9. FEJEZET

TÓTÜKÖR

A tölgyes peremén Amber lassítja a lépteit. A világ moraja – gyereknevetés, autók zaja, a légkondicionálók halvány zümmögése – mögötte marad, mint egy rosszul sikerült refrén. Itt más a csönd. Nem az elhagyottságé, hanem a figyelemé. A fák figyelnek. Száraz ágak, kopott tavalyi makkok roppannak a talpa alatt. Egy rozsdaszínű levél megpördül előtte, majd lesiklik a meredély szélére.

A fény, ami átcsorog a fák lombján, mintha régi vízfestékekből szivárgott volna át: olajzöld, borostyán, dióbarna. A levegő itt sűrűbb, komolyabb, mint lent a városban. Nem gondolkodik. Csak megy. Tudja az irányt. A test emlékszik. A kavicsos ösvény ismerős reccsenései, a mohos farönk: minden ugyanaz, mint régen. És mégis… valahogy más, valahogy új.

Megáll a fák között. A lombok résein át opálos fény szitál, mintha valaki régóta morzsolna aranyport az ágak között. A tó egyik oldalán tölgyek, a másikon fenyők állnak, rezzenés nélkül, mint egy itt rekedt testőrgárda. Alattuk a jázminbokrok sűrű, zöld árnyéka pulzálva nyújtózik a part felé. A köveken hűvös páracsík rezeg, és a fák között néha halk hang suhan – talán csak árnyék, ami elfelejtett testet ölteni.

Amikor Amber megpillantja a tavat, nem a vízre néz először, hanem a fényre, ahogy a víz viselkedik. Nem tükröz, nem ragyog – inkább rezeg. Mintha várna valamire, amit csak emberi jelenlét képes kimondani. A víz felülete sima, bársonyos sötétség, bódultan vesznek bele a táncoló apró fénypamacsok. Halk ködgyapjú gomolyog lustán a felszín fölött. A tó mélyén mozdulatlan csillámhalom, a hegyek árgus szeme elől idebúvó csillagok. A tó nem hív, nem taszít. Csak jelen van. Mint valaki, akit régóta ismersz, de sosem kérdeztél meg arról, miben hisz.

A Vans halk puffanással landol a földön. Mezítláb gázol a vízbe. Egy kíváncsi hullám ráfut a bokájára. Lehunyt szemmel mélyet szippant a levegőből. Moha, tűlevelek, vízpára. És valami más. A bőre alatt oldódni kezd a feszülés, a légzése lelassul. Eszébe jut Lisa üvegcséje. Az ákombákom címke: „Az Idő Illata”. Beleszagolt: fenyő, mirha, jázmin, rozmaring – és még valami, amit nem ismert. Lisa azt mondta: „Ez Raqmu Lélegzete”... Most a levegő pontosan olyan. Amber mosolyog.

A fák között egy árnyék megmozdul. Nathan. Nem azért jött, mert hívta valaki. Csak ment. A lába követte Amber árnyékát, aztán a gondolatok mögé csúszott. Most ott áll, és megbabonázva nézi, ahogy a lány a vízben áll. Talán épp azt próbálja kitalálni, hogy mikor lett belőle valaki, aki csak távolról figyel, mert nem tudja, hogyan kell belépni. A napfény most nem perzsel, csak szelíden szóródik szét Amber bőrén. A lány már nem az a makrancos szélvész kisasszony, akit nem értett. Hanem valaki, akit már nézni sem ugyanolyan, mint eddig volt.

Nathan lépne elő, már a mozdulat is benn van a bokájában, de ekkor a tisztás felőli gyalogúton felbukkan Joey. Hátán poros hátizsák, inge gyűrött, arcán a sziklamászók fáradt, derűs mosolya. Egy pillanat. Egyetlen. Az ikrek csak nézik egymást. Mint két tojás. És mégis mások. Mintha valaki a duplázásnál egy picit megcsúszott volna a szeretet mértékegységében. Amber nem mond semmit, csak felnevet. Aztán egy könnyű mozdulattal lefröcsköli a bátyját. Joey ledobja a zsákot, és rohan bele a vízbe. Bakancsostól. Fröccsen, csapkod. Nevet. Amber sikítva kacag. A hangjuk messzire szalad, mint a nyár hűlt helye egy tükör kopott foncsorán.

