4. FEJEZET

GINA

A medence zsibong. Fröccsenő víz, rádióból szűrődő összevissza-dallam rumbázik a gyereknevetéssel és a jégkrémes kocsi csengettyűjével. Minden mozdulatba izzadtság és napfény tapad. Nathan feltolja magát a vízből – a lapockáján végiggördül a fény. Hallja a közelben napozó lányok halk füttyét. Tudja, hogy figyelik, és nem bánja. Sőt.

Ekkor érkezik ő. Gina Moretti. Az a nő, akinél a táska mindig túl nagy, a törölköző mindig túl hosszú, és a naptej mindig pont a táska mélyén bujkál. Csak pár napja költözött Mossvale-be, de már most túl kontúros a városka lusta körvonalaihoz képest. Minden férfi utána fordul. De ő nem néz vissza rájuk. Csak keres egy helyet a napon.

És ekkor… egy törés a térben. Egy villanás. Egy ismerősen ismeretlen arc. A másodperc töredékéig nem Nate áll a medence szélén. Hanem az, aki már régen ott állt. Durkam pora a víztükörre vetül. A világ kibillen magából egy lélegzetvételre – az idő egy pontban összeomlik, majd visszatágul. Gina csak ennyit gondol: „Túl korán jöttem.”

Végre talál napozóhelyet – a medence szélén, a második büfé mögött, egy keskeny füves sáv még szabad. Leteríti a törölközőjét, leül, majd hanyatt dől. És akkor: a másik törölköző suhanás nélkül érkezik. Nem hív, nem jelez, nem kér engedélyt. Csak letelepszik mellé. Nathan Griffin, még vizesen, még ziláltan, még csupán tizenhét éves testként. Melléfekszik, a válluk majdnem összeér. Semmi „szia”. Semmi „szép napunk van”. Csak a nyugtalanító természetesség, amiben a világ nem kérdezi, miért találkoztatok. Mert már régen eldőlt.

Gina lassan oldalra fordítja a fejét. Egy minutumra nem a fiút látja. Egy másik arc, egy másik történet. Durkam. Por. Vér. Egy hajdanvolt vezér, aki nem nézett senkire. Csak rá. Gina nem rebben meg. De hirtelen a napba fordítja az arcát. A szemöldökét összehúzza, mintha csak a napfény miatt hunyorogna – valójában a dupla expozíció bántja a szemét. Mert most már tudja: „Még nem ő az. De már nem lehet más.”

A történet hirtelen nem a testek szintjén zajlik tovább, hanem a figyelem sávváltásán: Nathan még nyújtózik a napon, Gina még mindig felfelé néz – de a levegőben valami változik. És… Derek ott ül a túloldalon. Nem fizikai térben. Tudatban. Csendben. Nem közvetlenül látja a jelenetet. Érzi. Egy nyári nap. Egy nő. Egy génkódolt, aranyfénybe mártott pillanat.

Derek nem tudja, mi ez eleinte. Csak azt, hogy ez nem Nathan érzése. Ez az övé. Ez egy emlék, amit még senki sem élt meg. És valahol mélyen, a tudat víztükrének alján, megszólal valami: Morsheba. Nem hangosan. Nem betűkkel. Mint ahogy a test emlékszik a fájdalomra, amit sosem érzett. És nem tudja, miért kezd el sajogni a mellkasa. De Éron… ő tudja, hogy valaki hamarabb jött vissza. Hét évvel. Egy világverésnyivel. Derek is hunyorog a napba. Nem a fény miatt. Hanem hogy ne látszódjon a remegés.

– Ne most. Ne így. Még nem áll készen.

Csak egy korty üdítő, egy lap áthajtása a képregényben, és még egy pillantás a nő felé, aki egykor térdre esve könyörgött egy elveszettért – és most épp bekeni a vállát naptejjel.

BROWNIE

Halkan szól a jazz. Gina az újonnan érkezett magazinokat rendezi, a nyugdíjas olvasókör kívánságára színesebb palettát próbál kínálni. Bár tudja, hogy a háta mögött folyton arról pletykálnak, vajon valóban férjezett-e. Margaret, az önjelölt társasági magándetektív határozottan az özvegyelmélet híve. Ginát nem zavarja: inkább mulattatja, ahogy Margaret minden alkalommal gyanakvó kíváncsisággal méri végig.

– Hölgyeim! – lobogtatja Gina mosolyogva a legfrissebb kiadást. – Óhajuk valóra vált: íme a vadonatúj Siskiyou Kitchen Guide!

