19. FEJEZET

FELDOBOTT KŐ

A hűtő kompresszora szorgalmas zümmögésbe vált. Sandra még mindig ugyanott áll, a fűszerkeverékkel a kezében, pedig a fiú már két perce elment mellette, köszönés nélkül. Megmagyarázhatatlan módon a kóboráram jut eszébe – az, ami nem halálos, csak ott bujkál a vezetékben, és megrándítja az ember ujját, ha rossz helyen ér a fémhez. Derek is így bolyong magában. Megint. És ő Derekre gondol. Ismét. Napok óta így van vele: mintha a fiú minden jól érthető és félreérthető írásjelben, minden félbehagyott mozdulatban ott lenne, akár akarja, akár nem.

A baharat illata már-már elviselhetetlen. Sandra mégsem lép hátrébb. A gondolatai a fiúról egy másikra csúsznak, arra, aki nincs. Joey hitt a feldobott kőben. Azt mondta egyszer, két falat fagyi között: Leesik végül mind.

Számít-e az amplitúdó? Számít-e, meddig tartott a repülés? Nem érdekes. Csak az érkezés, csak az a kis halk kattanás, csak az számít.

A hús lassabban tanul, mint a tudat. Az elme megkapja a hírt, de a mozdulatok makacsok. A test még hosszú ideig abból a geometriából él, amit a másik jelenléte rajzolt köré a térben. A kéz még napokig elindul a pulton, hogy helyet csináljon egy kölcsönzőcédulának. A fül nem hisz a csendnek; reflexből összerakja a léptek régi ritmusát. És a szem? A periféria tehetetlenségi ereje a sötétebb sarkokban még hetekig körberajzolja a hiányt.

Az árnyék helye sokáig világít a retinán. És a világot újra kell tanulni, tárgyanként, sárgán villogó közlekedési lámpánként, lépésről lépésre, miközben a test minden sarkon ugyanazt a hiányzó alakzatot próbálja kitapintani.

És... akkor bevillan.

Tegnapelőtt állt Linstone főterén, a zebra előtt, kezében az akváriummal – üres volt, mégis nehéz, víz nélkül is a víz súlyát cipelte benne. A lámpa zöldre váltott. És a periférián, a szemközti járdán, átsuhant egy szőke fej.

A torkában a levegő beállt egy név mögé, a karja megrándult, hogy intsen – de az akvárium ott volt, és a keze nem szabadult, és mire a mozdulatot kigondolta volna, már tudta, hogy nincs ki után kiáltani. Hogy az a szőke fej nem az, akit a teste fél másodpercre remélt.

Amber volt. Átlépte a River Center küszöbét, és eltűnt az üvegajtó mögött.

Sandra akkor nem mozdult, nem lépett le a járdáról. Az akvárium üvege bepárásodott a tenyerétől.

Most, a bolt neonja alatt, lassan visszateszi a hét fűszerből álló keveréket a polcra. A címke pontosan a helyére kerül, ahogy mindig. Már nem Derekre figyel.

Előveszi a telefonját. Nincs meg Amber száma – miért is lenne. De az üzenetküldőben ott a lány profilja, egy régi közös csoportból, ahová annak idején valaki mindkettőjüket meghívta. A kép, ami néz vissza rá, még Joey idejéből való.

Sokáig nézi az üres beviteli mezőt. Aztán ír:

„Megyei archívum. Keresd Veronikát!”

Az ujja megáll a küldés fölött. Az akvárium jut eszébe, a víz súlya víz nélkül. Hogy vajon átadni valamit ugyanolyan-e, mint cipelni. Hogy Ambernek joga van-e ehhez a névhez, vagy inkább neki nincs joga odaadni. Hogy ez most segítség-e, vagy csak felszakít valamit, amihez nincs köze.

Aztán arra gondol, hogy Joey biztosan odaadta volna. Joey mindent odaadott, még a neveket is, amiket nehezen ejtett ki. Megnyomja a küldést. A pötty megjelenik a képernyőn: kézbesítve. Nem látta. Csak kézbesítve. Sandra zsebre teszi a telefont, és kilép a boltból a hűvös estébe, azzal a bizonytalan, félig émelygő érzéssel, amit az ember akkor hordoz, amikor megtett valamit, amit nem lehet visszacsinálni, és még nem tudja, jó volt-e.

★

Az archívum a múzeum alagsorában volt, egy acélajtó mögött, amit Veronika a kulcscsomóján lévő harmadik kulccsal nyitott ki. A folyosón más volt a levegő: szárazabb, hűvösebb, és volt benne valami, amit Amber csak papírnak tudott nevezni, bár ez nem volt pontos. Az idő szaga volt, ha az időnek van szaga – a tinta, a por, a lassú bomlás és a szándékos megőrzés egyszerre.

– Csak a vonatkozó doboz – mondta Veronika, miközben a polcok között haladt. – És csak azért, mert a fiatalember is látta. Nem szeretném, hogy azt gondolja, nem segítettünk.

Amit nem mondott ki, de Amber hallotta: Nem szeretném, hogy azt gondolja, nem segítettünk, amikor még lehetett volna. Veronika Halász nem tudta, mi történt Joeyval – csak azt, hogy a fiú kétszer is bejött ide télen, egyedül, sokáig maradt, aztán tavasszal a városban azt kezdték suttogni, hogy a Várkonyi gyerek... Nem kérdezett rá. De érezte, hogy a lány a fiú kabátjában nem az 1887-es csoportkép miatt jött.

A doboz szürke archív kartonból volt, a tetején ceruzával:

„Aldren, Ch. – 1887.05.14. – Alapítói csoportkép – Kiegészítő anyagok.”

Veronika letette az asztalra, és kinyitotta. Belül: négy sárguló papírlap, egy boríték, és egy kisebb, belső doboz, melyen piros ceruzával ez állt:

„Üveglemez – TÖREDÉKES – NE MOZGASSA.”

Amber a papírlapokhoz nyúlt. Az első egy listának tűnt – nyolc név, számozva, gondos írással. A negyedik sor üres volt. Nem áthúzott. Nem radírozott. Üres, ahogy egy szék marad üres, amikor valaki nem jött el. A második lap egy levél töredéke, a papír széle egyenetlen, mintha valaki leszakította volna. A szöveg a mondat közepén kezdődött, előzmény nélkül:

„…nem tudhatjuk, hogy a szándéka mi volt. A felvétel megtörtént, és az üveglemez az Aldren-műhelyben maradt, ahogy megállapodtunk. Ha a neve nem kerül a listára, az a Tanács döntése, nem az enyém…”

A levél itt megszakadt. Amber letette. A kezei nem remegtek, de a mellkasát valami szorította és nem engedte, hogy rendesen levegőt vegyen. Felvette a borítékot. Nem volt leragasztva. Belül egy kisebb papírlap.

