14. FEJEZET

SAHM

A városfalakon belül a kő még éjjel sem hűlt ki teljesen. Zahret főterének széles lépcsői nappal magukba szívták, és most, hogy az ég fekete kupolája a város fölé feszült, lassan visszalehelték a napot.

A közeli fáklya szolgalelkű füstje hol szeszélyesen oldalra csapott, hol fölfelé kígyózott a levegőtlen éjszakában. Aztán a szél egyetlen lusta mozdulattal elsodorta. Nem messzire, csak arrébb, a tér másik sarkába, ahol két beduin aludt a kopott gyékényszőnyeget magára hajtva.

A tér kövein por ült. A porban sarunyomok. A sarunyomok között datolyamagok, mandulahéj, egy olajos korsó sötét foltja, és a tevék patáinak tompa félholdjai. A város még nem aludt. Valahol rézkupák csendültek egymásnak. Két saroknyival odébb halk civakodás ült a kút kávájára: torokhangú, idős asszony pörölt a menyével.

A karám mögül többnapos csípős odor hömpölygött: tevebőr, izzadt kötél, száraz szalma és a régi trágya nehéz szaga. Közelebb mézes füge, kömény, fanyar szumák, és égett olaj kesernyéje nyújtózkodott a sikátorok felé.

A legfelső fokon ült. Ott, ahol a lépcső kiszélesedett, és ahol a hátát a meleg falnak dönthette. A gyerekek körülötte. Nyolcan, tízen, talán tizenketten. A városban mindenki tudta, hogy ha Kokábel este kiül a Nagy Templom lépcsőjére, érdemes ott lenni.

A köpenye sötét redőkben omlott a kőre, egyik csuklóján zafírral díszített keskeny bronzpánt villant, ahogy mozdult. A fáklyafény néha aranyba vonta az arcát, néha csak a szemét hagyta világosan, és olyankor nem lehetett eldönteni, hogy fiatal-e vagy ősöreg, ember-e vagy valami, ami csak ideiglenesen öltötte föl az emberi alakot.

Al-Kaubab. A gyerekek szerették. A gyerekek féltek tőle. A kettő ugyanonnan fakadt bennük.

Nuri, a legkisebb, akinek a neve úgy fénylett a sötétben, mint egy apró mécses, már az elején odafurakodott hozzá. Nem kérdezett, csak odament, mintha mindig is joga lett volna hozzá, és egyszerű természetességgel felmászott az ölébe. Engedély nélkül csak odabújt, ahogy a macskák szoktak.

A férfi lenézett rá. A kislány egyik kezében félig összenyomott datolyát szorongatott, a másikkal Kokábel köpenyének szélét gyűrte.

– Ragad a kezed – mondta Kokábel.

Nuri komolyan állta a tekintetét.

– A datolya miatt.

– Biztos?

A gyerekek közül néhány felkuncogott. Nuri nem nevetett. Fölhúzta az orrát, majd a maszatos ujját minden teketória nélkül beletörölte az Őrző tógájába. Most már Kokábel nevetett fel. Röviden. Mélyen. Sötét vas is volt a hangban. Ugyanez a torok máskor parancsokat adott ki, amelyektől lovak ágaskodtak, kapuk szakadtak be, és férfiak némultak el egyszerre.

A tér szélén két idősebb fiú is ott ült, de ők nem mertek ennyire közel húzódni. Egyikük, a csontos arcú Samel, végig Kokábel bal kezét figyelte. Nem a gyűrűt, nem a bronzpántot. A heget az ujjak tövénél. Fehér volt, régi, szabálytalan. Olyan heg, amilyet nem ad se kés, se tűz. Inkább fegyver. Valami, ami nem áll meg az első suhintásnál.

Kokábel észrevette, de csak fölemelte a kezét, és az ég felé mutatott.

– Nézzetek föl.

Az apróságok engedelmesen hátrabillentették a fejüket. Az ég tiszta volt azon az éjszakán, olyan fekete és olyan mély, mintha a világ fölött nem is boltív feszülne, hanem feneketlen tó nyílna. A csillagok nem szóródtak szét benne véletlenszerűen. Fonalaknak tűntek. Ösvényeknek. Jeleknek.

– Az ott – mondta Kokábel halkan –, a Masār.

A szó úgy gördült ki a száján, mintha nem egyszerűen megnevezne valamit, hanem felébresztené. A Tejút derengését követték a szemükkel.

– A szalmatolvaj útja? – kérdezte az egyik csöppség.

– Több annál. Az út sosem csak út. Az út emlékezet is. Azé, aki végigment rajta. Azé, aki letért róla. Azé is, aki csak fölnézett, és azt hitte, érti.

