8. FEJEZET
SÍNEK KÖZÖTT
A rézsű nem kérdi, ki jár rajta. Csak hűségesen őrzi a nyomokat. A talpfák között rozsdás sörösdoboz, széthullott fészekcafat, félpár flipflop papucs, női, 38-as. Ritkán jár erre, már el is felejtette, hogy a peron mögötti csapáson mindig megcsúszik a kavics, ha túl nagy lendülettel lép rá.
Derek lassan sétál, hanyagul vállára vetve a kabát. A hőség vibrál, a narancsszürkület rojtos szalagfoszlányai kúsznak az égen. Gyűrötten terülnek szét, a nap izzó súlya még visszatartja őket. A levegő nehéz, állott, minden mozdulat tompán szétfolyik benne. A fülében ott rezonál még saját mondata:
„A Nap nem veti árnyékát.”
Most nincs árnyék. Csak a sínek fémes lehelete. Megáll. Nem hirtelen, hanem olyan lassan, ahogy az emlékek szivárognak fel a bőr alá. A murva fanyar bukéja, a vas nyöszörgése a mozdony alatt. Az ostoba játék. Joey ötlete volt.
Feküdni arccal a töltés bűzös törmelékén.
Visszafojtott szívveréssel várni a vonatra.
Kántálni: „Ijessz meg, Istenem!”
Az győzött, aki a legtovább maradt fekve. Nem tudták még, hogy a győztes nem bátor – csak modellezi a halandóságot. Nem értették, hogy előre kódolják a tragédiát.
Derek szeme becsukódik. Nem a múlt miatt. Hanem mert amit érez, nem múlt idő: a játék örökre vele maradt. A hangok. A fém sikoltása, a kavics, ahogy belevág a csípőcsontba. Joey arca, ahogy nem mozdul. És Nathan… először feküdt. Derek emlékszik a rikoltó csöndre, ami akkor keletkezett, amikor Nathan elsőként kelt fel. Nem azért, mert gyenge volt. Hanem azért, mert megijedt. Mert túl közel került valamihez, amit még nem értett.
És Amber?
Ő nem feküdt le. Csak állt a túloldalon. Falfehér rettegés. Akkor azt hitték, a kislány gyáva. Hit, tévhit, valóság: mind küszöb. Derek ma már tudja, erő kellett ahhoz, hogy Amber a játékot végignézze.
A tér elköszön, az idő ismét fordul. Percek hamvas árnyékában tétova sóhaj, vagy csak a szél. Rőtarany csillan tompán a síneken. Derek azokhoz beszél.
– Akkor valaki meghívta Istent. De senki nem figyelt, mikor válaszolt.
ZAHRET – HAMU ÉS VÉRT
A válasz mindig elhangzik. Csak nem mindenki hallja.
Morsheba nem azért hallotta, mert kiválasztott volt. Ő csak tudta, hogy amikor a világ ordít, a válasz halkabb hangon érkezik. Nem szavakban. Inkább egy visszafordíthatatlan gondolatban. Vagy abban, hogy megállsz egy helyen, ahol valaha boldog voltál – és nem tudod miért remeg meg a fény a markodban.
A Jordán-hasadék völgyében fekvő mélyföld fölött még ma is hallani a dalt, amit senki nem ismer végig. Töredék csak. Foszlányokban él a Rum vádi dűnéi között, a vörös, szürke és fehér kősziklák repedéseiben. Ezredévek néma tanúi: Petra romjai őrzik. A homok alól zeng a kő, és néha – ha elég csend van – egy női tekintet tükrében szólal meg újra.
A Hold völgyében, az örök sivatag bűvöletében még kering az emlék. Teaszertartások halk párbeszédei, férfibarátságok mozdulatai, nyüzsgő jövés-menés, csatába induló seregek, imák sóhaja, árulások visszhangja… és két arc: a nemes vonású és törékeny Kokábelé, mellette a szép Shemjáza arca. És a dal ott zeng, a rózsaszínbe szikkadt csöndek mélyén. Morsheba volt az utolsó, aki hallotta: Hamu és vért... Kokábel dala.