Kihúzta. Egy név. Ceruzával, halvány betűkkel, mintha az, aki írta, nem lett volna egészen biztos benne, hogy le akarja-e írni:

„Asma Aidze”.

Alatta, más kézírással, más tintával – valószínűleg később, valószínűleg más ember –, egyetlen szó:

„Nem”.

Amber sokáig nézte a két sort. Asma Aidze. Egy név, amit valaki leírt, aztán valaki más válaszolt rá, de nem tintával húzta át, hanem egyetlen szóval, ami rosszabb volt az áthúzásnál. A „nem” nem törlés volt. A „nem” döntés volt. Valaki megállt e fölött a név fölött, kezében a tollal, és eldöntötte, hogy nem.

– Tudja, ki volt Asma Aidze? – kérdezte Veronika felé fordulva.

A nő a polcok mellett állt, nem jött közelebb.

– Nem szerepel a nyilvántartásunkban. A papírok szerint talán orosz, a név alapján kaukázusi vagy keleti bevándorló lehetett. 1887-ben volt itt egy kisebb közösség – megállt. – A fiatalember, aki télen járt itt. Ő is megtalálta ezt a borítékot?

– Nem tudom. Nem tudom, meddig jutott.

Ez igaz volt. Ezt a nevet Joey nem írta le. Sehol. Csak egyenleteket, amik nem jöttek ki, és kérdéseket, amikre nem volt válasz. Amber most visszagondolt arra, amit nem látott, csak Derektől hallott: hogy Joey kétszer ment vissza a képhez. Január végén és február elején. Ha eljutott a borítékig, akkor látta ezt a nevet. Ha Veronika neki is kinyitotta az acélajtót. Ha megkapta ugyanezt az engedélyt.

De Joey nem írta le a nevet. És ez most Ambert jobban nyugtalanította, mint bármi más a dobozban. Mert Joey mindent leírt – a neveket, amiket nem tudott kimondani, épp azokat írta le a legpontosabban. Ha ezt az egyet nem írta le, annak oka volt. Vagy nem jutott el idáig. Vagy eljutott, és úgy döntött, hogy ez a név nem kerülhet papírra. Ahogy valaki 1887-ben is így döntött.

Amber visszatette a borítékot a dobozba. Lassan, pontosan oda, ahonnan kivette.

– Miért mondta azt, hogy nem?

Nem Veronikát kérdezte, és nem is magát. Csak a kérdés ott volt, és ki kellett mondani. A nő nem válaszolt. Talán nem is hallotta. Vagy ha hallotta, tudta, hogy erre nincs válasza.

Amber a belső dobozra nézett. „Üveglemez – TÖREDÉKES – NE MOZGASSA”. Nem nyúlt felé. Csak nézte a feliratot, és arra gondolt, hogy ez az a lemez, amiből a kép készült – az eredeti, a pillanat, amit Charles Aldren 1887. május 14-én rögzített. Ha a lemez töredékes, a kép egy részét elveszítette. Ha a kép egy részét elveszítette, akkor valami nincs ott, ami ott volt. Valami, ami talán a bal kézre vetett volna fényt. Arra, amelyik a fotón nem látszik.

– Hogyan lett töredékes?

– Nem tudjuk pontosan. – Veronika közelebb jött, és most ő is a dobozt nézte. – Az 1920-as évek elején egy tűzeset miatt részlegesen kiürítették az archívumot. A legtöbb anyag megmenekült, de néhány üveglemez megsérült. Lehet, hogy akkor. Lehet, hogy korábban.

– Vagy szándékosan.

Veronika nem tiltakozott. Csak állt, és a csend elég volt.

Amber fél hatkor hagyta el a múzeumot. A lépcsőn megállt, és a zsebébe nyúlt – a jobb zsebébe, ahogy Joey szokott, még ha balkezes volt is; ezt is Derektől tudta, Derek mondta egyszer, hogy Joey mindig a jobb zsebébe nyúlt először. És a jobb zsebben most volt valami, amit nem ő tett oda.

Egy cetli. Kétszer összehajtva, a papír már gyűrött. Kibontotta. Joey kézírása volt, az a sebtiben odavetett, jobbra dőlő írás, amit Amber az elmúlt hetekben tanult meg olvasni:

A.A. – nem a névsorban. Nem a képen?
Vagy a képen, de nem a névsorban. Kettős exp.?
Miért állna ott, ha nem akarta, hogy lássák.
Hacsak nem azért állt ott, mert valaki más akarta, hogy lássák.

Alatta, más tollal, mintha később tette volna hozzá:

A Griffin-ház 1887-ben már állt. Megnézni.

Amber összehajtotta a cetlit. Nem tette vissza. A tenyerében tartotta, érezte a hajtás vonalát, ahol a papír elvékonyodott, ahol Joey ujja százszor végigsimította ugyanazt az élt.

Lent a főtéren már gyúltak a lámpák. A borfesztivál maradványai – néhány szalag, egy féloldalt bedőlt zászló – a szél nélküli estében mozdulatlanul lógtak.

A Griffin-ház 1887-ben már állt. – Joey nem a névtelen fotóalany miatt ment vissza kétszer a képhez.

Vagy nem csak azért.

A múzeum ajtaja mögötte becsukódott, a zár kattanása éles volt és végleges. Az a kis halk kattanás, gondolta Amber, bár nem tudta, honnan jött a gondolat. A hang. Amikor a feldobott kő végül visszaér, és a tenyér vagy ott van, hogy elkapja, vagy nincs. Végleges. Mint egy mondat, amit valaki régen leírt, és amire valaki más későn egyetlen szóval válaszolt: „Nem.”

VIKAN

Amber leér az utolsó előtti lépcsőfokra. A fennsík felől érkező hűvös sodrás a nehéz, ragacsos mustszagot a főtér fölé szorítja.

Nathan neki háttal, a járdán áll, a lépcső tövében. Rövid ujjú, poros munkásing. Mögötte a jobb napokat látott Ford morogva hűl a szürkületben. A fiú épp egy nehéz hevedert dob a vasplatón maradt üres rekeszek közé; a fém csatok tompa csattanással érnek földet.