A szépkorú társaság lelkesen kap utána, egymás szavába vágva lapozgatják. Gina hátrébb lép, és csak figyeli őket. A nyitott ablakon beszökő fuvallat a távoli strand illatával és neszeivel tölti meg a könyvtár olvasótermét. Ujjaival végigsimít a gerinceken. Az ablakon épp így csorgott be a lusta délután tompa fénye, és kint esőfelhők tanakodtak, letegyék-e terhüket.

Becsukja a szemét, mélyen beszívja a levegőt… és már ott áll újra a szakácskönyvek előtt. Nem most, hanem akkor.

Az ajtó kis csengője szorgosan libbent, a trillát azonban elnyomta Nina Simone hangja:

Nathan lépett be. Látszott rajta, nem ide akart jönni, hanem a tópartra, de valami eltérítette. Tekintete végigsiklott a sorokon, majd megakadt a zene ritmusára ringatózó Ginán. Igazából nem is a nőt nézte, inkább azt, ami körülötte vibrált: a tér kicsit sűrűbb volt körülötte és a levegő máshogy hullámzott. Gina észrevette. Nem ijedt meg, de nem is kereste a kapcsolatot. Csak állt, és engedte, hogy a pillanat kibontsa magát.

– A céklás brownie… tényleg működik? – szólalt meg Nate rekedten.

Gina először nem értette. Aztán a kezében lévő könyvre pillantott, amibe épp a céklás brownie receptjéhez ragasztott neonsárga jelölő csíkot. Zavartan nevetett:

– Nem tudom. Még csak győzködöm magam, hogy egyszer meg kellene próbálni.

Nathan szája sarkára mosoly csúszott. Csend szorult közéjük – nem kínos, de nem is kényelmes. A polcok satuként húzódtak egymáshoz közelebb. Gina arca szenvtelen maradt, de a szíve, mint egy kolibri... őrült tempóban verdesett. Majd a fiú bólintott. Hátrébb lépett.

– Ha megsütötted… majd meséld el, jó?

Gina a fiú felé fordult. Nem flörtölt, és nem mosolygott. Csak nézett rá. Pontosan tudta, hogy ez nem kérés, hanem visszacsúszó hullám egy másik világból. Aztán tovább rendezgette a köteteket. Nate egy perc múlva kiment. És amikor kilépett az ajtón, a keze remegett a kilincsen.

– Kedveském! – Margaret hangja hirtelen rántja vissza Ginát a jelenbe. – Lefénymásolnád nekünk a harmadik oldalt?

Gina odalép. A magazin nyitva hever előttük. A harmadik oldalon egy aranykeretes recept:

Ő sosem sütötte meg.

CHESHIRE

A nyár csöndben vette vállára napszítta poncsóját. A szirtről még visszakacsintott a város templomtornyán pöffeszkedő rézkakasra. Mennie kellett. Bár az őszelő illata szeptember derekán még csak óvatosan keveredett az erdőhátról érkező ózondús levegővel, Mossvale arról híres, hogy évszakot egyetlen éjszaka alatt vált.

Nathan megborzongott, amikor belépett a boltba. Itt még működött a légkondicionáló. A pulton halmokban álltak a vajkörték – szezonja volt. A gyümölcsök közé nyúlt. Egy másik kéz ugyanakkor érintette meg ugyanazt a körtét. A bolti redőny résein átszűrődő fény köréjük hajolt.

– Tessék… a tiéd – mondta a fiú halkan, és visszahúzta a kezét.

De a pillanat túl hosszú volt. Az ujjuk összeért. Nem szikra – gömbhullám.

Gina a pult felett lógó naptárra meredt. Nate észrevette a hajtincsébe akadt levelet. Óvatosan leemelte róla.

– Valami mindig követ téged – suttogta, inkább magának, mint Ginának.

A nő zavarba jött. A szatyrot a karjára kanyarította, és sietve indult a kassza felé. Nathan a szemével követte. A gyömbérvörös fürtök lágyan ringtak ide-oda, illatuk ismerősen kúszott a fiú orrába.

Lépne utána. Ekkor éles hang hasít a térbe.

– Hé, te ott! – kiált a boltos. – Azonnal tedd vissza azt a körtét!

A fiú hirtelen felriad saját bódulatából. A pult mellett egy lány áll. Lila haja kuszán omlik az arcába. Sminkje elkenődött. Haragosan szorítja a gyümölcsöt, mintha nem is elvenni akarná, hanem inkább megfojtani. Nathan először nem ismeri fel. Aztán… Amber.

A boltos arca vörös, a teste előrehajlik.

– Még egy ilyen húzás, és kitiltalak innen!

Nate mellé lép. A hangja nyugodt, határozott.

– Bocsásson meg… én fizetem.

A zsebébe nyúl. Amber úgy mered rá, akárha most látná először.

– Nem kellett volna… – motyogja.