Ekkor a shibal végigsöpört a téren. Nem hűvöset hozott, hanem a vörös dűnék percegő, izzó leheletét. Szokás szerint. Száraz tenyerével végigsimította a fáklyák lángját, meglengette a tevék nyakára dobott rojtos takarókat.

Kokábel a Masār egyik fényesebb ívére mutatott.

– Ott száll a Turuq.

A gyerekek feje egyszerre bicsaklott hátra. Hunyorogtak. A hatalmas szárnyú égi madár alakja nem vált ki azonnal, de ha elég sokáig bámulták az eget, egyszer csak megjelent. Szélesre tárt szárnyak, hosszú nyak, nyugodt és rettenetes méltóság.

– Tényleg madár? – kérdezte Samel.

– Tényleg te vagy? – kérdezett vissza Kokábel.

A fiúk elhallgattak. Nuri azonban hátradőlt az ölében, és kijelentette:

– Én tényleg én vagyok.

– Ez igaz – mondta Kokábel és kisimította a kislány kócos haját.

A fáklyák alatt aranyos lett a por a kislány halántékán. A neve valóban fényt jelentett, és ezt Kokábel jól tudta. A gyerekek közül talán egyedül ő volt képes úgy hozzáérni, hogy abban se tisztelet, se félelem, se számítás ne legyen.

– És az ott? – a lányka a Turuq fölött ragyogó legfényesebb csillagra mutatott.

A férfi állkapcsa megfeszült, szóra nyitotta a száját, de torkában a név és kézfejében a mozdulat megakadt. Nem nézett a csillagra. Nem tudott. Kissé jobbra emelte a kezét.

– Ott a Sahm.

Keskeny csillagvonal feszült a sötétben.

– Nyíl – suttogta egyikük.

– Igen. De nem azért fontos, mert sebezni tud. Az csak az ostobák öröme. A nyíl attól nyíl, hogy tudja, hova tart. Rövid az élete, nem tévedhet.

– És mit talál el? – kérdezte Samel.

Kokábel nem felelt rögtön. A tér másik végében valaki nevetett, aztán egy korsó eltört. A hang nem jutott el igazán hozzájuk.

– Attól függ – mondta végül. – Ki lövi ki.

A mondat után csend maradt. Nem nagy, ünnepi csend. A gyerekek közül többen lecsukták a szemüket. Nem értették teljesen, de megérezték a mondat élét. Kokábel ekkor fölemelte a tekintetét a Masār sápadt ívén túlra, arra a sötétebb részre, amit a gyerekek közül nem vett észre senki.

– És ott, ott van a Mudrā – a szó tompább volt, mélyebbről jött, nem a nyelv hegyéről, hanem a mellkas mögül.

Egy idősebb fiú, aki betöltötte már a tizenhármat, az orra alá suttogott.

– Az Árok.

– Ott nincs semmi.

– De van.

– Én nem látom.

– Attól még van.

Lepillantott rájuk, és a fáklya fénye egyetlen rövid minutumra úgy metszette ki az arcát a sötétből, mint egy kőbe vésett, régi királyét. Nem volt benne kegyesség. Nem volt benne könyörületlenség sem. Csak bizonyosság.

– Nem minden fény ragyog. Van, ami elnyeli a nevet is, mielőtt megszületne. A Mudrā a csend szíve. Nem oda jut el, aki gyors. Nem az találja meg, aki erős. Oda az érkezik meg, aki nem téveszti össze a mozdulatot az igazsággal.

Nuri felnézett rá.

– Ott laknak a holtak?

Kokábel szája sarkában valami alig látható mozdult.

– Nem. A holtak túl zajosak.

A gyerekek közül néhányan beleborzongtak, pedig az éjszaka még mindig meleg volt. Kokábel lehajolt kissé, és a porba rajzolt az ujjával. Két rövid vonalat, egymás mellé. Azután egy harmadikat, ferdén, mint a Sahm.

– Volt két testvér. Jadir és Diren. Egyikük a jelet kereste az égen. Másikuk a lépést a földön. Egyik sem volt teljes a másik nélkül. Ezt ők is tudták. De tudni és elfogadni nem ugyanaz. Együtt indultak. Ez mindig így van az elején.

A gyerekek közelebb húzódtak. A tér moraja távolabb tolódott.

– Jadir minden reggel ugyanazt kérdezte: merre? Diren minden este ugyanazt kérdezte: miért? Egyikük sem volt bölcsebb a másiknál, de egyikük gyorsabb volt. És a gyorsabb könnyen elhiszi magáról, hogy igaza is van.

