogy megválaszolhatóvá válnának.

A felfelé vezető ösvény a város szélén kezdődött, ott, ahol a burkolat véget ért, s a döngölt föld vette át a helyét. Sandra kétszer járt itt korábban: egyszer Joeyval, mindezek előtt, még mielőtt a vörös csík megjelent volna a völgy felett; egyszer pedig egyedül, egy héttel a temetés után, amikor szüksége volt valami magas, nyitott és határozottan azon szobákon kívüli helyre, ahol a többiek folyton azt kérdezgették tőle, hogy viseli a dolgokat. Egyik alkalommal sem mondta meg senkinek, hová megy.

A kapaszkodó húsz percet vett igénybe. A lábai jobban emlékeztek az ösvény dőlésszögére, mint az elméje; elhatározás nélkül vették be a hajtűkanyarokat, légzése pedig felvette az emelkedő ritmusát. Fent az égbolt ónszínűvé vált, lapossá és közelivé, a második kanyarból már látni lehetett odalenn a folyót – a víz sötét ívét, a város halvány szerkezetét, a túlsó part felett pedig, vékonyan, mint egy pántlika, de félreérthetetlenül, a felhőknek feszülő vörös csík vízszintes vonalát.

Hónapok óta nézte már. Próbált meteorológiai magyarázatot találni rá, és talált is néhányat, amelyek szinte elégségesek voltak. Aztán folyton elvetette őket.

Joey is nézte. A dalszöveg erről szólt – most már biztos volt benne; biztos úgy, ahogy a hangnemekben és az ütemmutatókban biztos az ember: egy olyan strukturális bizonyossággal, ami nem igényelt megfogalmazást.

„Mit teremtettem, már csak árny.”

A csík még nem volt az égen, amikor a dal íródott. De már ott volt, amikor a dalt befejezetlenül hagyták.

A gerinc teteje egy széles, lapos sziklára nyílt, amely védtelenül állt a szélben. Sandra leült a kopjafa alá, a gitártokot a térdére fektetve, a kottát pedig kiterítve maga mellé a kőre. Nem játszott. Hallgatta, ahogy a szél végigsuhan a gerincen, a mély hangot, amit az alatta lévő sziklafalnak feszülve adott, és nézte, ahogy a folyó feletti vörös csík tartja állását a vonuló felhőkkel szemben.

Nem az átjáróban álló alakra gondolt. Nem Derek mozdulatlanságára, nem a másik jelenlét minőségére, vagy arra, ahogy az agya folyton elillant a szemből. A tizenkettedik ütemre gondolt, a tritónuszra, és arra a tényre, hogy Joey nem hagyott feloldást a kottában, mert ő maga sem tudott egyet sem. A dal tanúságtétel volt, nem pedig konklúzió.

Lépteket hallott, még mielőtt a zihálást meghallotta volna – a túl gyorsan kapaszkodó ember sajátos zaját, aki a saját határait feszegeti; a laza kavicsok szétreppenését a gyors lábak alatt. Sandra megfordult.

Amber ért fel az ösvény tetejére, egyik keze reflexszerűen kinyúlt, hogy megtámassza a lapos szikla szélét. Magas, fojtott húzásokkal vette a levegőt, úgy, ahogy az ember akkor lélegzik, ha gyorsabban ment, mint amit a tüdeje jóváhagyott volna. Egyik keze ráfonódott valamire – Sandra nem látta, mire –, s úgy szorította az oldalához, mintha elfelejtette volna, hogy ott van. Szemei, mikor rátaláltak Sandrára, kitágultak, majd rebbenés nélkül meredtek a lányra.

Egyikük sem szólt.

Sandra korábban háromszor találkozott Amberrel: egyszer a virrasztáson, egyszer, amikor elment, hogy visszaadja Joey dzsekijét, és Péter helyett Ambert találta az ajtóban, egyszer pedig a könyvtárban, ahol ugyan nem vettek tudomást egymásról, Sandra mégis érezte, hogy a felismerés megtörtént. Úgy, ahogy a kitartott hangot érzi az ember, még akkor is, ha épp senki sem játssza. Tudta, ki Amber. Tudta, mit veszített el Amber.