Amber szája elfelejti, hogy általában közömbösen viselkedik, magától mosolyra fut. A két kis gödröcske azonnal ott van az arcán. Közelebb csosszan a kövön. Nathan ismerős illata és a borfesztivál szaga alól ekkor valami más éri el az orrát. Fanyar, napon aszalt, makacs növényi aroma.

A fiú kifordított kézfejjel megtörli a homlokát. A bal csuklóján ott a fonat. Egy szorosan illeszkedő, krémszínű pánt, aminek a szálai helyenként már sárgásbarnára patinásodtak a bőre melegétől és az izzadságtól. Nem bolti darab; a rostok vége önmagába fordul, durva csomóval zárul, díszítetlenül. Medvefű. Látta már a kosárfonóknál a River Center mögötti piacon, de egy tizennyolc éves srác csuklóján, az okostelefon sötét kijelzője mellett, furán hat.

A lány torkában megáll a levegő. „Valaki fonta neki.” Valaki, aki ért ehhez és aki ismeri Nathan csuklóját, tudja a pontos méretet. A féltékenység jégkásaként ül a bordái mögé, és ott is marad, mert nincs hova mennie. Körülnéz. A pickup mögötti tér üres. Távolabb a Lynch Estate pultjánál idegen srácok húzzák a ponyvát a hordókra.

„A munka miatt van itt.” – fut le a reflexszerű magyarázat. „De ha meló, akkor hol van Derek?” A második gondolat lassabb, és nehezebb. Ha Derek nincs itt, akkor Nate egyedül jött. Egyedül, a folyó felől. Ezzel a karkötővel. Amber agyában a fogaskerekek utolsót kattannak, és a megnyugtató felszín végleg beszakad. Nem egy lány az. Hanem egy hely, ahová a származás, az ősök nyelve a belépő. Ahol ő nem létezik. Egy újabb szoba, aminek a küszöbén neki meg kell állnia.

„Milady” – a szó úgy csúszik végig a torkán, mint egy régi tüske, ami hirtelen mélyebbre megy a köröm alá.

Nem mozdul a lépcsőn. Ott áll Nathan mögött, a zsebében Joey gyűrött papírjával. A ház jut eszébe, az 1887-es falak, ahol most Jetty Rose a körmét lakkozza világoskékre, a szőke, sötét szemű Naomi a tükörbe néz, és ahol Fox szaladgál a folyóparti szélben.

„Ha Nate valamelyik őse házat épített, akkor ideköltözött. Akkor ott volt. Akkor ismerte azt a nyolc nevet a listán – mind a nyolcat, és azt is, amelyik nem került fel.”

Nem tudja, mit jelent ez. Csak azt, hogy Joey odaírta: megnézni.

Nathan ekkor váratlanul megfordul. A bal kezét leengedi. A mozdulat túl kontrollált: a csukló félig a comb mögé fordul. De a szeme elárulja. Azok a valószerűtlenül acélkék szemek most, ebben a szögben, ebben a szentületben úgy villanak meg, hogy a lány alatt megbillen a lépcsőfok. Nyers öröm, fékezhetetlen, olyan, ami ellen egyikük sem tud védekezni. Ám a szemek alatt halvány árnyék, amit a lány még sosem látott – vagy csak nem figyelt rá eddig.

– Szia! – a fiú hangja fáradt, karcos.

– Derek? – kérdezi Amber. A kelleténél hűvösebben. A zsebében ujjbeggyel a cetli kétszer összehajtott élét szorítja a combjához.

– Otthon.

A mosoly széles. Nate jobb kézzel ráfog a bal csuklójára. A lazaság, amit a hangjára erőltet, olyan bő rá, mint a kopott munkásing.

– Segítettem az öregnek a stéggel. Lent a folyónál.

– A nagybátyádnak – ismétli Amber. A hangja lapos.

– Igen. Tudod, milyen. Ha nem vagyok ott, képes egyedül leengedni a vasat.

„Lent a folyónál.” Amber hallja a mondatot, és közben azt is hallja, ami nincs benne. Nathan nem hazudik. Nathan kihagy. És ez rosszabb, mert a kihagyáson nincs mit számonkérni. Nem kérdez rá a karkötőre. Ha rákérdezne, Nate elütné egy pultos dumával, vagy felhúzná az apja katonás falát. És akkor hallana egy hazugságot, amit el kellene fogadnia. Így viszont a titok legalább igaz marad. Elvitathatatlanul Nathané.

Vár. Egy másodpercet, kettőt.

„Mondd meg! Mondd meg magadtól!”

A fiú hallgat.

A hűvös sodrás a folyó felől lassan a főtérre ereszkedik. Amber bőrén libabőr fut végig.

– Sandra üzent – mondja végül. – Az archívumban voltam.

És abban a pillanatban, ahogy kimondja, tudja, hogy hibázott. Mert Nate tekintete lecsúszik. Le az arcáról – a zsebére, ahol a jobb keze van. Ahol az ökle van. Ahol a papír éle a tenyerébe vág.

Nathan látja. Amber tudja, hogy látja. És Nathan tudja, hogy ő tudja.

Egyikük sem szól róla.

– Találtál valamit? – a kérdés könnyed, túlságosan az.

– Semmit.

A szó ott áll közöttük, meztelenül.

Nathan bólint. Lassan. Aztán minden átmenet nélkül felnyújtja a kezét. Nem közelít. Nem lép a lépcsőre. Csak a tenyerét fordítja felfelé, a lány felé, ugyanabban a szögben, ahogy az apja szokta, amikor kulcsot kér.

– Mutasd!

Amber gyomra összerándul.

– Nathan…

– Csak mutasd meg!

A kéz ott marad a levegőben. Amber két lépcsővel feljebb áll, két fejjel magasabban, és mégis olyan, mintha alulról nézne fel rá. Nem húzza ki a kezét a zsebéből. Hosszú csönd.

Nathan leengedi a karját, és amikor újra megszólal, a hangjából eltűnt minden lazaság.

– Joey nem akarta, hogy megtaláld!

Amber szíve egyszer, keményen üt.

– Mit mondtál?

– Azt mondtam, amit hallottál.

– Honnan tudod te, hogy Joey mit akart?