Ott, ahol a sziklák az Al Hayat vizéről álmodnak és színük olyan, mint a felhevített rózsa, Morsheba megállítja lovát. Visszatért. A nyeregből lassan ereszkedik le. A nap aranypántlikaként kígyózik a vádi felett. Nem messze egy magányos tamariszkusz áll. Yazid, az idős gyantagyűjtő, hangtalan imát mormol, majd íves késsel apró metszést ejt a kérgen. Fénylő, illatos nedv buggyan elő.
A férfi mesél. Egy hajdani karavánról, mely akkor érkezett, mikor az ég még alacsonyan hajolt a dűnék fölé. A karavánt egy titokzatos nő vezette, Ila, kinek ruháját sivatagi por és fenyőtűk fedték. Különleges szert hozott magával: a magas sivatag fenyőgyantáját, amit az emberek sosem láttak korábban. A legenda szerint, mikor a hold úgy ragyogott, mint ezüst pergamen az égbolton, Ila megalkotta az Idő Illatát. Mély, fűszeres és reményteli illat volt.
– Ez nem csupán illat – suttogja Yazid, miközben egy apró, ezüstveretes mécsest nyújt Morsheba felé. A fedelet pici, fenyőtoboz alakú medál díszíti. – Csak egyszer gyújtsd meg. Akkor, mikor a szíved nem tudja, merre tovább.
Zahret utcáin soha senki nem siet. A színek, az illatok flegmán figyelnek, hogyan verődik vissza a múlt a térköveken. Morsheba az elhagyott udvarban áll meg. Egykor szerenádok színtere volt. Kokábel itt hangolta a lantját, a lámpaláztól remegett a keze. Shemjáza a párkányra könyökölt és nevetett.
– Még a nefeshil is elhalkul tőled – mondta, félmosollyal, akkor még gúny nélkül.
Morsheba cédrusteát főzött, kardamommal. Nem az íz miatt. Hanem az emlékezet okán. Kokábel akkor még tudni akarta, mi ad hangot a csillagoknak. És Zahret válaszolt. Nem szavakkal, hanem azzal a rezgő biztonsággal, amit csak azok a falak nyújtanak, ahol valaki boldog volt.
Most nincs ott senki. Csak Morsheba szeme alatt rezzen a napfény. A lant már elnémult. De a dallam… a dallam még mindig ődöng a Rum vádi kövei között.
Csenddé lettem, füstbe hajló álom,
Közelemben sosem maradt senki.
Az űr homlokát csókoltam éjjel,
Táncolva kifosztott sírok fölött.
A lelkem tinta volt, rom;
Árnyék, mi próbált ember lenni.
Aztán te – szelíd titok a ködben,
Nem érkeztél, megszólaltál bennem.
Hangodra halottnak hitt pulzus felelt.
Nem mentettél meg, csak megmutattad,
Mibe kerül, hogy tüdőmbe még levegő szökik.
Szilaj fergeteg zúg a bőröm alatt,
Bús szívemet bűnből varrták össze.
A neved mégis homlokomra véstem,
Ez az egyetlen, amiben hinni tudok.
Hamu és vért – tiéd vagyok az éjben,
Véres ujjakkal őrzöm lángodat.
Láncok nem tartottak vissza,
A félelem sem beszélt már hozzám,
De az érintésed megtanított arra:
Törékeny vagyok.
Hamu és vért – lassan izzó parázs,
Követlek árnyon és fényen át.
Követlek. Bárhová.
Színeket nem álmodtam,
Csak hóka zajt és fakó létgubót.
A csend nem szólt hozzám,
De megérkeztél, és csillámporral
Hintetted a konok hallgatást,
Életet csókoltál abba,
Mit eltemettem rég.
Kezed nem firtatott, nem ítélt,
Csak fogta, tartotta romjaim,
Úgy, ahogy soha senki még…
Morsheba emlékszik. Nem a hangokra, hanem az utolsó hang utáni csendre, ami akkor nehezedett a porba. Amikor a döntés helyett csak következmény maradt.