Később a fűben egymás mellett fekve, egymás kezét fogva Joey halkan megszólal:

– Soha ne gyere ide egyedül. Lélekpiócák laknak benne…

Amber megrezzen. Joey meg se moccan, megereszt egy félmosolyt.

– Csak egy legenda – mondja, majd lehunyja a szemét. A szempillái tövében egy könnycsepp tétovázik.

Nathan már nem látja. Elindult haza. De a lába alatt egy jázminmag törik – és nem tudja megmondani, vajon ő lépett rá, vagy a tó engedte el.

VESPA

A bowlingklub reszkető neonfényeiben sör és olcsó parfüm keveredett. Amber a falnak támaszkodott, szőke haja kócosan omlott a vállára, fekete szemceruzája enyhén elkenődött. A kezében félig kiürült poharat lóbált, miközben vékony hangja élesen hasított át a zajon:

– Kocsikázni akarok!

Egy idősebb férfi lépett oda hozzá, szájában cigaretta.

– Állok szolgálatodra, édes – hangja túlzottan barátságos volt.

Amber ajka sarkában cinikus mosoly jelent meg. Nathan fél lépést tett feléjük. A keze ökölbe szorult, majd elernyedt. Hátranézett. Derek ott állt a terem másik végében, karba tett kézzel figyelte őket. Nem mozdult. Nem is fog. A férfi ujjai már a lány karjához értek volna, amikor melléjük ért. Finoman félretolta az idegent.

– Majd én hazaviszem – mondta halkan, de határozottan.

Amber felpillantott rá. A szeme üveges volt, kemény. A hangja gúnyosan csilingelt:

– Hé, Nate! Töröld meg a szemüveged, én Amber vagyok! – egy pillanatra megállt, aztán kuncogott. A poharat a pulton hagyta, előrehajolt.

– Az angyal és a kurtizán… ez jó móka lesz! – súgta reszelős hangon, és egyensúlyát vesztve majdnem elvágódott.

Nathan a lány karja alá nyúlt, mielőtt az a földre zuhant volna. Közel hajolt hozzá, szinte könyörgött.

– Gyere. Hazaviszlek.

Amber lehunyta a szemét, hagyta, hogy a fiú vezesse. Az ajtón kilépve még egyszer hátranézett – Derek tekintete találkozott az övével. Nem volt ítélkező. Csak csendes. Mint mindig.

Nate vezetett. A kocsiban csend volt, de nem kínos – inkább olyan, mint amikor két ember már nem kérdez, csak figyel. Amber az ablakon át kifelé bámult. A lámpák halvány fényében a haja platinaszőkének tűnt. Ujja egy ponton megállt a párás üvegen, majd halkan megszólalt.

– Szeretnék egy türkizkék Vespát – nem nézett Nathanre. Csak mondta. Mintha nem is neki szólna, hanem valakinek, aki majd egyszer megérti, miért pont türkizkék.

A fiú nem tudta, mit feleljen. Csak arra gondolt: bárcsak lenne egy világ, ahol Amber tényleg csak a Vespát akarja. Leparkolt, és az ajtóig kísérte. Csak álltak ott egymással szemben. Nathan a cipője orrát nézte. A lány végül a hűvös falnak támaszkodott. Próbálta összeszedni magát, de a szavak, amiket mondani akart, elakadtak a torkában. Nate kezei finoman a derekára siklottak, nem szorítottak, csak ott voltak, biztos pontként.

– Amber… – kezdte halkan.

A lány résnyire nyitotta a szemét, tekintete üres volt, de valahol mélyen mégis ott csillogott benne az, amitől Amber Amber volt. A fiú közelebb hajolt, de nem úgy, mint aki csókot lopna. Csak annyira, hogy a lány biztosan meghallja.

– Nem kell így… – mondta lágyan. – Nem kell mindent elpusztítanod magad körül.