Nathan állkapcsa megmozdul. Egy pillanatig úgy néz ki, mint aki mondani fog valamit – valami egészet, valami visszavonhatatlant. Aztán nem mondja.

– Menjünk! Hazaviszlek.

– Nem megyek veled sehova!

– Amber…

– Nem megyek veled sehova, amíg meg nem mondod, hol voltál!

A mondat kicsúszik belőle, mielőtt megállíthatná. Ott van. Kimondta.

Nathan arca nem változik. Csak a bal keze mozdul – öntudatlanul, védekezőn, rá a csuklóra, a fonatra, a rostokra, amiket valaki más font neki, valahol, ahol Amber nem járhat. És ez a válasz. Nem szólal meg. Nem is kell.

Amber leér az utolsó lépcsőfokra, elmegy mellette, és nem néz vissza. A pickup motorja kihűl a háta mögött. A folyó felől jön a hideg, és mire a főtér közepére ér, már a bőre alá kúszott.

A zsebében a papír éle még mindig vág.

16 LUFI

A Jázmin-tó fölött két órája kezdett gyűlni a füst – nem a grillről, hanem az alacsonyabban álló bükkfakunyhóból, amit Rob minden nyáron újra felállít a parton, és amiben azóta is ott lóg négy lazac, kibelezve, felnyitva, mint egy könyv, amit valaki fejjel lefelé olvas. Az illat idefent, a teraszon is megül: édeskés, füstös, sós, és alatta ott a másik, amitől Amber orra összerándul, mert nem tudja hova tenni – valami erős, csípős, fokhagymás, ami nem illik semmilyen amerikai grillhez, amit valaha evett.

– Az a, hashtag, titkos családi só – mondja Jetty Rose, mintha olvasna a lány arcából. A körme még mindig világoskék, de most már kicsit kopott. – Apu keveri. Ősrégi recept, kijönne belőle kilenc Naomi. Ne kérdezd, mi van benne. Anyu se tudja pontosan, pedig ő itt mindenkinél jobban ért a fűszerekhez.

A teraszt 1970-ben építették a víz fölé, cölöpökre, és a fa most, ötven nyár után, olyan színt kapott, mint a régi, jól hordott bőrcipő – meleg, kicsit fényes, kicsit repedt a szélein. Alatta a Jázmin-tó nem mozdul sokat, csak néhol fodrozódik, ahol egy szitakötő landol, aztán tovaszáll. A víz színe most, kora délután, olyan zöldesbarna, mint a whiskey, amit Rob az esti tábortűznél szokott tölteni a felnőtteknek.

Valahol a hangfal mögött basszus dübörög, aztán elhal, mert Naomi megint másik lejátszási listára vált. Tizenhat léggömb – ennyit sikerült Foxnak megszámolnia, mielőtt kettő elszabadult és fennakadt a tölgy ágai közt – és azóta ott bólogat a délutáni szélben.

Lent, a parton, Nathan és az unokatestvére, Jamie, versenyt úsznak a stégig, aztán vissza, csapkodva, kiabálva. Amber a korlátnak dől, papírtányérján érintetlen lazac, és nézi őket – pontosabban nézi, ahogy Nathan minden harmadik karcsapás után a partra pillant, oda, ahol ő áll.

Derek a napernyő alatt, mezítláb a nedves fűben, és onnan figyeli a hegyoldalban álló másik faházat – kisebb, sötétebb gerendákból, mint a Griffin-ház, félig eltakarva a fenyők között. Onnan, abból az irányból halk, recsegő zene szűrődik le, régi felvétel – mély, kántáló, egymásba fonódó férfihangok. A fiú fülel. Ismeri a dallamot. Nem úgy, ahogy egy nótát ismer az ember, ha már hallotta párszor. Hanem úgy, ahogy a saját szívverését ismeri. A mellkasában valami mozdul, súly válik súlytalanná, mint amikor valaki hazaér egy házba, amit nem is látott még, mégis minden bútor a helyén van benne.

– A Russel bácsié – mondja Jetty, aki melléje lép, a tekintetét követve. – Nem igazán jár le ide, csak ha nagyon muszáj. Junior meg Fox szoktak felmenni hozzá, ő meg meséli nekik a régi dolgokat.

Mintha csak a névre válaszolna, a fenyők közül lekiált egy mély hang:

– Ha valaki éhes odalent, van hely a tűznél idefent is!

Fox máris rohan felfelé az ösvényen, Junior utána, kicsit méltóságteljesebben, ahogy egy tizenegy évestől telik.

Derek másfél percig néz utánuk, aztán visszapillant a házra, oda, ahol Russel Betkil alakja dereng – nagy, széles váll, őszülő haj, egy szempár, ami ötven fölött még mindig hordoz valamit, amit a többiek már régen elengedtek. Betkil. A név megüli a levegőt Derek fejében.

Amber nem figyel erre. Ő a tömjéncédrust nézi – nem is a fát, nem a vastag, mélyen barázdált, vörösesbarna törzset, hanem a Griffin-házat, ami mögötte magasodik. A földszint kőfala vastag, szinte ablaktalan, durván faragott lapos kövekből rakva, amik között itt-ott zöld moha kúszik felfelé. Fölötte, mintha másik korból nőtt volna rá, fából ácsolt emeleti rész – könnyedebb, világosabb, nagy üvegablakokkal. A tetőn nehéz, lapos palakő, egymásra rakott rétegekben. Legfelül, ahol a tető a legmeredekebben szűkül, kerek ablak néz a völgy felé. Nathan szobája. Onnan ellátni egészen a Klamathig.

– Kérsz még valamit? – egy hang mellette. A nyársat forgató férfi az. Russel Betkil Griffin, most már a tűz mellett. Magasabb és szőkébb, mint amilyennek távolról tűnt – homlokán verejtékcsepp. Széles váll, cserzett bőr, a szeme sarkában nevetőráncok.

– Nem, köszönöm.

– Te vagy a Várkonyi lány – mondja a férfi, nem kérdésként. Utána halkabban: – Sajnálom a testvéredet. Jó gyerek volt. Egyszer segített nekem behúzni a csónakot, amikor lefulladt a motor. Nem sok tizenéves állna meg ezért.

Amber nyel egyet. Nem számított rá, hogy itt, most, ilyen egyszerűen elhangzik Joey neve – nem óvatosan, nem gondosan becsomagolva, ahogy a legtöbben szokták mostanában, hanem csak úgy, ténymegállapításként, egy tűz mellett.