Durkam romjai. A sziklák között vihar készült. A levegő nehéz volt, az idő megrekedt. Kokábel térdre rogyott – nem tudta, menteni jött-e vagy pusztítani. Uriél némán állt mellette. Nem ítélt. Nem mozdult. Csak figyelt. Morsheba kétségbeesetten fordult az egyetlenhez, aki még segíthetett. És akkor… a szél elállt. Uriél hátrébb lépett. Kokábel nem nézett fel. Tudta, hogy Éron nem miatta érkezett.
Akkor Durkam hallgatott. Most Zahret figyel. Morsheba a sziklába vájt fülkéhez lép. A Szelence meglepően könnyű. Nem akarja elengedni. Nézi a mívesen faragott kis dobozt.
– Álmod legyen könnyű, Csillagszemű! Árnyad suttog a csontjaimban. Repedéseken siklasz át, amikről nem is tudtam, hogy léteznek bennem... Azt ígérted, követsz, bárhová… Hát találj rám!… Érj utol a végtelenben!
Lassan, óvatosan beteszi a Szelencét. Nem zárja le. Ott hagyja – ahogy mécsest hagyunk az ablakban, mikor útnak indulunk. Nem azért, mert visszatérünk. Hanem mert valakinek még utat mutat.
KOSÁRLABDA
A sivatag csendje néha úgy marad meg a világban, ahogy a kövekbe zárt idő szokott: évszázadokkal később, teljesen máshol bukkan fel. És ilyenkor egy háló ugyanúgy pendül meg, mint egykor egy lant húrja Zahret udvarában. Mert a világ néha megőrzi a mozdulatok régi ritmusát.
A kosárpálya aszfaltja forró, a labda blazírt puffanással ugrál a festett vonalak között. Nathan mez nélkül áll a hárompontos ív mögött, a lábát lazán előre tolja, mintha ez segítene koncentrálni. Derek a palánk alatt pihen, egyik kezével a hajába túr, másikkal letörli homlokáról a verejtéket.
– Ha ezt is mellédobod, írok a helyi lapnak, hogy N. Griffin hiába a lányok kedvence, ha közben béna kosaras – hecceli, vigyorogva.
Nate elneveti magát:
– Akkor azt is megírják majd, hogy D. Lambert hiába jó kajakos, ha nem tud úgy mosolyogni, hogy belepiruljanak a nézőtéren ülő lányok.
A labda megpördül az ujjai között, majd tökéletes ívben csobban a hálóba. A lelátó szélén két lány sustorog, egyikük újra meg újra Nathan felé pillant.
– Láttad? Tuti nekünk dobta! – súgja izgatottan.
Nathan félig feléjük fordul, kacsint, könnyedén. A lányok felnevetnek, az egyikük kihúzza magát, a másik a haját igazítja.
– Jaj – pisszegi. – Most biztos idejön.
De Nathan már lendületben van. Futólépésben elhalad mellettük anélkül, hogy újra odanézne. A kerítéshez kocog, ahol egy magasabb fiú áll, régi csapattársa. Laza testtartás, baseballsapka mélyen a szemébe húzva. Már nem tartozik ide, első éves egyetemista, de a palánk gravitációja visszahúzza. Egyik lába a rácsnak vetve, mintha véletlenül lenne ott. De az ilyesmit ritkán intézi a véletlen.
– Mi van, Wade? Hiányzott a clamps? – kérdezi Nate, miközben a labdát Wade mellkasához pöcköli.
Wade elkapja. Ajkán félmosoly.
– Az is – a hangja laza, de az ujjai megfeszülnek a labda körül.
Nathan közelebb lép, válluk majdnem összeér. A levegő hirtelen sűrűbb lesz, mintha a nap holtpontra futott volna az égen. Wade egy szusszanással ellöki a labdát, ami visszapattan Nate-hez. A két fiú még félpercig áll egymással szemben, aztán Wade felkapja a sporttáskáját – ugyanazt, amit tavaly még minden reggel a szekrényekhez vonszolt.