Amber ekkor egyetlen heves mozdulattal átölelte Nathant. Arcát a fiú mellkasához szorította, fülét a szívére tapasztotta.

– Tarts még! Tarts egy kicsit!

TÖRÖTT ÜVEG

A nap már lebukott. Péter alszik a dolgozószobában. A konyha sarkában a hűtő monoton duruzsol, a neon csöve fáradtan vibrál. Az asztalon félig kiürült üveg békésszentandrási meggysör, mellette egy másik, érintetlen. Amber a széken ül, egyik lábát maga alá húzva. Kócos haja a vállára tapad. A hosszú pulóver ujja szinte elnyeli a kezét, a nadrágja szélét gyűrögeti. A csend olyan sűrű, hogy szinte hallani lehet Joey régi nevetését a szomszéd szobából. De az csak emlék. Az üres poharat forgatja az ujjai között, és motyog maga elé, félig nevetve, félig sírva:

– Szentandrási! Mint az Ovális teremben, Amber... Tudod, mint a Fehér Házban! – próbálja utánozni Joey hangját, de közben a saját hangja reszket. – Esküszöm, egyszer megfojtom ezért a hülye reklámszövegért…

Nathan ott áll az ajtóban, a haját összeborzolta a kinti szél. Nem szól semmit. Lassan közelebb lép, és leül vele szemben. Az érintetlen sörösüveg után nyúl. Amber felpillant, a szeme vörös.

– Ne nézz így rám. Nem vagyok menthető eset.

Nate az üveget leteszi maga elé, de nem nyitja ki. Egy pillanatra lehunyja a szemét, mintha így el lehetne bújni a fájdalom elől. Aztán halkan megszólal.

– Tudom. De maradok.

Amber nevetni próbál, köhögés lesz belőle. A pohár hirtelen kicsúszik a kezéből és a padlón törik szét. Reszkető kézzel simít végig az üvegdarabokon. Két ujja között megcsillan egy szilánk.

– Ha tükörbe nézel, te látod magad? – kérdezi halkan. – Én... sokszor nem.

Elhallgat. Mintha valaki mást szólított volna meg. A szilánkot közelebb húzza magához, belenéz:

– Ha mégis látok valamit... akkor az Joey. Nem magamat, hanem őt. Vagy azt, akivé válni akart. Én meg… a háttér mögött sem vagyok. Mi marad az emberből, ha mindenki csak arra emlékszik, ami nem volt?

Nathan nem szól. Csak figyel. És Amber ekkor mondja, szinte alig hallhatóan:

– Nem tudok élni… nélküle… – a hangja elcsuklik. – Nem tudok!

A fiú lassan átnyúl az asztalon. Nem érinti meg – csak jelzi, hogy ha Amber akarja, megfoghatja. Nem kényszer, csak lehetőség.

– Nem kell most tudnod, hogyan kell. Csak… ne hagyd, hogy darabokra hullj. Kezdd azzal, hogy legalább ma ne.

Amber felemeli a fejét, a szeme nedves. A keze remegve csúszik Nathan kezére. A fiú ujjai nem szorítanak – csak ott vannak. Melegek.

És a konyha neonfénye már nem villog olyan ridegen.

CSAK

Amber a pad szélén ül, lába keresztbe fonva, keze a füzetén. Nem ír. Csak nézi a sorokat. Nathan letelepszik mellé – nem túl közel, de nem is távol. A szeme sarkából figyeli a betűket Amber lapján, de nem szól. Amber mókásan felhúzza az orrát, úgy kérdezi:

– Tudsz te egyáltalán rendesen ülni? Minden porcikád folyton feszül.

A fiú elmosolyodik. A vállát megemeli, aztán leereszti.

– Nem tudom, hogy feszült vagyok-e, vagy csak nem akarok szétesni.

Csend. A madarak is lassabban váltanak hangot. Amber ujjai között átfut a toll, de nem fogja meg.

– Joey mindig szét volt esve. A végén már úgy tűnt, mintha nem is akarná összeszedni magát.

Nate nem kérdez vissza.