Azt már kevésbé tudta, mit talált Amber.

A szél végigsöpört a gerincen, és megemelte a kotta sarkát; Sandra rátette a kezét a lapokra anélkül, hogy elnézett volna Amberről. A tenyere alatti kottán a margón még mindig Joey kézírása állt, még mindig azok a szögletes jelek, amelyeket zenei jelzésnek nevezett, mert még nem állt készen arra, hogy valami másnak nevezze őket.

„Tüdőm őrzi tűz sóhaját.”

Hüvelykujja elhatározás nélkül épp ezen a soron nyugodott.

Amber légzése lelassult. Még mindig a lapos szikla szélén állt; nem lépett beljebb, de nem is fordult vissza. A dolog a szorító öklében – Sandra most már odanézett – kicsi volt, fekete, téglalap alakú. Egy merevlemez vagy valami hasonló. Amber mintha észrevette volna, hogy Sandra észrevette.

A folyó feletti vörös csík meg sem moccant. Mindig tökéletesen mozdulatlan volt, Sandra megfigyelte, még akkor is, ha az égen minden más mozgásban volt. Felhők vonultak el körülötte. Fények jártak át rajta. A csík maradt.

Derekre gondolt, az átjáróra és az alakra, amit az agya nem volt hajlandó megtartani. Arra gondolt, hogyan döntötte el valahol a zeneiskola udvara, a mosoda és az első hajtűkanyar között, hogy nem fogja szóba hozni. Pontosan úgy, ahogy Joey döntött amellett, hogy inkább befejezetlenül hagyja a kottát. Bizonyos dolgokat megtart az ember, amíg rá nem jön, mik is azok. Bizonyos dolgokat megnevezés nélkül hordoz magával, mert ha azelőtt nevesítené őket, hogy készen állnának, azzal csak kisebbé tenné őket annál, amik valójában.

Amberre nézett.

Amber visszanézett rá.

A gitártok még mindig Sandra térdén nyugodott. A kotta lapjai hajszálnyit megmozdultak. Valahol a gerinc alatt a folyó abban a sajátos csendben hömpölygött tovább, amit a nagy víztömegek keltenek, mikor az ember már olyan magasan van felettük, hogy csak elképzelni tudja a hangjukat.

SÓLYOM

A temetés kedden volt. Ónszínű ég alatt. Odafelé a felhőket bámulta. Az egyik nagyon hasonlított a régiségbolt kirakatában évek óta árválkodó tejüvegburára. Art deco. Lisa ezt mondta róla. Nem emlékezett, mikor került a padba, de ott ült – elől, a harmadik széken. Az apja nyugodt volt, kezei az ölében, arcán a közösség által elvárt méltóságteljes bánat tükröződött. De a keze folyamatosan ökölbe szorult.

A templom tele volt. Amber számolta a megjelenteket – az ujjaival, mivel nem tudott gondolkodni, csak megfigyelni, mintha egy kulcslyukon át nézné, mi történik körülötte. Fehér kálák. Krémszínű préritárnics. Joeynak nem is tetszene, ő a kéket szerette. Családtagok Linstone-ból. Tanárok az iskolából. Diákok az iskolából. A Megyei Sziklamászó Szövetség elnöke. Barátok. Szomszédok. Wilsonék, akik három házzal lejjebb laktak. A Kahuna család, a fiukkal járt Joey grafikára.

Az „értelmetlen” szó minden beszélgetésben, minden suttogott szóváltásban megjelent. Mintha az értelemkeresés segített volna.

Az atya, aki Joeyt születése óta ismerte, megkeresztelte, és Amber számára úgy tűnt, állandó zavarodottságban él a világ kegyetlensége láttán – a szószéken állt, és az ígéretről beszélt. A tehetségről. Egy rövidre zárt életről, egy soha meg nem élhető jövőről. Idézett a szentírásból. Beszélt a misztériumról, a hitről a meg nem értéssel szemben. Amiről nem beszélt: az Joey volt.

