Csenddé lettem, füstbe hajló álom,
Közelemben sosem maradt senki.

Az űr homlokát csókoltam éjjel,
Táncolva kifosztott sírok fölött.
A lelkem tinta volt, rom;
Árnyék, mi próbált ember lenni.
Aztán te – szelíd titok a ködben,
Nem érkeztél, megszólaltál bennem.
Hangodra halottnak hitt pulzus felelt.
Nem mentettél meg, csak megmutattad,
Mibe kerül, hogy tüdőmbe még levegő szökik.

Szilaj fergeteg zúg a bőröm alatt,
Bús szívemet bűnből varrták össze.
A neved mégis homlokomra véstem,
Ez az egyetlen, amiben hinni tudok.

Hamu és vért – tiéd vagyok az éjben,
Véres ujjakkal őrzöm lángodat.
Láncok nem tartottak vissza,
A félelem sem beszélt már hozzám,
De az érintésed tanított meg arra:
Törékeny vagyok.
Hamu és vért – lassan izzó parázs,
Követlek árnyon és fényen át.
Követlek. Bárhová.

Színeket nem álmodtam,
Csak hóka zajt és fakó létgubót.
A csend nem szólt hozzám,
De megérkeztél, és csillámporral
Hintetted a konok hallgatást,
Életet csókoltál abba,
Mit eltemettem rég.
Kezed nem firtatott, nem ítélt,
Csak fogta, tartotta romjaim,
Úgy, ahogy senki még.

Régi fájdalmak visszhangja vagyok,
És te a csend, mi elringatott...
Ha eljön, ránk borul az éj,
Én maradok. Veled.

Mert hamu és vért – az leszek neked.
Az éjben árnyakat markolok,
Ám véres ujjakkal is őrzöm lángodat.
Láncok nem tartottak vissza,
A félelem sem beszélt már hozzám,
De te… te megmutattad,
hogy törni szépen is lehet.
Hamu és vért – lassan izzó parázs,
Követlek árnyon és fényen át.
Követlek. Bárhová.

Nem ígérek örökké-t –
De neked adom romjaim.
Ha a világ porrá lesz,
Mi akkor is láng leszünk.
Végeérhetetlenül…

Csak hamu, csak vért –
A tenyeredbe zárva.
Nincs olyan harc, mit ne bírnék el,
Nincs tűz, mit ne bírnál el bennem.
Te vagy a visszhang,
Mit soha nem cserélnék el,
Te vagy az én csendem.
Az én kegyelmem.
Egyetlen csendem.
Egyetlen kegyelmem.

Hamu
És vért.