A pulton apró koppan. A boltos morgolódva hátrébb lép. Nathan felemeli a körtét, és mosolyogva a lány kezébe nyomja. Amber meglepetten bámul rá, aztán oldalra fordítja a fejét, és a fiú felé nyújtja a karját. Nem akarja kimondani: kísérj haza. Kilépnek az utcára, a fiú még egyszer visszapillant. Valahol túl a sarkon Gina eltűnt. A teste utána fordulna. Sóhajt.

– Gyere, Cheshire – szólal meg végül. – Menjünk haza.

Amber megvonja a vállát, zsebre dugja a kezét, és hallgat. Előre hajtja a fejét. A lila tincsek mögött halvány mosoly.

Pár perc múlva, mikor már eltűnnek a bolt elől, újra megszólal a csengő. Derek lép ki az árnyékból. A tekintete röviden követi őket. Nem szól. Csak ízlelgeti a kirakat előtt megrekedt feszültség sűrű illatát.

– Két sors, egyetlen szív, egyetlen tüdő... – mormolja.

Aztán int a fejével a pultok mögött megbúvó Jetty Rose-nak:

– Tiszta a levegő... Sipirc haza, cinkosok gyöngye!

Derek léptei puhák. Csak az utcalámpák hunyorgása tanúskodik róla, hogy arra járt.

TÖVISMADARAK

Csendes délután szövi be a könyvtárat, a napfény poros glóriákban ül a fagerendákon. Gina egy létra tetején egyensúlyoz, visszahozott köteteket pakol a polcokra. A címek finoman peregnek az ujjai között: Mítoszok térképe, Ókori jelek titkos nyelve, Petra és a csend falai.

Halk pusmogás zavarja meg a ritmust. Gina félrebillenti a fejét. Egy távoli fakkban Joey és Sandra egymás mellett ülnek: egy régi zöldes bőrkötésű kódex fölé hajolnak. Sandra jegyzetel, Joey hevesen magyaráz valamit, most csillant fel benne egy régi összefüggés. A levegő körülöttük puha zárványként válik el a világtól, és Gina ezt az összhangot valamiért nagyon mélyen érzékeli. Végre valaki, akihez Sandra képes kapcsolódni.

Majd… egy rezdülés.

Gina elakad a mozdulatban. Egy ismerős érzés suhan át rajta. Hol érezte már ezt? Ez a finom, vibráló közeledés... nem csak Joey aurája, hanem valami mögöttes frekvencia. A tekintete a fiú arcára esik.

„A szemében tövismadarak…” – gondolja.

És akkor bevillan. Mint egy emlék, ami nem az övé. Mint egy hang, ami túl hosszú ideje néma. Shemjáza. Ez az érzés mindig akkor kerítette hatalmába, amikor a közelében volt. Nem fenyegetés – hanem az idő hajlása. A Küszöb. A belülről sziszegő vágy, ami nem ismer határt. Gina lelép a létráról. Émelyeg. Leteszi a könyvet. A gondolatai kavarognak.

Joey még nem eszköz – de azzá válhat. Nem ő a célpont. De az ő sorsa az, amin keresztül Shemjáza közelebb érhet Kokábelhez. A felismerés villámként hasít bele: ezért kellett korábban megérkeznie! Hét évvel korábban.

Ez nem hiba. Nem véletlen. De nem is kegyelem.

Joey a kiváltó rezgés. Nathanben a Kokábel-lenyomat már aktiválódott. Nem a huszonöt éves határkorban, ahogyan Éron látta előre. Hanem most. Tizenhét évesen.

A könyvtár levegője hirtelen megfeszül. Nem a mérhető hangtartományban. A téridő finom hártyáján hajszálvékony repedés fut át Mossvale felett, olyan halkan, hogy csak az érzi, aki emlékszik a Fény előtti csendre.

MABON

A Jázmin Kávézó ablakán komótosan csorognak az esőcseppek. A párás üvegen túl a járda fényesre kopott kövein átfolyik a délutáni szürkület; az utcalámpák fénye tétova, nem elég erős, hogy áttörje az őszi ködöt. Két hete, hogy megritkultak a szavak. A merengő templomtorony tűnődve felneszel, órája négyet üt lomhán. A gongban fájdalom vacog – ősi, messzi bú.

A presszó belsejében tompa zajok, tejhab szörcsög, halk zene szűrődik a hangszórókból. Mégis valami feszül a levegőben, mint egy láthatatlan húr, amit valaki kéretlenül megpendített. Gina a sarokasztalnál ül. A laptop képernyőjén halványan pislákol a könyvtár adatbázisa, előtte kihűlő tea. Ujjai a csészére fonódnak – nem a meleg miatt, inkább kapaszkodóként.