Arról a Joeyról, akit Amber ismert – aki furcsa kérdéseket tett fel, hogy vajon a tárgyak lehetnek-e szomorúak, vajon a víz emlékezhet-e dolgokra, vajon lehetséges-e olyan dalt komponálni, aminek van igazi jelentése. Arról a Joeyról, akit Amber hetekkel a halála előtt talált, amint az ablakánál állt, és olyan intenzív tekintettel bámult a hegyek felé, hogy nem merte félbeszakítani.

Arról a Joeyról, aki egyedülálló, különleges módon létezett, ahogyan csak ő létezhetett.

Arról, hogy Joey a koporsóban van bezárva, és itt senki sem ismeri őt.

★

Sandra mellett a könyvek egymásra dőlve suttogtak. Ott volt a „Babba Papucsa”… alatta a „Kukoricaasszony – a teremtőisten női arca.”

– Elképzelhető, hogy ez a sok istenség, ez a sok mitikus lény valójában ugyanahhoz a történethez tartozik? – tűnődött félhangosan magában.

Derek lustán mozdult, lassan a hasára fordult a jógaszőnyegen.

– Nem a történet ugyanaz. Hanem a kérdés. Miért vagyunk itt? Mi tart össze minket? Mi az, ami túlél minden nyelvet, vallást, háborút?

Sandra nem szólt. Csak nézte a Szélvihar – szkíta történelem borítóját. Rágcsálta még az alsó ajkát egy darabig. Aztán lassan írni kezdett a lap szélére:

„A mítoszok nem válaszok. Tájolók.
Mindegyik más irányból indul, de ugyanoda mutat.
A fényre. A veszteségre. A visszatérésre.

A név nem puszta címke – inkább egy láthatatlan kötél,
ami egyszerre tart össze és húz valamilyen irányba minket.
A név egyszerre futószár és pányva.

Ha nincs neve valakinek, mi tartja benne a formát?
Hogyan tér vissza a fényhez? Vissza kell térnie?”

★

A kopjafa nem oda való.

Ez az első, ami Amberben megfogalmazódik, valahányszor feljön ide – és feljön, gyakrabban, mint bevallaná. A szirt tetején minden szürke és fehér és mészkő, a fenyők tűlevele barnára száradt a lábak alatt, a szél mindent lekoptatott, ami puha. És ebben a lekopott, színtelen világban ott áll a kopjafa: sötét tölgy, faragott, a tetején egy stilizált forma, amit Amber sosem tudott eldönteni, hogy madár-e vagy láng.

Az apja állíttatta. Ezt sem érti. Péter csöndes ember, tanár, aki a konyhában kolozsvári rakott káposztát főz, és nem beszél a gyökerekről, nem beszél Erdélyről, nem beszél semmiről, aminek nincs receptje. És mégis: idehozatott egy magyar fejfát, egy szirt tetejére, a fia emlékére. Egy jelet abból a világból, amiről soha nem beszélt.

Amber sosem kérdezte meg, miért. Félt, hogy az apja nem tudná megmondani. Vagy még jobban félt attól, hogy tudná.

Ma nincs egyedül a kopjafával.

Valaki ül a tövében. Háttal, felhúzott térddel, ölében gitár, mellette kézzel írt kotta, amit egy lapos kő fog le, hogy a szél ne lapozza. Sötét haj, kerek váll. Amber megtorpan a fenyők vonalánál, és egy pillanatra az a régi reflex mozdul benne, hogy visszalépjen, mielőtt meglátnák – aztán a lány megfordul, és már késő.

Sandra.

Nem lepődik meg. Nem ugrik fel, nem kap levegőt, nem néz körbe, hogy van-e magyarázata annak, miért ül ő itt, egy szirten, amihez semmi köze. Csak néz, azzal a nyugodt, mérő tekintetével, amit Amber a könyvtárból ismer.

– Nem tudtam, hogy jársz ide.

