PROLÓGUS

A rózsapír halványan siklik végig a barlang falán. Illegeti magát a mészkő repedéseiben összegyűlt apró cseppek derengő tükrében. Kokábel térdel, keze a hideg porba süpped, arcán szelíd kín vibrál. Lassan, remegve veszi a levegőt – a mellkasában érzett fájdalom olyan gyengéd, mint amilyen kérlelhetetlen.

– Ha átlépsz… nincs visszaút – Morsheba hangja fátyolos, mégis tiszta, akár az Árok holdkőmagja.

Kokábel nem felel azonnal. Csak felemeli a fejét. Íriszében tündöklő fiatal csillagok és fehér törpék visszhangja. A lányra néz, látja homlokán az örökkévalóság visszafordíthatatlan jelét.

– Ha most veled maradok… újra elveszítem magam.

Morsheba álláról egyetlen könnycsepp Kokábel ujjpercei közé hull. Valahol, a szendergő Föld egy másik síkján, az égbolt ében selyme fél árnyalattal sötétebbre vált.

– Ha elmész, engem vesztesz el – a lány keze a férfi vállára téved. – És... a Törvény kegyelmét. Megér ennyit az a törékeny, rövid lét odalent?

Kokábel lehunyja acélkék szemét. Belül a döntés már megmozdult, és nem akar csillapodni; ott lebeg az érintés emléke és a választ követő üresség között. Képtelen kimondani.

A kaverna mélyén halk rezdülés, egy hang, amit mindketten ismernek. Valaki sóhajt.

– A fény nem jutalom. A fény: választás.

Morsheba összerezzen, mintha megütötték volna. Kilép a grottából. A márgafal tövében hűvös szellő kavarog. Beleborzong.

Odakint a hajnal áttetsző rézarany lepelben terül a lankákra. A Nahal méltóságteljesen hömpölyög a tenger felé. Távolabb, az Al Hayat ezüst habja fölött sirályok rikoltása köröz. A part menti köveken kékhátú gyíkok várnak az életadó melegre.

Kokábel követi a vörös hajú lányt, de megtorpan a barlang szájában. Pillantása végigsiklik a völgyön, amit már most szeret. Ez a világ… jó. Lehetetlen kék és fehér örvény, barna és zöld erekkel átitatott eleven drágakő. Lélegzik. Még érzi a csecsemő napok törékeny melegét, a teremtő suttogást – ilyen volt a zahdarok vándorlása előtt. Sár és víz helye. A múlandó, vad életé, amely az eón egyetlen lélegzetvételében virágzik és hal meg. Hibás. Gyönyörű. És nyugtalanítja.

Shemjáza már vár rá. Egy közeli kőre támaszkodik, de megfordul a lépteket hallva. Tekintetük találkozik – évszázados szövetség, rivalizálás, és titkos rokonság szövi át őket. Lágyan szól, a tegnapi beszélgetés fonalát felvéve.

– Nézd csak, milyen tiszta még a levegő, milyen fiatal ez a föld! Itt még nincs más, csak születés és halál… és a csend közöttük.

A közeli bokorról letép egy virágot, az ujjai között pörgeti, majd szétmorzsolja és hagyja, hogy a cinóber szirmokat elvigye a szél. Hangja puha, mint az árnyék napnyugtakor.

– Ott fent… ők nem értik ezt a csendet. Nekik minden mozdulat számvetés. Minden lélegzetük törvény. De mondd, Kokábel! Szerinted a Fény miért őrzi magát ilyen féltékenyen? A pásztor ott a szorosban… nem számít nekik.

Szünet. Az Őrző hangjában most először cseng mélabús fájdalom.

– Én nem ellenük akarok fordulni. Értük teszem. Hogy végre szabadok lehessenek, mind ott fent, mind itt lent.

A leandertövis pártája már rég szertefoszlott a levegőben, de Shemjáza még mindig úgy tartja a kezét, mintha fogna valamit. Aztán halkabban, szinte már bizalmasan szól.

– Te vagy az egyetlen köztünk, aki érti a mezsgyét. Te már tudod, hogy a Rend, amit a Trónok olyan szentnek mondanak… talán… nem is rend. Te jól tudod, hogy a Rend nem örök. A Rend… félelem.

Kokábel hallgat. A szeme még a vízen, ahol egy madár éppen a felszínre csap. Ismeri azt az aurát, azt a büszke, forró tüzet, ami legidősebb barátja szívében ég.

– És ha ők nem akarják?

Shemjáza közelebb lép. A köztük lévő távolság egyszerre híd és szakadék.

– Nem is tőlük kell kérdezni. Csak a valóság számít. Hogy a világ végre szabad legyen. Kétszázan készen állunk. Állj mellém! A szavad eloszlatná az utolsó kétségeket is. Tarts velem! Segíts lebontani a falakat. Veled új rend születhet. Egy rend, ahol nem kell kérdezni, ki méltó a fényre. Mert minden élet az.

Árnyékaik egymáshoz nyúlnak, remegnek a porban. Kokábel mellkasa fáj. A választás éles tőrnek tűnik, amit most már a saját kezében tart. Végre elfordul a víztől. Három cinóber szirom vérfoltként tapad a törtfehér palástra.

– Azt mondod, minden élet méltó a fényre – a hangja hűvös, mint az akna mélyén lapuló sungit. – Mégis… elpusztult a virág, mielőtt a nap sugarai elérhették volna.

Shemjáza hideg mosolya most először torzít a szép arcvonásokon.

– Csak egy jelkép, barátom. A régi világ törékenysége.

– Nem – húzódik el Kokábel. – Te… szabadságról beszélsz, de hadszíntérként gondolsz erre a földre. Ha lebontod a falakat, mit építesz a helyükre?

A vezér arca megfeszül. A pásztor, akit az imént még sajnált, hirtelen lényegtelenné válik a vita hevében.

– A rendetlenségből csak az erő teremthet formát. Te a csillagokat nézed, én a kezet, ami mozgatja őket.

– Én Morshebát nézem – suttogja Kokábel, és a név súlyától megremeg a levegő. – Ő nem törvény, és nem is számvetés. Ő az az élet, amiről te csak beszélsz, de látni már elfelejtetted.

Shemjáza nem felel. A tekintete kemény, akár a kihűlt láva. Az arcán átsuhan valami, ami régebbi még magánál Mudarnál is: a magány. Megfordul, és válasz nélkül elindul a szurdok felé, rézsútos hosszú árnyéka kettéhasítja a tájat.

Kokábel ott marad a párkány és a szakadék között. Keze öntudatlanul a palástjára téved, megérinti a cinóber szirmok hűvös, nedves nyomát.

Lent a Nahal vize már nem ezüstös, a tékozló nap lángoló aranymázat égetett rá. Érzi, hogy a lány még ott áll a monolit mögötti félhomályban, és talán figyeli őt. De azt is tudja, hogy ha most visszanézne, a sziklafalak rázuhannának a lelkére.

Egyetlen, határozott lépéssel kilép a teljes fénybe. Korog a gyomra. Nem Shemjáza után megy, és nem is Morshebához vissza. Saját ösvényt vág a márgafal mentén, lefelé a völgybe, oda, ahol az emberek világa még csak most tanul álmodni.