– Köszönöm – mondja végül.

A férfi bólint, aztán a köténye zsebéből előhúz egy kis fűszeres zacskót, és hosszan megszórja vele a húst, közben halkan dúdol – ugyanazt a dallamot, ami a fenti házból szűrődött le. És, mintha csak magának mondaná, hozzáteszi:

– Zeskhwa mare! – aztán, észrevéve Amber értetlen tekintetét, elmosolyodik. – Bocsánat. Régi szokás. Azt jelenti: jó tüzet a háznak.

Nem magyarázza tovább. Visszafordul a nyárshoz.

A lány visszamegy a házba, mert a mosdót keresi, meg azért is, mert a hőség és a nevetés egy idő után túl sok. Belül hűvös van, sötétebb – a nappali falakkal tagolva, tele generációktól származó tárgyakkal: régi rádió, egy fonott kosár, mellette fényes, díszes tőr replikája.

A kandalló fölött, üvegkeretben, egy sárguló papírlap függ. Amber közelebb lép. Angol nyelvű, nyomtatott, a széle rojtos, a tinta halvány: „Certificate of Landing”.

Alatta egy név: „George Griffin”
A dátum: „1881”

Amber elolvassa kétszer, nem érti pontosan, mit jelent, csak azt érzi, hogy ez egy olyan tárgy, ami fontos, még ha nem is tudja megmondani, miért.

Mellette, egy kicsit odébb, a folyosó felé vezető falon fényképek sorakoznak – ugyanaz az egyenes, rendezett sor, mint minden amerikai családi otthonban, csak itt a képek régebbre nyúlnak vissza, mint a legtöbb helyen. Amber végigmegy rajtuk: esküvők, iskolai tablók, Rob egyenruhában, egy fekete-fehér, foltos kép egy kikötőről. A kép szélén az idő rágta csipke.

Megáll előtte.

Három alak néz vissza rá, kifelé a képből, mintha valami mögöttük fontosabb lenne, mint a lencse. Egy magas férfi, kemény állal, ökölbe szorított kézzel. Egy karcsúbb, akinek a szeme sarkában valami feszültség ül. És köztük egy gyerek. Sovány, mezítláb, a haja rendetlen.

Amber nem tudja levenni róla a szemét. Nem az arca miatt – az arc elmosódott, régi, nehéz kivenni. Hanem a keze miatt. A jobb keze lazán lóg az oldala mellett, az ujjak enyhén szétnyílva, azzal a természetességgel, ahogy valaki elenged valamit, amit az imént még tartott.

A mellkasában valami megrándul: „Ezt már láttam.”

Nem ezt a képet. Nem ezt a gyereket – ez itt fiatalabb, vékonyabb, más ruhában. De ezt a kezet. Ezt látta a River Center vitrinjében, a negyedik alaknál, akinek nem volt jó helyen az árnyéka.

A kép alján apró, idegen betűk – nem tudja eldönteni, cirill-e vagy valami más. Nem tudja elolvasni, de nem is ez a fontos most. Hanem az, hogy valahol a zsebében, összehajtva, ott van Joey cetlije: „A Griffin-ház 1887-ben már állt. Megnézni.”

Ezt nézte volna meg Joey? Ezt a képet?

Nem hallja, hogy valaki belép mögötte a folyosóra. Derek áll ott. Nem mozdul. A tekintete a képre szegeződik.

– Derek?

A fiú nem válaszol azonnal.

– Isȧ kuad.

– Mi van? – kérdezi Amber.

Derek Amber felé nyújt egy tál főtt kukoricát, amit az imént hozott be valahonnan, talán a konyhából, talán a semmiből.

– Egyél! Karamellás.

Amber elneveti magát, mert a mozdulat annyira hirtelen, annyira Derek, hogy nem lehet nem nevetni rajta.

– Ez most komoly? Karamellás kukorica?

– A legjobb fajta.

Ekkor lép be Nathan az ajtón, csuromvizesen, törölköző a nyakában, a haja a homlokára tapad. A tekintete végigfut rajtuk, aztán a képre, aztán vissza Amberre.

– Mit néztek?

– A családi múzeumot – mondja Derek, mielőtt Amber válaszolhatna.

– Gripashiani – mondja Nathan. – Vagy valami ilyesmi. Russel bácsi mindig kijavít. A sztori szerint amikor a szépapám megérkezett a Castle Gardenbe – mondja, és a hangjában ott bujkál a sokszor elmondott történet fénye –, és az írnok megkérdezte, hogy hívják, ő meg mondta: „Giorgi Gripashiani.” Az írnok meg csak pislogott, aztán nemes egyszerűséggel beírta: „George Griffin.”

– Ki ez a gyerek mellette? – kérdezi Amber.

Nathan vállat von.

– Fogalmam sincs. Egy rokon, gondolom. Gyertek! – mondja Nathan, és a hangja halkabb lesz, csak Ambernek szól. – Naomi mindjárt elfújja a gyertyákat, és anyu megöl, ha lemaradsz róla.

Kifelé indulnak, hármasban, a folyosón át. Amber és Nathan válla majdnem összeér az ajtóban; a lány érzi a fiú bőrén a tó hűvösségét, ami még nem száradt fel egészen. Derek egy lépéssel mögöttük jön, még egyszer visszanéz a képre.

Fox a teraszon egy tálcán próbál egyensúlyozni három korsó sört, kettőt saját magának hozott volna, ha Salma időben el nem veszi tőle.

– Drágám, ne siettesd az időt – hangja vidám, sötét haja most kontyba fogva, néhány tincs kiszabadult belőle, az arca kipirult a tűz melegétől –, mert még utolér!

A teraszon Naomi felnevet, a feje hátraszegve, szőke haja a derekáig ér, a napfény rákacsint a fogszabályzóra. Tizenhat éves ma – és ahogy Amber elnézi, ez a nevetés, ez a felszabadult, még-nem-óvatos derű, olyasmi, amiről ő maga már nem tudja, hogyan kell csinálni.

A torta – vaníliás, kék színű cukormázzal – az asztal közepén trónol, körülötte szalvéták, léggömbök, egy koszorú vadvirágból, amit együtt fontak reggel. Az ünnepelt a gyertyák fölé hajol, Jetty a telefonjával videózza, Fox túl közel áll a lánghoz, Salma int neki, hogy hátrébb.