– Én meg nem tudtam, hogy te ide jársz – Amber hangja élesebb, mint akarta. Élesebb, mint amennyit a hely elbír.

Sandra nem válaszol rögtön. Visszafordul a kopjafa felé, és Amber most veszi észre, hogy a lány nem is őt nézte az előbb – a fát nézte, a faragott formát a tetején, azt, amit Amber sosem tudott megfejteni. A fejfa tavaly ősz óta áll itt. Tíz hónap. Amber még mindig újnak látja, a széle éles, a faragott motívumok vonalai nem koptak, a fa szaga néha, eső után, még átüt a mészkő hidegén. Ennyi idő alatt sokszor felnézett a tetejére, arra a stilizált formára, és sosem tudta eldönteni: madár-e vagy láng. Nem kérdezte meg az apjától. Az apja nem az az ember, akitől ilyet kérdezni lehet.

– Sólyom – mondja Sandra. – A tetején. Ez egy sólyom.

Amber nem válaszol. A szája széle megrezdül, de nem kérdez vissza. Nem az fáj neki, hogy Sandra tudja. Hanem az, hogy egy pillanat alatt tudja. Hogy ránéz egy formára, amit Amber tíz hónapja néz, és leolvassa, mintha felirat volna. Sandra ugyanazon a hullámhosszon van, ahol Joey volt – a jelek, a régi madarak, a szkíta kövek hullámhosszán –, azon, amiről Amber mindig lecsúszott. Nem Joey zárta ki onnan. A saját természete. Ő a vér volt, a közös szoba, a lélegzés a sötétben – de nem a közös nyelv.

Ez a felismerés megalázóbb minden dühnél: hogy egy idegennek több köze van a bátyja belső világához, mint neki, a testvérnek. Elfordítja a fejét a völgy felé, ahová nem akar nézni, csak hogy ne kelljen Sandrát néznie. A büszkesége úgy feszül a bordái mögött, mint a száraz fa.

A csend közéjük áll. Nehéz és fagyos, és egyikük sem siet feloldani.

Sandra nem erőlteti. Nem magyarázza meg, honnan tudja. Visszafordul a kottához, a hüvelykujja megpihen a húron, hangot nem ad ki. Vár – nem Amberre, magára.

Amber lehuppan. Nem Sandra mellé – a kopjafa másik oldalára, úgy, hogy az oszlop kettőjük között legyen. A mozdulat maga a határ, amit meghúz: itt vagyok, de nem veled. Sokáig ülnek így. A szél végigfut a szirt peremén, és egyikük sem néz arra. Mindketten tudják, mi van ott. Nem kell odanézni.

„Mit tudsz még?” – kérdezné Amber, de képtelen kipréselni magából a szavakat. Mert könyörgés lenne. És Amber nem akar kérni. Sandrától nem.

Lélegezni kéne már... Megtalálni újra a színeket. Addig láthatatlan. És amíg az, addig Joey összeáll és szétesik benne, és ő minden ébredéskor rendíthetetlenül fabrikálja magában újra. Sorra veszi a bátyját alkotó emlékeket… rágondolja a szárnyait, Joey repül, szabad. Nagyon. Neki nem lehet, ő még láthatatlan.

– Tudtad, hogy bár ikrek voltunk, mégsem egy napon születtünk? Éjfél előtt hét perccel jött világra… én meg tizennégy perccel utána.

Sandra nem mozdul. A szél belekap a kottába a lapos kő alatt, a tizenkettedik ütem tritónusza ott lebeg közöttük a levegőben.

– És melyik nap volt a nehezebb?

Amber a HDD-t a kő mellé teszi, pontosan a papír szélére, hogy a szél ne tudja elvinni Joey utolsó sorait.

– Egyik sem – feleli, és most először néz Sandra szemébe. – Az a huszonegy perc. Amikor senki nem tudta, hogy ki van a sötétben.