– Melyikük volt a gyors? – kérdezte Samel.

– Amelyik előbb kérdezett – mondta Kokábel.

– Akkor Jadir.

– Talán.

Száraz humor villant át rajta, de nem maradt sokáig. A porba húzott ferde vonal végét egyetlen mozdulattal meghosszabbította.

– Egy éjjelen megjelent fölöttük a Sahm. Nem úgy, ahogy most ti látjátok. Élesebben. Közelebb. Jadir azt mondta: indulnunk kell. Diren azt mondta: előbb figyelni kell. Jadir a nyilat nézte. Diren azt, amerre a nyíl mutatott.

– És melyiküknek volt igaza? – kérdezte valaki hátulról.

Kokábel a porba rajzolt két rövid vonal közül az egyiket áthúzta.

– Ez nem olyan történet.

A válasz után egy darabig senki sem szólt.

– Jadir elindult – folytatta végül. – Gyorsan, mert azt hitte, a jel azért jött, hogy kövessék. Diren nem követte. Csak állt, és nézte a testvérét, ahogy eltűnik Mudrā irányába. És ahogy Jadir távolodott, a Masār lassan elfogadta őt – befogadta a lépteit, a ritmusát, a türelmetlenségét.

– Akkor elszakadtak egymástól – mondta Nuri halkan.

– Igen.

– És utána?

Kokábel tekintete most nem az égre, hanem a tér túlsó végére fordult, ahol a városfalak fölött sötétlett a sivatag pereme. A fáklyafüst egy pillanatra olyan alakot vett föl, mint ostrom után a romló gerendák füstje. Talán csak a szél játszott vele. Talán valami más.

– Az egyikük várost talált – mondta. – A másik útvonalat. Az egyik kaput emelt. A másik jelet hagyott a kövön. Az egyik népet gyűjtött maga köré. A másik megértette, hogy a nép nem mindig tudja, mivé lesz a saját falai mögött.

Samel összevonta a szemöldökét.

– Melyikük ért el többet?

Kokábel ekkor ránézett. Nem sokáig, csak egy lélegzetig. De a fiú úgy dermedt meg, mintha a férfi nem pusztán őt látná, hanem mindazt is, amivé egyszer válhat.

– Többet? – kérdezte Kokábel halkan. – Ezt a szót a kereskedők szeretik. A hadurak is, amikor még fiatalok.

A hangja most teljesen más volt. A gyerekek ösztönösen kihúzták magukat. Nem kiáltott. Nem fenyegetett. Mégis hirtelen érthetővé vált, hogy ez a férfi nemcsak történeteket mondott már körökben ülő gyerekeknek, hanem állt már kapuk előtt hajnalban, amikor a föld még hideg, de a lándzsák hegye már meleg a vértől. És parancsolt már úgy, hogy arra nem kérdéssel feleltek.

Ám Nuri semmit sem érzékelt ebből a feszültségből. Két kezével megfogta Kokábel állát, és visszafordította az arcát az ég felé.

– A végét mondd.

A fiúk közül néhányan levegőt sem mertek venni. A kislány mozdulata felfoghatatlanul merész volt. Kokábel pedig hagyta.

– Nincs vége – mondta végül. – Ezért tanítják még mindig.

– Akkor hol van most Jadir? – kérdezte Nuri.

– Nem tudom.

Ez meglepte a gyerekeket. Ő nem szokott nem tudni.

– És Diren?

– Diren még mindig áll – mondta Kokábel halkan. – Ott, ahol hagyta a testvére. Figyel. Vár.

– Mire?

Nem válaszolt rögtön. Felpillantott. Oda, ahová a Sahm most is mutatott – egyenesen, pontosan, kérlelhetetlenül.

– Arra, hogy Jadir visszanézzen.

A fiúk hümmögtek. A kislány elgondolkodott ezen, aztán komolyan bólintott, mintha értené.

Kokábel a hüvelykujjával elsimította a rajzot. Jadir, Diren, a nyíl, az út: minden eltűnt ugyanabban a barna porban, amelyből az imént még világok álltak össze.

– Jegyezzétek meg – mondta csendesen. – Nem minden jel azért jön, hogy kövessék. Van, amelyik azért jön, hogy megmérje, ki tud megállni alatta.

– És mi lett a várossal? – kérdezte Nazir, akire egy pásztor talált rá csecsemőkorában.