– Majd legközelebb, Griffin – de ahogy elsétál, még kétszer visszanéz.
A pálya szélén az egyik lány felhorkan.
– Pfh, komolyan? Ez… Ez mi volt?
Pár méterrel odébb Amber áll, kezében egy összegyűrt rajzfüzet. Az árnyékok hosszabbak, a nap fénye vöröses foltokat hint a térre, és azon kapja magát, hogy Nathan mozdulatait figyeli. Azt, ahogy áll, ahogy levegőt vesz, ahogy semmit sem csinál – és mégis úgy tűnik, minden mozdulata számít.
Azonban a pattogó labda, a félmosolyok, az odavetett mondatok mögött valami mindig kibillen. Vagy talán épp ott van a súly, ahol senki nem látja? Amber elfordul. Nem szándékosan. Csak fél, hogy ha túl sokáig nézi a fiút, ő is sodródni kezd.
ALAGSOR
A grill sercegése, a gyerekek nevetése, Junior hangja, ahogy megpróbálja elmagyarázni a nyársfordítás ősi titkát Foxnak – mindez tompán szűrődik le az alagsorba. Nathan a félhomályos lépcsőfokon megáll egy pillanatra. Fent nyár van, kacagás, limonádé, pácolt hús. Itt lent viszont a levegő más. Állott, poros, a régi kartondobozok illatától nehéz.
Elindul a szekrény felé, ahol az elmosott grillnyársakat tartják. A régi gardróbszekrény nyikkanva enged. A vállfákon még mindig ott lóg Salma néhány régi ruhája, kabátja. Egy levendulás zsebkendő szaga halkan megmoccan. Leguggol, félrehúz néhány dobozt.
Az egyik – nem is tudja, miért – nem illik a többihez. Nincs felcímkézve, sehol egy vastag filctollas Karácsony, Fényképek, Rob cuccai. Csak egy egyszerű barna karton, gondosan leragasztva, por ül rajta. Leveszi a tetejét. Odabent selyempapír. Ránézésre ruha. Vagy ágynemű. Amikor óvatosan kihúzza, megzizzen benne valami – puhán, halkan, ahogy az elfojtott emlékek szoktak.
A tenyerében van. Egyetlen, apró, bézs horgolt cipellő. Olyan kicsi, hogy ösztönösen két kézbe fogja, le ne ejtse. Kifakult almazöld masni tapad hozzá. Az ujja alá akad egy másik is, a párja. Nate meg sem mozdul. Csak nézi. Először nem emlékszik. Aztán… a babaszoba. A madármintás tapéta, amit már nem volt idejük feltenni. A félkész kiságy. És anya – anya a kertben. Kezében rózsaolló. A földön nedves folt.
Akkor öt éves volt. Csak annyit tudott: valami elveszett, valami fájdalmas, amire akkor nem talált szavakat. Azóta se kérdezte senki. És Salma sem beszélt róla. De minden évben… azon a napon anya elment. Azt mondta: csak egy kis séta a tölgyek alatt. Nathan nézte az ablakból, ahogy eltűnt az ösvényen, egyedül.
És most, tizenhét évesen, itt tartja a kezében azt, amit akkor elrejtettek előle – és talán mindenki elől. Egy apró kis cipőt, ami nem koptatott követ, nem szedett sarat, nem rúgott bele soha semmibe. És ő az első, aki újra kézbe veszi.
Ekkor valami feloldódik benne. Talán a hallgatás súlya, talán a megértésé. Mert most már tudja: Salma nemcsak túlélte. Hanem adott még két életet. Juniort. Foxot. A veszteség után. És ő sosem mondta ezt ki. Nem mondta ki, hogy megérti őt. És azt sem, hogy ez neki számít. Hogy számít, amit Salma átélt.