Sandra tekintete a fekete dobozra esik, aztán visszasiklik a kottára, ahol a szöveg így szól: „Szeplő idő ütőerén.” Lassan kinyújtja a kezét, de nem a merevlemezért nyúl, és nem is a gitár után. A kezét a kopjafára teszi.

– Próbálod befejezni.

– Mindig ugyanahhoz az ütemhez jutok. A negyvenegyedikhez. A tempójelzés attacca, egyenesen a következő tételbe, szünet nélkül. Csakhogy nincs következő tétel. Egyszerűen véget ér… Hétféle feloldást próbáltam. Egyik sem jó.

Amber visszanéz a folyóra. A vörös csík a víz fölött nem mozdult, mióta felértek; úgy lebeg a halványodó fényben, mint egy szál, amit valaki kihúzott az ég vásznából, aztán elfelejtett visszaszőni.

– Hagyott egy cetlit. A kabátban. Abban, amit hordok.

Sandra ránéz.

– Egy katalógusszám van rajta. 140283. Egyezik a fényképpel. Az 1887-es csoportképpel a River Centerben. A negyedik alak balról – Amber hangja egyenletes, de ennek az egyenletességnek ára van; érzi a lapockái közti izmokban. – Az árnyéka rossz irányba esik. Százharmincnyolc éve rossz irányba esik, és senki nem írta le.

Sandra egy ideig hallgat. Ujjai önkéntelenül megmozdulnak a gitár húrjain. A halk pizzicato arra való, hogy olyasmit tartson a kezében, ami feldolgozható, amitől nem kell tartania. Amber felismeri a gesztust. Ugyanazért hordja Joey kabátját.

– Láttam valamit – mondja Sandra. – Ma délután. A zenesuli udvarán. Derek egy férfival beszélt. Magas. Régi kabát, nem vintage, nem jelmez, egyszerűen régi. Olyan régi, hogy a gyapjú a hajlatoknál elvékonyodott. Nem tudom, milyen volt az arca – a vallomás lapos, tárgyszerű. – Ránéztem. Tizenöt méterre voltam, teljes délutáni fényben, és nem tudom megmondani, milyen volt az arca. Az agyam… körvonalat adott. Arányt. A vonások sejtését. De semmit, ami megmaradt volna.

Percekig csönd. A gitár néha megkoccan, ahogy Sandra igazít rajta, de nem játszik. A kottalapok zizegnek a kő alatt. A merevlemez még mindig a kő mellett. Sandra ránéz. Aztán kihúzza alóluk a kottát, teljesen kihajtogatja, kisimítja a combján, és a jobb felső sarok margójára mutat.

Amber közelebb hajol. Joey kézírása – ismerte a kabátzsebből, ismerte a titokban lemásolt házi feladatokból.

D.L. / 140283 / Az árnyék megelőzi a testet, amelyhez tartozik.

Amber kétszer olvassa el. Aztán még egyszer. A gyomra egyetlen jeges gömbbé rántódik össze.

– D.L. Ez... ez nem... Derek csak... Derek.

A csend nehezen és hidegen terül el szét körülöttük. Egyikük sem mondja ki azt a szót, ami a gondolat szívében lüktet. Amber a völgy felé néz. Egy része azt akarja, hogy Sandra kimondja, hogy legyen vége a sejtésnek – a másik része retteg tőle, mert ha egyszer elhangzik az a név, akkor Joey utolsó heteinek van tárgya, iránya, és az az irány valakihez vezet, akit Amber ismer. Akit szeret.

– Miért mutatod ezt meg nekem?

– Mert egyedül nem tudom megfejteni.

Amber pontosan tudja, mi ez: Sandránál ott a kotta, a nevek, a nyelv, amivel ő nem rendelkezik. És nála a másik fele valaminek, amit Sandra sosem ismerhetett – a vér, az együtt elveszített tejfogak, a párhuzamos lábnyomok a fövenyen, a tizenhét év. És közöttük Joey lehetetlen rejtvényei, amiket egyikük sem tud egyedül kibogozni.

Nem nyúl a papírért. De nem is áll fel. A sólyom fönt a kopjafán néz valamit, amit ők nem látnak.