Nathan megáll Amber mellett. A lány gondolatai félig még a folyosón járnak, a képnél, a gyerek kezénél – de a másik fele már itt van, Nathan vállán, azon a helyen, ahol a víz még csillog a bőrén. Nem tudja szétválasztani a kettőt. Nem is próbálja.

Amikor felnéz, egy pillanatra elfelejti a képet, a kezet, a cetlit a zsebében – csak azt látja, ahogy a napfény végigszalad Nathan még nedves haján, és azt, hogy a fiú most, ebben a pillanatban, nem néz máshova, csak őrá.

– Boldog szülinapot, Naomi! – kiáltják kórusban, és a gyertyák egyszerre alszanak ki, füstcsíkjuk lassan felszáll a Jázmin-tó fölé.

Odafentről, a fenyők közül, még mindig leszűrődik az a mély, kántáló ének – olyan nyelven, amiből már csak néhány szó maradt meg Russel emlékezetében.

Derek kicsit hátrébb áll, a tekintete még mindig a ház felé villan, oda, ahol egy fénykép lóg a falon.

„Isȧ kuad” – gondolja újra, most már nem hangosan. „Már megint.”

VÁNDORMADARAK

A vörös csík tizenhét hete húzódott Mossvale felett. Az emberek többsége már fel sem nézett rá.

Sandra kedden talált rá a kottalapok utolsó oldalára, egy költöző madarak szokásairól szóló könyvtári kötetbe hajtogatva. Ezt a könyvet Joey hat héttel az eltűnése előtt kölcsönözte ki; Sandra is csak azért talált rá, mert a visszahozatali dátum bélyegzője mellett ott állt a fiú kézírása – a szokásosnál valamivel gondosabb betűkkel, mintha valami egészen másra koncentrált volna, miközben a tollat a papírra nyomta. Azóta mind a négy oldalt a dzsekije cipzáras zsebében hordta; a papír már megpuhult a hajtások mentén. A dallamot kívülről tudta. Már a harmadik napon a fejében volt.

Egyvalamire nem volt képes csupán: végigjátszani.

Szerdán délután a kerti pavilonban ült, ölében a gitárral, a falnak támasztott kottával, és egészen a tizenkettedik ütemig jutott, mielőtt a jobb keze megállt volna. Nem görcsölt be. Nem is bizonytalanodott el. Egyszerűen csak... megállt. A zene egy elágazáshoz ért, és az ujjai további utasítás híján nem mertek dönteni.

A kertet a késő őszi délutánok jellegzetesen fakó, sárgás fénye ülte meg; olyan fény, amiben a tárgyak úgy festenek, mintha épp önmagukra emlékeznének. A nyúlcserje illata már-már fojtogatta. Sandra a kezére nézett. A húrok apró, vörös barázdákat vágtak az ujjbegyeibe.

Újra kezdte, egészen az elejéről.

A dallam – nem volt rá jobb szó – türelmes volt. Nem úgy építkezett, mint a kompozíciók általában, ahol a harmóniai feszültség a feloldás felé halmozódik. Ehelyett inkább sűrűsödött. Úgy sűrűsödött, ahogyan egy szoba telik meg jelenléttel, miután valaki sokáig ült benne, majd távozott: a levegő őrzi a figyelme formáját, a bútorok pedig mintha hajszálnyit átrendeződtek volna a súlya alatt. Sandra már elég sokszor eljátszotta ahhoz, hogy tudja: nem egy befejezett művet kapott. A kotta a negyvenegyedik ütemnél szakadt meg, egy feszült, oldatlan akkordon. Sejteni lehetett, merre oldódna fel, de nem volt egyértelmű. Joey még azelőtt hagyta abba az írást, hogy eldöntötte volna, hová tart a mű.

Vagy pontosan tudta, hová tart, és úgy döntött, hogy ez a rész már nem tartozik Sandrára.

Térdére fektette a gitárt, és az utolsó négy ütemet nézte. Nyolc napja próbálta befejezni őket. Minden variációt, amit leírt, hamisnak talált – pontosan úgy, ahogy a hamisítványok hamisak: technikailag hihetőnek, érzelmileg koholmánynak. A dallam tudta, hogy nem az ő keze jár rajta.

Ismét felemelte a gitárt, és lejátszotta a huszonharmadik, huszonnegyedik, huszonötödik ütemet. Megállt a huszonhatodiknál, ahol a zenei frazír emelkedni kezdett. Kitartotta az akkordot. Hagyta, hogy a rezonancia kiszivárogjon a fából, mígnem semmi más nem maradt, csak a pavilon, a fakósárga fény és a kérdés, amit ott hagyott lebegni, két ütemmel a vége előtt.

★

Dereknél ott volt Joey zsebkése.

Napközben nem gondolt rá. A farmerja jobb első zsebében hordta, és valahogy a Joey eltűnését követő első héten már meg is szűnt érezni a jelenlétét, éppúgy, ahogy az ember a gyűrűt sem érzi az ujján – létezése megkülönböztethetetlenné vált a test saját súlyától. Nem vette elő. Nem használta. Azért tartotta magánál, mert ha odaadná valakinek, el kellene mondania, hogyan került hozzá, és erről még nem tudott beszélni.

És volt még valami – ezt magának sem tudta bevallani, még a hajnali három óra külön bejáratú magányában sem –, az a félelem, hogy ha valahová leteszi, végleg szem elől veszti Joeyt.

Kis kés volt. Valójában egy kisfiúnak való kés. Joey tizennégy éves kora óta hordta magával. A markolata sötét fát formázott, az egyik oldala simábbra volt kopva a másiknál az évekig tartó hüvelykujjas babrálástól.

Kedd este Derek a konyhaasztalnál ült, előtte a szétnyitott újság, amit nem olvasott. Egyszer csak a zsebébe nyúlt, kivette a kést, és letette az asztalra. Nem tudta, miért. Úgy tette le, ahogy az ember a víz után nyúl egy beszélgetés közepén anélkül, hogy megszakítaná a mondatot – a cselekvés megelőzte a szomjúságot.

Sokáig nézte.

A sima oldal most másképp festett. A kopott rész nagyobb lett, mint korábban. Nem sokkal. De épp eléggé ahhoz, hogy Derek, aki az elmúlt tizenegy napban szinte minden áldott nap kézbe vette ezt a kést, biztos legyen benne: nem az emlékezete csalja meg. A fát egy olyan hüvelykujj koptatta tovább, ami sokkal többet járt rajta aggodalmasan, mint Joeyé valaha is, és az egyetlen hüvelykujj, ami a közelében volt, a sajátja volt.