A doboz most már mást is jelent. Nemcsak egy elveszett testvér emlékét, hanem valami mélyebb vonalat. Egy belső ígéretet. Hogy egyszer megkérdezi majd az anyját. És hogy ezentúl figyelni fog. Hogy ne csak akkor legyen ott, amikor már késő. Hogy ne kelljen senkinek egyedül hordoznia a kimondatlan veszteségeket. Mert most már tudja, mit jelent félrenézni. És mit jelent látni.
Odafent valaki kiabál. Naomi. A húga. Hogy hol vannak a nyársak. Megrezzen. Gyorsan visszacsúsztatja a cipőket a papírba, vissza a dobozba, majd a polcra – de a fedelét már nem ragasztja le. A hangok ismét átszűrődnek a lépcsőn. De a csend, amit ez az apró tárgy hozott, nem oszlik el. Mire felér, a nap még mindig süt, Jetty egy chatbe mélyedve elvonul a kert félreeső sarkába, valaki harsányan röhög. A sülő hús illata keveredik a frissítő, enyhén kámforos rozmaring aromájával. Nathan pedig – talán először – nem érzi magát kívülállónak. Mert valami mozdult. Benne. És többé nem fogja hagyni, hogy ez a valami visszaforduljon.
NAPLILA
A konyhaasztalnál jámbor délután könyököl. Zuhogó fények falják a falakat. A nyitott ablakon át dongó döng, valahol messzebb fűnyíró brummog másodszólamot a madárcsicsergés alá. Nate a hokedliről félig lecsúszva ül, fejét a tenyerére támasztja, a másik kezével egy kanál joghurtot keverget, már rég nem eszi.
Fox mellette kuporog, előrehajolva. A könyökét beletámasztja a rajzlapba, és annyi koncentrációval színez, mintha a világ sorsa múlna azon, milyen árnyalatú lesz a napkorong.
A ceruza lila. Határozott, sűrű mozdulatokkal dörzsöli bele a papír rostjaiba a színt.
Nathan oldalra pillant.
– Fox… a nap sárga. Vagy narancssárga. Néha piros, ha lemegy. De lila?
Fox válasz nélkül rajzol tovább. A lila színt éjkék árnyalattal erősíti meg, mintha csak dacolna a logikával.
Naomi ekkor jelenik meg, nesztelenül telepszik az asztalhoz.
Egy ideje már figyeli őket a konyhaajtóból. Vékony karjait összefonja, aztán megköszörüli a torkát.
– A nap lila – mondja végül.
Fox felnéz, bólint.
Nathan felhúzza a szemöldökét, de nem vitatkozik. Csak biccent:
– Jó. Legyen lila.
Naomi ekkor áthajol az asztalon, suttogásra halkítva a hangját, de közben feszült a válla.
– Nate… megkérdezhetek valamit? Csak… úgy. Csak tőled. Senki másnak nem mondom.
Nathan felegyenesedik, leteszi a kanalat, komolyabbá válik.
– Persze, mondd!
Naomi a ceruzatartót nézegeti, mintha abban lenne a válasz. Aztán gyorsan, egy levegővel:
– Honnan lehet tudni, hogy egy srácnak tetszik egy lány?
Fox meg sem rezzen, csak ceruzát vált. Zöldre.
Nathan egy pillanatra meghökken. A kérdés túl éles ebben a délutáni tompaságban. Aztán végignéz a húgán. Naomi nem gyerek már. De még nem is egészen az, akinek gondolja magát.
– Hát... – kezdi óvatosan. – Onnan, hogy hirtelen mindent elfelejt, amit amúgy tudna. Tesz-vesz, jön-megy, de közben úgy viselkedik, mint egy elromlott zongora: minden hang benne van, csak nem akkor szólalnak meg, amikor kellene.
Fox közben új napot kezd rajzolni. Ebben már van sárga is – de a közepe mély, fátyolos bíbor.
Nem őt kérdezték, de azért mondja:
– Kihegyezi a lila ceruzádat. Vagy megkérdezi, hogy van a hörcsögöd, pedig tudja, hogy nincs is hörcsögöd.