A szél újra jön, most gyengébben, és magával hozza a folyó szagát – hideg vas, felbolygatott föld, hínár és a mozgó víz ásványos jellege, amely már akkor is mozgott, amikor valaki felhajtott nadrágszárral, mezítláb hagyta, hogy egy üveglemez megörökítse, nem a kamerába nézve, hanem valami felé, ami épp a kereten kívül volt.

– A dallam – mondja Amber. – A negyvenegyedik ütem. Milyen hangnemben ér véget, mielőtt megáll?

Sandra eltűnődik.

– D-moll. De a feszültség nem oldódik, egy domináns szeptimen ül. Valahová mennie kell. Valamit kérdez. Ha lejátszod, tovább akar menni. Minden alkalommal, amikor eljutok odáig, a következő hang ott van, világos, teljesen egyértelmű, de amikor leütöm, rossz. Nem az övé. Az ő befejezését próbálom megírni, és mindig az enyémet írom helyette.

Amber a dalszövegre gondol. Délután olvasta a merevlemezen, egy mappában, amely a katalógusszámot viselte – egy szövegfájl a fénykép dokumentációja mellett, az árnyékelemzés mellett, egy beszkennelt irat mellett, amely lehetett egy 1889-es városi rendelet vagy egy telekkönyvi bejegyzés. A dalszöveg, amelyet úgy tanult meg, ahogy az ember azt tanulja meg, amihez folyton visszatér:

Tüdőm őrzi tűz sóhaját / Minden szikra gondolatát /
Hajszolt, meglelt öröklét / Szeplő idő ütőerén

Felmondja. Halkan, bevezetés nélkül, ott a sziklán, a vörös csík alatt.

– A meghajtó titkosított – folytatja végül Amber. – Nem az egész, a szövegfájlok, a fényképek, azok nyitottak. De van egy második partíció. Jelszóval. Nincs meg. Lehet, hogy valahol hagyta, amit még nem találtam meg. Vagy valakinél.

Sandra mozdulatlansága most más. Nem fegyelmezett visszafogottság. Felismerés.

– Vagy a dallamban… Harmadikban csinált egy darabot Ms. Hargrove órájára, ami a suli hátsó folyosóinak titkos térképe volt. Kiemelt osztályzatot kapott.

– A negyvenegyedik ütem – suttogja Amber.

– Zongora kell hozzá – Sandra feláll. A folyó felől érkező szél hátrasimítja a haját, ő pedig hagyja, állát kissé megemelve, a vörös csík felé nézve olyan arckifejezéssel, amit Amber majdnem bátornak nevezne, ha nem lenne túl összetett ahhoz, hogy egyetlen szó elég legyen rá. – Derek holnap találkozni akar. Ma reggel kérte, mielőtt láttam őt azzal a férfival, akinek az arcát nem tudtam megtartani.

A szünet, ami ezután jön, nem kényelmes.

– Elmész?

Sandra összehajtja a kottát. A hóna alá teszi, és elfordul a folyótól, Amber követi a tekintetét a város felé vezető ösvényre, amit a sziklapad szélén egy rés jelöl, és azon túl Mossvale első szétszórt fényei kezdenek felvillanni az alkonyatban.

– Passz… Tudnom kell, mit mond a negyvenegyedik ütem, mielőtt eldöntöm.

Együtt indulnak el az ösvény felé – nem teljesen egyszerre, de egymás mellett, úgy, ahogy két ember mozog, amikor akaratuk ellenére felelőssé válnak egymásért. Mögöttük, a folyó fölött, a vörös csík tartja a helyét, ahogy az ég sötétedik körülötte, türelmesen és pontosan, mint a katalógusszám egy fényképen, amit még azelőtt készítettek, hogy bárki, aki most él, megszületett volna.

A kottalap jobb felső sarkában, Joey kézírása alatt és az első vonalrendszer fölött, egyetlen mondat ül a margón, amit egyikük sem olvasott még fel.

Négy szó.