– Nekem néha segít, ha valaki nem akar megmenteni.

Amber rápillant, de nem sokáig. A tekintetében nincs romantika. Csak egy sóhajnyi szövetség.

– Akkor most csak… üljünk itt?

– Csak.

A füzet továbbra is nyitva van Amber ölében. Nathan feláll, lassan, mintha attól tartana, hogy a mozdulat túl hangos lesz. Egy ideig még áll, aztán elindul. Nem búcsúzik. Nem kell. Amber lehajtja a fejét. Az árnyékok hosszúra nyúlnak, a pad kopott fája most melegebbnek tűnik, mint délután.

A mellkasában valami felhúzza magát, mint egy húr. Szorít. Nem Nate miatt. Nem Joey miatt. Csak… valaki miatt. Valaki miatt, aki nem kérdez. Nem faggat. Csak ott van. Egy kéz a vállán, egy test a háta mögött, lélegzet a nyakán – ezt akarja. Most. Akárkitől. Bárkitől. Nem tudja, honnan jön ez az érzés. Nem tudja, mit kezdjen vele. De már ott van. És ez már nem csak gyász. Nem csak harag. Ez valami más. Egy test kiáltása. Egy mondat, amit még nem tanult meg kimondani.

A toll hegye megérinti a papírt.

Egyetlen szó.

CSAK.

SZIKRA

A régi BMX-pálya mögötti padon ülnek, amit Joey egyszer saját térfoglalásának nevezett. A háttámlán még ott az égetett karcolás: JOEY + 1. Felettük a késő délután ferde sugarai lustán törik át a fák koronáját. Közöttük egy csomag chips. Papírzörgés. Amber bedob egy falatot, aztán szemöldökét ráncolva rámutat a padra:

– Ez most komoly, JOEY + 1?

Nathan halkan elneveti magát:

– Készült a JoeyLand™... csak nem lett franchise belőle.

Amber röpke félmosollyal visszavág:

– Mert nem volt elég snackautomata.

És nevet. Nem sokáig. Nem hangosan. De nevet. És abban a pillanatban a fiú megáll. Nem mozog. Nem szól. Csak nézi. A haját, ami oldalra csúszik. A póló szélét, amit igazít, mintha zavarban lenne. A szempárt, ami végre nem Joey után néz, hanem csak valahova... élőbe.

És akkor bent, valami megszólal: „Istenem... Én… akarom őt.”

Még nem szerelem. Csak a felismerés, hogy ha most nem lép hátra, akkor végleg elindult. Nathannek hirtelen fontos lesz a por a cipőjén, azt bámulja. De belül már nem ott van. Amber nem észlel semmit. Talán csak túl későn fordítja vissza a fejét. A levegő melegebb lesz, mint egy perccel ezelőtt. És talán… már nem Joey-t nézi. Hanem azt, aki csendben mellette ül, és épp most veszítette el a maradék baráti szándékát.

Másnap a tópartot körülölelő erdő szélén ütnek tanyát, egy kidőlt fatörzsre telepednek. A víz nyugodt, tükrén iringó fény táncol. Amber egyik kezében kavicsot forgat. Frissen mosott, selymesre fésült haja lágyan omlik a vállaira, és amikor lehajol, hogy újabb kavicsot vegyen fel, egy tincset a szél Nate karjára fúj. A fiúnak megfeszül a válla. Nézi a lány ujjait, ahogy a kavicsot tartják, aztán az arcát, ami most más. Lenyeli a szavakat, amik majdnem kiszaladnak: „Gyönyörű vagy” – nem mondja ki.

Amber váratlanul felnéz rá. A szeme tiszta kék, olyan, mint a márciusi égbolt a hosszú tél után. A tekintetük találkozik. Nathan úgy érzi, valami belül lassan, biztosan megpattan: egy régi gát, ami egészen eddig szilárdan tartott.

– Mi van? – kérdezi Amber halkan. A hangja vékony, kicsit rekedt a hosszú hallgatástól.

– Semmi – jön a felelet. Túl gyorsan.