Naomi csendben marad. Nate nem kérdez vissza. Nem firtatja, melyik srác miatt került porondra a téma. Csak ülnek ott, a napfényben, ami most tényleg kissé lilásan szűrődik át a szúnyoghálón.
És ebben a pillanatban nincsenek kimondatlan dolgok. Csak egy rajz, három testvér, és egy nap, ami lehet bármilyen színű – ha úgy akarják.
HOLDFOGYATKOZÁS
Nathan egy pillanatra kinéz az ablakon. Amber épp akkor tűnik fel a ház előtt. Tejfölszőke kócos tincsein a napfény megperdül és visszapattan. A fekete póló pimaszul csomóra kötve a melle alatt. A nadrágja nevetségesen rövid. „Ezt a hosszt már félreértik Mossvale-ben” – mondaná Salma. Ő is látja. Persze hogy látja. De nem meri továbbgondolni. Csak nézi a lányt. A dereka ijesztően vékony. Ilyen karcsú dereka senkinek nem lehet, legalábbis valódi lányoknak biztosan nem.
Már emelné a kezét, intene, végül mégsem kiált oda. Csak figyeli, ahogy Amber elhalad.
Már megint egyedül. Ahogy mostanában mindig. Nathan szíve kicsit szaporábban ver, ahogy a lány ringó csípőjére figyel. Aztán hirtelen elkapja róla a tekintetét. „Ő nem egy csaj. Ő… más. És tabu” – a gondolat zavarba ejtőbb, mint bármelyik dekoltázs.
Amber mindebből semmit nem észlel. Arra figyel, hogy a nyár túl hangos. És hogy Joey már megint nincs otthon. Hajnalban eltűnt a sziklamászó felszereléssel együtt. Vagyis nem jön haza egyhamar. Mert ha sziklákról van szó, ikerbátyja számára az idő valahogy ismeretlen fogalommá tágul.
Lassan ballag el a Griffin-ház előtt. Lábán régi vászoncipő. Zsebében kavics. Nem tudja, mikor szedte fel. A levegőben napkrém, szénaboglyák és a kidőlt fatörzsek alatt megrekedt reggeli harmat illata. Joey szaga. De Joey nincs sehol. A bringája sincs a fészernek támasztva. Az ujjaival megszorítja a kavicsot. Nem dobja el.
A másik zsebében cérnaszál van, tegnap húzta ki a pólójából. Szándék nélkül. Most is csak tekergeti az ujjára, mintha lenne értelme. A körme alatt föld. Szeme alatt alváshiány.
A ház előtt az úton vastag fénycsík. Mint egy váltóvonal. Ő a másik oldalhoz tartozik. Megáll. Rigó röppen fel mellőle. Egy vonat kürtje hördül valahol távol. A világ sárgás fényben úszik, mint egy félig feledett álom.
A Jázmin-forrás nem szerepel hivatalos térképeken, de most is ott bujkál a levegő ízében. Egy párás sávban, a hőség mögött. Oda kéne menni. El innen. El valahová, ahol valaki nem kérdez. Csak vár. Rá. A semmiben.
Akaratlanul belegondol: mi lenne, ha csak becsöngetne Jettyhez. Csak úgy. Azt mondaná: „Helló, nem bírok otthon lenni.” Aztán legyint belül: nevetséges. Joey eltűnik, a szülei süketek, Nathan meg… ő túl figyelmes. Az a fajta, aki észrevenné, hogy valami nincs rendben. És Amber nem akar rendben lenni. Még nem.
Továbbmegy. A cipője feltörte a sarkát, de nem áll meg. Megszokta már, hogy minden kicsit fáj. Aztán valami belül visszakérdez: „Mi lenne, ha ez a város egyszer tényleg elengedne?” Nem válaszol rá. Csak megy. Körbe. Vissza. A kavicsgörgetés a cipője alatt hangosabb, mint bármelyik szó, amit ma mondani fog.