A fiú korához képest magasabb, erősebb volt. A bőre éppen olyan napcsókolta barna, mint a többieké, ám a szeme nem szénfekete, hanem tiszta kék. Szép arca volt, de nem a gyermek szépségével: valami régebbi volt benne, valami, ami a szépséget és a nyugtalanítót egyazon vonalból indítja. Mindig tudták, merre jár, mert különös, nehéz illat áradt belőle. Mirha és cédrus keveréke. Beszélték, hogy más helyeken is láttak már hozzá hasonlókat.

Sokáig néztek farkasszemet. Ismerte a fiú származását, és tudta, hogy a származása pecsét is.

– Melyikkel? – kérdezte végül Kokábel.

– Amelyikkel… – a fiú elakadt. – Ahol...

A férfi szeme egyetlen pillanatra megvillant. Tudta, hogy a fiú fél. Tudta, hogy mitől. És azt is, hogy meg akarja védeni.

– Minden város addig hiszi magát öröknek, amíg meg nem kóstolja a saját füstjét.

Többet nem mondott. Nem kellett. A gyerekek ugyan nem láthatták a jövendőt, de a mondat után Zahret fáklyafüstje is másnak tűnt. A lángok játékos lobbanása mögött már ott várt valami komorabb tűz, valami, ami egyszer nem világítani akar majd, hanem felfalni. A világot.

Nuri közben befejezte a datolyát, és álmosan Kokábel mellkasának döntötte a fejét. A férfi lenézett rá. Ebben a tekintetben volt valami groteszk, nehezen kibírható gyengédség. Nem szelíd akarat. Az más. Inkább olyasmi, mint amikor a sivatag fölött hirtelen csillapodik a szél, de az ember tudja, hogy nem kegyelemből, hanem mert egyelőre nincs szüksége rá.

A csöndbe ekkor belenyaffantott az öreg teve. Nem nemesen. Nem jelképesen. Hanem csúnyán, orrból.

Mindenki a málhás jószág felé fordult.

Az állat egy ferde nyakú, hosszú szempillás, rosszkedvű teremtmény volt, aki addig türelmesen rágott valamit a karám mellett, most azonban nyálas elégedetlenséggel oldalra fordult, és némi cuppogás után flegmán kiköpte a félig megrágott szezámmagos szütyőt. Éppen a legalsó lépcsőre.

A kislány felkacagott.

A többi gyerek is nevetni kezdett, előbb bizonytalanul, aztán egyre bátrabban. A feszültség tovatűnt. A csillagok maradtak, a Masār ugyanúgy derengett fölöttük, a Sahm hegye ugyanarra a pontra mutatott, és a Mudrā ugyanúgy hallgatott a mélyben, de egy böszme teve most hangosan csámcsogott a világ közepén, mintha a kozmosz minden nagy törvényéhez hozzá kellene tartoznia legalább egy ilyen ostoba, földi zajnak is.

Kokábel végignézett a kis kompánián. Aztán ő is elmosolyodott. Nem melegen. Nem puhatagon. Csak úgy, mint aki tudja, hogy az ég térképe és egy teve nyála között kisebb a távolság, mint hinnék.

Percek múlva a gyerekek szétszéledtek. Nuri is lecsúszott az öléből, és futva indult a piactér keleti kapuja felé, ahol az anyja várta.

Sokáig ült még ott, egyedül, a meleg kövön, az éjszakában. Lentebb két kereskedő vitatkozott hangosan valamiről. Valahol egy kecske mekegett, aztán elhallgatott.

A tenyerét nézte.

Holnap megindulnak Durkam felé.

SUHAIL

Ami nappal csak bádog, éjjel külön kis világ: a város fölé emelkedő magánfennsík, ahonnan Mossvale fényei úgy hunyorognak, mint a szétszórt parázs. A garázstetőre az ablakból lehet a leggyorsabban feljutni. Már annyiszor csinálta, hogy a teste magától tudja: bal láb a párkányra, jobb kéz a csatornába, aztán egy rövid húzás.

A hátára fekszik. A fém még őrzi a nap melegét. De az orom felől lehúzódó éjszakai szél már hűvös ujjakkal matat Joey pólója alatt. Szereti ezt a helyet. Itt a ház csak egy sötét tömb alatta, amelynek mélyén az apja a dolgozatok felett görnyed, Amber pedig a csöndet próbálja elviselni 87 decibellel.

Sóhajt. Vele együtt sóhajtanak a sárgafenyők odafent az erdőszélen. Néha egy-egy hullám erősebben fut végig a lombjukon, és ilyenkor meleg gyantaillat emelkedik fel az ereszig – édes, vaníliás, poros. Valahol a sötét bércoldal irányából egy törpelappantyú ismételgeti: „Holdfény… holdfény…” Hívogató, türelmetlen hangja elől a jázmin nehéz illata a csálé kerítéslécek közé menekül.