Amber visszanéz a tóra. Nate kifújja a levegőt, és a víz felületét bámulja, de a szeme sarkából még mindig látja a lány hajának aranyló szálait, a lassú, türelmes mozdulatait… „Istenem… Miért most? Miért pont ő?”

Amber hirtelen áthajol a fiú kinyújtott lábai felett. A hátizsák csatjával bíbelődik, nem látja, hogy a másik fülig elpirul. Nagy nehezen előkotorja a tavalyi évkönyvet – Joey neve még bele van írva. Nathan vállának dőlve lapozgatja. Nevet egy régi képen:

– Esküszöm, ez a mosoly... csak Joey tudta ilyen hülyén csinálni.

– Te is így nevettél.

Amber kérdőn néz Nate-re. Túl közel van. A fiú látja a fehér bőr alól átütő halvány ereket a nyakán. Egy ideig nem szól. A kezét a fűbe süllyeszti, szinte belekapaszkodik a talajba, hogy ne mondjon többet.

– Miért mondod ezt? – a lány hangja most már nagyon halk.

– Mert néha nem tudom, hogy… te még mindig vele vagy... Vagy már ott, ahol én is vagyok.

Amber elhallgat. Nem tiltakozik. A csend túl hosszú ahhoz, hogy ne jelentsen valamit. Nathan ránéz. Nem hősiesen, nem birtoklón – csak úgy, mint aki épp most érti meg: ha most enged magának egyetlen lélegzetnyi vágyat, onnan már nem lehet visszalépni.

– Néha... csak szeretnélek megérinteni. Nem vigasztalásból. Hanem mert… nem akarom, hogy elfelejtsd, milyen vagy, amikor... szép vagy.

Amber becsukja az évkönyvet. És hagyja, hogy Nathan keze fél centivel közelebb csússzon a földön, mint eddig volt.

A MAPPA

A nappaliban félhomály. A ház, szokás szerint álmos: résnyire nyitott ablakok, csöndes zümmögés a kert felől, egy elfelejtett bögre a komód szélén. Amber papucsban cammog le a lépcsőn, a haja még nedves. Vállán törölköző.

A kanapé előtt megáll. Nem a párnák rendetlensége zavarja, hanem… egy doboz. Téli mintás papírba csomagolva – pontosan abba, amit karácsonykor használtak. Rajta cédula. Egy zöld korcsolyás rénszarvas és piros betűk: Ambernek.

A szeme végigszalad a kézíráson. Nem kell újraolvasnia: az apja kézjegye. A lány körbenéz, végül a naptárra pillant. Nem téved, május 7-e van. Leül. A törölköző a földre csúszik. Finoman végigsimít a titokzatos csomagon. Remegő ujjakkal tépi fel a hópelyhes papírt.

A dobozban gondosan összeállított dosszié. Gerincén ez áll:

AVARSZÍVVEL – jegyzetek Joey hagyatékából
Szerkesztette: Péter Várkonyi

Még nem nyitja ki. Az ölébe húzza. A műanyag borító hideg. Egy fénysáv esik keresztül a kanapén, pont az iratgyűjtőre.

– Miért most? – suttogja.

De már tudja a választ.

★

Három napja cipeli magával. Nem a kezében – a táskában lapul, két füzet közé csúsztatva. Nem nehéz, mégis húzza.

A nap már túlhaladt a zeniten, a fény vízszintesen siklik végig a víz peremén. Amber mezítláb ül a part menti kövön, a fű kicsit nedves, a levegőben bodza és szeder illata – vagy csak a nap érintése a galagonyán. Lassan előhúzza a mappát. Vár. A kavicsok közé csúszik a lába, egy jázminlevél rátapad a térdére.

Mély levegőt vesz, csukott szemmel nyitja ki. Az első oldal kézzel írt. Joey betűi. A sarkoknál elmaszatolt tinta, mintha egyszer eső érte volna. A szöveg nem szólítja meg. Nem mondja, hogy Drága Amber vagy Olvasd el. Csak elkezdődik. Joey-nál mindig így volt: az ajtók nem csöngettek, egyszerűen kinyíltak.