Felvette és megfordította. Végighúzta a hüvelykujját a fa erezetén, abban az irányban, ahogy Joey szokta dörzsölni: lefelé, enyhén balra, körben. A kelleténél erősebben nyomta rá. Homályosan érezte, hogy azt próbálja megfejteni, hogy amit érez, az gyász-e, vagy valami egészen más – valami, amire egy másik szó kell. Egy szó arra a sajátos érzetre, amikor egy tárgy tudja, hogy elhagyták, és egészen halkan azt kérdezi: most mihez kezdjen?

Visszatette a kést az asztalra. Az újságot nem hajtotta össze.

Joey tíz nappal az eltűnése előtt megkérdezte tőle, vajon az ember képes-e tudatában lenni valaminek, ami történni fog vele, még mielőtt megtörténne. Nem megérzésre gondolt – Joey ezt külön kikötötte, elutasítva magát a szót is.

– Inkább olyan – mondta akkor –, mint amikor elrántod a kezed a lángtól, még mielőtt felfognád, hogy ott a tűz. Gyorsabb a gondolatnál. Már megtörtént, mielőtt eldöntötted volna.

Derek kitérő választ adott. Fáradt volt, valami épp odaégett a tűzhelyen, és azt akarta, hogy a beszélgetés várjon.

Nem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó komoly beszélgetésük.

Visszadugta a kést a zsebébe, és elment megnézni, bezárta-e a hátsó ajtót. Bezárta. De azért még egyszer ellenőrizte.

★

Nathan anélkül sétált le a tóhoz, hogy elhatározta volna.

Csak akkor eszmélt rá, amikor már a parton állt, a puha sárban a szélén, ahol a nádas ritkulni kezdett; tornacipője beázott a vásznon keresztül. Úgy rémlett neki, hogy az íróasztalánál ült. Emlékezett az asztalra, a felkapcsolt lámpára, valami olvasnivalóra, amivel próbálkozott. A telefonja szerint negyven perc telt el azóta, hogy utoljára rápillantott. A lábában olyan fáradtságot érzett, ami a hosszú gyaloglás után marad, nem a fel-alá járkálás nyughatatlan fáradtságát.

A vörös csík innen is látszott. A túlparti fák fölött húzódott, vízszintes nyom, mozdulatlanul. Az első napokban az emberek még atmoszférikus jelenségnek nevezték – fénytörésnek, és a völgy felett megrekedt időjárás számlájára írták. Ma már senki sem nevezte atmoszférikusnak.

A víz tükörsima volt. Nathan a tükörképét figyelte.

A mozdulat fél másodperccel követte az övét.

Nem sokkal. Észre sem veszi, ha nem áll teljesen mozdulatlanul, árgus szemekkel figyelve – ha valami legbelül nem épp arra várt volna, hogy észrevegye. Lassan felemelte a jobb kezét, a felszínt lesve. A tükörkép keze is felemelkedett, pontosan, ám egy ütemmel tovább mozgott, mint a sajátja, mint egy visszhang, ami nem fogta fel, hogy a hang már elült.

Leengedte a kezét. A tükörkép is leengedte.

Aztán, egészen enyhén, újra felemelte.

Nathan csak állt ott. A cipőjére dér ült. Valahol mögötte a nádasban megmozdult valami – nem szél, valami szándékos mozgás –, aztán újra elcsendesedett.

Joeyra gondolt, ahogy a halálról kérdezősködött, egy kutató precizitásával. A „rokonság” szóra gondolt, és arra, milyen furcsa, hogy valami olyan néven szólította, amit nem ő választott magának. Amberre gondolt, akinek ugyanolyan keze volt, mint Joeynak, és aki most is valahol Mossvale-ben járt egy fonalat követve, ami egy másik irányból, de ugyanezen középpont felé vezetett.

Nem fordult meg, hogy a nádas felé nézzen.

Tükörképe még egy pillanatig magányosan felemelve tartotta a kezét, mielőtt hagyta volna visszahullani a teste mellé.

ORION

Nincs éjszaka, ahol ő van. Nincs nappal sem. Van a lánc, és van az, amit a lánc közte és a csillagok között tart – távolság. Nem lehet lépésekben mérni, mert nem tér. Emlékezet.

Az öve három csillagból áll. Ezt mondják odalent, a kis, rövid életű teremtmények, akik felnéznek, és mintázatot látnak abban, ami valójában heg. Három pont, egy vonalban – nem dísz. Bilincs. A Rend nem elégedett meg azzal, hogy elzárja. Csillagképpé formálta a büntetést, hogy minden éjjel, minden nemzedék felnézhessen, és lássa: így jár, aki mer.

Emlékszik a formára, milyen volt, mielőtt ezzé vált. Emlékszik a súlyra a vállán, amikor még nem lánc volt, hanem felelősség – ezreket vezetett, és mindegyikük az ő szeméből olvasta ki, hogy merjen-e. Féltek. Ő is félt, csak nem mutatta. Most már tudja: a félelem, amit eltitkolt, nem tűnt el. Csak várt, amíg egyedül lesz vele. Örökre.

Durkam. A szó nem hely már. Seb, ami sosem forr be, mert amit elvesztett ott, nem szövet, nem hús – hűség. Az az egyetlen dolog, amiről azt hitte, kőbe vésve áll: hogy Kokábel mellette lesz, bármi történjen, mert egyszer, réges-régen, két kéz fogott össze a csillagok térképe fölött, és egy hang azt mondta: „Veled tartok!”

Nem tette. Amikor a Karéj várta a jelet, a Csillag elsápadt, és Shemjáza akkor, abban a pillanatban tudta – még mielőtt a térd meghajolt volna, még mielőtt a kard leereszkedett volna –, hogy sosem volt egészen az övé. Volt benne valami, ami mindig másfelé húzott. Egy nő, aki nem volt nő. Egy faj, ami még nem is létezett igazán, csak lehetőségként. Kokábel választott, és nem őt választotta.

A szégyen nem a vereség volt. A szégyen az volt, hogy megértette: nem is volt kit elveszítenie. Csak hitte, hogy van.

Ötezer év alatt az ember megtanul számolni. Nem években – azoknak nincs itt jelentésük –, hanem ciklusokban, ismétlődésekben. Hányszor tér vissza a nap arra a pontra, ahonnan ő nézi, a mozdulatlan örvényben. Hányszor születik újra odalent egy lélek, aki majd felnő, és elfelejt mindent, amit tudnia kellene.