A levegő édes és nehéz, mégis üres tónus vibrál benne – mint egy dallam, amelyből kifelejtették a legmélyebb hangot. Régóta nem látta Nathant. Hetek óta figyeli az ajtót, remélve, hogy a fiú véletlenül betéved. De hiába.

Emlékszik a legutolsó találkozásra. Ugyanitt ült, a sarokban. A laptopja fölé hajolt, ahogy most is. A nyárutó még pimaszul kandikált be az ablakon. Nate már az ajtóból észrevette őt. Láthatóan hezitált, aztán mégis odament a pulthoz, és rendelt egy eszpresszót.

Ahogy Gina felnézett, találkozott a tekintetük. A fiú bólintott és a közelben lévő asztalhoz ült. Nem szólt semmit, csak elővette a telefonját. Négy percnyi csend. Gina ujja megpihent a billentyűzeten. Nem gépelt tovább. A telefon képernyője Nathan kezében sötét maradt.

240 másodpercnyi zengő örvény, ami mindent egyetlen ritmusba gyúrt. Valahol, az Everitt Emlékút fölött, a Perseidák könnyei peregtek le az égről. Egy gyermek első mosolyát ajándékozta a világnak, miközben egy másik lélek némán búcsút intett – élet és halál táncolt ebben az időpillanatban. Az utca túloldalán egy kisfiú leejtette a fagylaltját, és a szíve összetört – a szétfolyó krémmel együtt a nyár is darabjaira hullott.

Négy perc… a Föld nem állt meg, csak tovább pörgött egy milliméterrel – és ők még mindig ott ültek, nem mozdulva, egymáshoz képest változatlanul. Egyedül a kanál csilingelt a csészében, és villódzó fények játszottak az asztalon.

Végül Gina mégis megszólalt:

– Mintha mindig tudnád, hol vagyok.

Nathan szeme egy árnyalattal komolyabbá vált.

– Lehet, hogy tényleg tudom – nem mosolygott.

És most itt ül. És összerezdül, valahányszor az ajtó feletti kis csengettyű megszólal. Egy ideig azt hitte, hogy ez a szomorúság pusztán valami kamaszos közeledés utáni hiány. Azt hitte, a fájdalom egyszerű. Hogy rosszul időzített szerelem volt. De már tudja: ez mélyebb. Mint egy régi, szakadozott kotta, amelynek hangjai egy feledésbe merült magma-óceán alól akarnának újra felszínre törni.

Aztán érzi. A benti zajok kifakulnak, az esőcseppek kopogása tompa puffanássá torzul. A világ megrándul, mint amikor a víz tükre alól hirtelen valami óriási, mozdulatlan szempár tekint fel. Az utca túlsó oldalán Derek áll. Kapucniját a fejére húzva, karját keresztbe fonva. Csak nézi őt – olyan figyelemmel, amelytől Gina gyomra görcsbe rándul. Ez nem egy fiú a ködből. Nem egy barát, aki véletlenül erre járt.

Ez Éron. Nem született, hanem kibomlott a rend előtti csendből. Nem dimenzió, nem hely – hanem egy elveiben stabil, de megélésében mozduló téridő-képződmény. Nem angyal, nem Bukott, nem ember. Ő maga a Tengely, amelyen a világok állnak vagy fordulnak. Nélküle nincs Fény és nincs Sötétség. Bármilyen hatalmat képes megroppantani – azzal, hogy nem foglal állást. A Mérleg Nyelve. Morshebaként hozzá imádkozott. Nem az ég felé, nem a Fényhez. Hanem saját testvérteréhez.

A valóság megtorpan. A kávéház hangjai kihullnak a térből. Csupán a szívverése marad, és az emlék. Hirtelen tudja. Nathan nem jön. Nem jöhet többé. Ez nem búcsú. Nem is a vég. Ez az Egyezmény – az a régi, kimondatlan törvény, amelyben már minden eldőlt, mielőtt az első szó elhangzott volna. Ő kérte, Éron hallgatta, Uriél megadta, és Kokábel – új életet kapott. Emberként. Derek tekintete mély, súlytalan. Nem vádol, nem kérdez, nem vigasztal. Csak néz. Csak tartja a teret:

„Ő még dönthet. Te már elengedted.”

Morsheba és Kokábel. Egy hajdanvolt fohász, ami átszakította a csillagok gyémántkemény rendjét.

Gina hirtelen érzi, hogy a mellkasa könnyebb. Elengedi a csészét. Mély levegőt vesz. Odakint Derek egy lépést hátrál, majd lassan eltűnik az utcasarkon. A templomharang kondul, és a világ visszalebben a megszokott lüktetésbe.