A VI. század – Az avarok felbukkannak a Kárpát-medencében.
Honnan jöttek? A bizánci birodalom látókörében szó szerint
a semmiből jelent meg a magára avarként hivatkozó nép…

Amber lassan olvas. Nem kapkod. Nem ért mindent. De ahogy a szemével követi a mondatokat, egyszer csak azt érzi: Joey itt van. Nem a régi nevetésében. Nem a csapkodós, túlfűtött gesztusaiban. Hanem ebben a fonalban, amit titokban kezdett szőni, miközben ő nem figyelt oda.

Kunbábonyi fejedelmi sír – a világ legszebb avar kori lelete.
A kagán csatján: Lyukó ten országa. Ég, Tejút, Világfa…

A hunok és avarok gyakran Lyukó névvel illették a napistent.

A következő oldalon Joey rajza: stilizált napkorong, sugarakkal, koncentrikus gyűrűkkel. Alatta apró kézírás:

Gina csuklóján ugyanez.
Véletlen? Nem lehet az.

Amber a saját csuklójára néz. Ott semmi nincs. Mégis mintha bizseregne. A szél fújta meg. Vagy valami más.

A betűk olykor elmosódnak – a szeme néha párás. Lapoz.

Még egy oldal: térképvázlat, csillagállások. Egy pontra nyíl mutat:

Pùruk Ichàri?

Amber a tóra néz, ösztönösen. Aztán a sziklára. Lapoz.

Várkonyi → várkony → avarhun
Babba papucsa – könyvtárban megkeresni

Az utolsó mondatot aláhúzta Joey. Nem kétszer, hanem háromszor. Vastagon. Mintha tudta volna, hogy ez lesz az, amin Amber tekintete majd megáll.

A tó nem mozdul. Mégis más a csend. A fák nem zizegnek, de az árnyékuk más formát vet. A szél mintha nevetne. Amber hunyorog, észre sem vette, hogy könnyezett. A dossziét nem csukja be. Az ölébe fekteti. És ekkor, mintha a víz válaszolna: a felszín fodrozódik, majd kisimul, és a mélyéről lágy fény szivárog felfelé. Nem látomás. Nem természetfölötti. De a pillanat minősége megváltozik.

Lehunyja a szemét. Ez nem egy mappa. Ez egy palackposta. Egy kulcs. Joey valami után kutatott. Ölében a lapok zizegve hajlanak, mint száradó levelek. Az egyik oldalon félbehagyott mondat:

A fény sosem csak a tiéd. A sötét sem…

A lapok pergő hangja a tó halk neszezésébe vegyül. Egy kézzel rajzolt diagramot néz: két kör, mintha napkorong lenne, belül sugarak, körülöttük ismeretlen nevek spirálban, zárójelben időpontok – és középen egyetlen szó, zavaros tintával írva:

Kokábel?

Mellette egy üres, félbehajtott lap jobb felső sarkán néma lenyomat, mintha valaki belekarcolt volna ceruzával, majd próbálta kiradírozni:

Kumrán?
Durkam!

Amber ujjai megállnak. Egy oldal hiányzik. Sokáig csak nézi. Nem tudja, mit keres pontosan – de azt biztosan érzi, hogy valami nincs itt. A dossziét lassan becsukja. Nem erővel, nem dühből – inkább úgy, mint aki elbúcsúzik egy ajtótól, amit nem nyithat ki egészen. Még nem.

A nap lejjebb csúszik a fák mögött. A tó partján árnyékok nyújtóznak, és a víz tükrén egy pillanatra visszaverődik egy hóbagoly szárnyának villanása. Feláll. Mielőtt elindulna, visszanéz. A tó nem mozdul. De valami mégis más. Mintha egy név lappangana a vízfelszín alatt.

Egy név, amit sosem hallott hangosan. Egy szó, ami most belül visszhangzik:

KOKÁBEL

És már biztos benne: amit keres, nem a lapokon van. Hanem valahol a sorok között. A csöndekben. A kimondatlan nevekben. És abban az egyetlen oldalban, ami most valaki másnál lehet.