Aztán egyszer – csak egyszer – valami változott. Egy gyerek. Nyolcéves. Az adulár a tenyerében. A gyerek később felnőtt, majd megszűnt lenni. A kő maradt, valahol, egy zsebben, egy fiókban, egy másik gyerek kezében, aki nem is a fiú volt, csak a fele annak, aminek lennie kellett volna.

A tömjéncédrusok gyantás lehelete lassan száll a víz fölé, keveredik a lazacfüst emlékével, ami egész nap ott ült a levegőben, és most, a hűlő szürkületben, furcsán édesen savanyú. Csuklóján a medvefű fonat – száraz, kissé karcos, ismerős súlya megnyugtatja, miközben semmi más nem nyugtatja meg ma este. Mezítláb ül a stég legszélső pallóján, sarka időnként megérinti a víz felszínét.

Nem tudja pontosan, miért jött le ide. Csak azt tudja, hogy fönt túl sok volt: Naomi gurgulázó nevetése, Jetty idétlen viccei, Salma keze a vállán, ahogy elhalad mellette – mindez olyan súlytalanul könnyű volt, hogy majdnem belefulladt a saját képtelenségébe, hogy ugyanolyan könnyű legyen.

Fáradt a folytonos jókedvtől.

Még mindig ott érzi Gina tekintetét abból a pillanatból a könyvtárban – „Nőttél” –, és azt a különös, megmagyarázhatatlan szomorúságot, ami akkor átfutott rajta. És most Amber. Amber, aki Joey arcát viseli, Joey kezét, Joey nevetését – vagy nem is. Csak ő látja bele? Csak azért vonzódik hozzá, mert a hiányt próbálja betölteni azzal, aki a legközelebb áll ahhoz, akit elveszített?

Ez a gondolat mindig ugyanoda vezet: egy szűk, sötét folyosóra, aminek a végén ott vár a kérdés, amit sosem mert föltenni önmagának. Mit érzett Joey iránt? Csak barátságot? Mert ha csak barátságot érzett, miért fáj még mindig úgy, hogy nem mondta el neki, amit kellett volna? És ha nemcsak barátságot érzett – akkor mi marad most, amikor Amberre néz, és a mellkasában ugyanaz a meleg, ismerős szorítás támad, mint amit Joey mellett érzett egyszer, egy hegytetőn, egy hideg éjszakán?

A víz felszíne előtte tökéletesen sima. Lenéz. A saját arca néz vissza rá – fáradtabb, mint amilyennek gondolja magát, a szeme alatt árnyék, amit napközben senki sem lát, mert ő nem engedi.

Halkan, szinte akaratlanul, dúdolni kezd. Nem is emlékszik, honnan ismeri a dallamot.

És most – most a láncon túl, azon a helyen, ahol a víz és az ég találkozik, ahol a fiú egyedül ül, lába a tóban, a válla görnyedt a fáradtságtól, amit nem is ő választott magának –, most valaki azt a régi dallamot dúdolja. Az övét. Azt, amit ötezer éve nem hallott hangosan, csak a saját fejében, a csillagok közötti csendben.

– Fekete út, gyere, vigyél… köd előttem, mögöttem szél…

A hangja elhalkul. A víz alatt, mélyen, valami megmoccan – nem hullám, nem hal. Súly, ami elmozdul, aztán visszahúzódik.

Shemjáza figyelme – az egyetlen dolog, amit a lánc sosem tudott megkötni – lassan, türelmesen ráfordul arra a pontra a víz felszínén, ahol a fiú, aki nem tudja, ki volt egyszer, és éppen most kezdi elveszíteni azt, amit ma reggel még biztosan tudott önmagáról; lefelé bámul.

A fiú keze megáll a levegőben, félig felemelve. A dallam elakad a tizenkettedik hangnál. A torka összeszorul. A dallam, amit dúdolt, most magától folytatódik – valahonnan a tó közepéből, ugyanazzal a hibás, gyerekes ritmussal, ahogy egy nyolcéves dúdolna.

Joey hangja.

A gyomra összerándul. A tó tükrén a szeme most fekete. Nem pupilla-fekete. Teljesen az, szemzugtól szemzugig, mint egy lyuk, amin átfolyik valami, aminek nincs színe. A tükörképe most már nem mozdul vele egyszerre. Fél másodperccel lemarad. Aztán egy egésszel. Aztán egyáltalán nem mozdul, csak áll, arccal felfelé a víz alatt, és néz.

A felszín alól nevetés bugyborékol fel – nem gonosz, nem is dallamos. Fáradt. Régi. Olyan nevetés, amit már nagyon régen nem hallott senki.

Shemjáza nem gyűlöli. Ez az, amit a lent lévők sosem értenek. A gyűlölethez kellene valami, amit féltve őrizhet. Neki csak a hiány maradt, és a hiány nem gyűlölni tanít. Vágyakozni tanít.

Veled tartok! – ezt mondta egyszer valaki, réges-régen, a csillagok térképe fölött.

Egy pillanatra – csak egy pillanatra – Shemjáza szeretné, ha igaz lenne most is.

A pallók reccsennek. Nem a fiú alatt.

Valaki leül mellé. Shemjáza érzi, még mielőtt látná – az egyensúly, ami mindig ott van, ahol Éron jár, az a csendes, megkérdőjelezhetetlen jelenlét, ami nem enged, nem is fenyeget, csak van.

A rés bezárul.

A fiú feláll. A tükörkép már csak tükörkép.

Shemjáza visszahúzódik – nem azért, mert legyőzték. Csak azért, mert a tér, amit egy pillanatra nyitva talált, most újra bezárult, ahogy mindig, ahogy ötezer éve mindig.

Odalent, vagy odafent – nézőpont kérdése – holdfénybe fúl a táj. Az ezüstarany fátyol úgy vonja be a Pùruk Ichàrit, mint méz a kanál hátát. A tó tükre rezdületlenül veri vissza az égbolt csillagjászolát kettévágó fénypászmát. A vörösen izzó sáv, ami egy éve lebeg Mossvale felett, ott fut végig az égen, és szilánkokra törik a vízen, ahogy a fuvallat fodrokat kavar a felszínen. Úgy tűnik, mintha ezer meg ezer apró vércsepp hullna a tóba.