Mellette, a tető peremén ott hever a füzet. Alan Morel hagyatéka. Amikor először vette le a könyvtár eldugott polcáról, a füzet szinte ellenállt. A vászonnal javított gerinc szárazon reccsent. A mézszínű lapok összetapadtak, féltékenyen őrizték tartalmukat.

Maga fölé emeli. A zseblámpa fényköre rávetül a megsárgult oldalra. Alan Morel nem az utókornak írt. Apró, sűrű betűi néhol türelmetlenek, a fekete és barna tinta váltakozása pedig a hónapokig, talán évekig tartó megszállottságról tanúskodik.

A szöveg töredezett, tele nyilakkal és kérdőjelekkel. Az egyik oldalon apró pontokból álló csillagkép, két vonallal összekötve. Mellette kapkodó vonalakkal írt megjegyzés:

„Nasrabun → Vega”

A lap alján egy másik rajz. Alatta:

„Suhail.”

Joey ujja végigsimít rajta. Nem tudja, miért áll meg mindig ennél a szónál. Csak érzi, hogy ez a név… valahogy fontos. A füzet szélén Alan ceruzával egy rövid megjegyzést hagyott:

„arab hagyomány: a magányos csillag”

Felül. Felnéz. A Tejút tisztán ragyog a völgy fölött. A láthatár éles. A Suhail azonban nincs ott. Vagy talán ott van – csak túl alacsonyan, túl messze délen, ahol a hegyek már takarják az eget.

A délután emléke még mindig apró szálka, a körme alatt sajog. Az iskola mögött Nathan a lépcső korlátjára könyökölt. Gyűrött noteszlapot tartott a kezében. Joey először azt hitte, valami fontos jegyzet, talán a hétvégi boulder terve. Aztán Nate felnevetett – azzal a rövid, tiszta hanggal, amiben mindig volt valami bántóan könnyed és elérhetetlen.

– Nem értem, mit akar ezzel mondani – mondta és a papírt Derek felé nyújtotta.

Derek a vállára hajolt. Szinte összeért a fejük. Joey ekkor látta meg a papír alján a nevet. Egy lány nevét. Gömbölyű betűkkel írva. Már nem rá figyeltek. Ők ketten ott maradtak a lépcsőn, és a levél fölé hajoltak, mintha valami titkos térképet próbálnának megfejteni.

Egy darabig még várt. Nézte Nathan tarkóján a rövid hajszálakat. Akkoriban mindig undercutra nyíratta. Még látta a mozdulatot, ahogy Derek ujja végigfut a papíron. Aztán elment. Halkan. Senki nem szólt utána.

Most a tetőn ül. A legenda rövid. Alan csak néhány sort jegyzett fel. Egy harcosról, aki kilépett a csillagok rendjéből. Egy csillagról, ami Délen ragyog, külön a többiektől. Nem tudja, miért érdekli ennyire. Nincs benne semmi különös. Csak egy történet. Mégis… ismerős. Egy érzés, ami átsejlik az emlékei bunkerfalán.

Állt a sorban. Hajnal háromtól kétóránként váltották egymást. A jegyiroda este hétkor nyitott, és megígérte Ambernek, hogy ha törik, ha szakad, meglesz az az átkozott turnéjegy apák napjára. A SoFi Stadiumba.

Otthon hetek óta másról sem hallottak, csak John Frusciante visszatéréséről. „A Nagy Négyes újra együtt!” – Péter folyton, szinte vallásos áhítattal a ’99-es koncertekről mesélt. Az autóban csak Red Hot Chili Peppers szólt, már kívülről fújták a „Californication”-t, vagy a „Give It Away”-t.

Délután ötkor került ismét rá a sor. Fél hétkor a tüdejébe nem-alvadó közöny csurrant. Homloka mögé violaköd. Két óra múlva Amber boldogan ugrabugrált körülöttük. Ő közben azt nézte, ahogy a papír sarka lassan visszakunkorodik Nathan kezében.

Most a pontot figyeli, ahol az ég a hegyekkel összeér. A Suhail talán ott van valahol, a horizont peremén. Egy csillag, amit innen csak ritkán lehet látni. Egy csillag, aminek a létezését az ember inkább sejti. A jázmin illata feljebb kúszik a kerítésen. Joey lehunyja a szemét. A legenda képei ott lebegnek benne. Egy csillag. Egy harcos. Fény, ami nem tartozik a többi közé.

A zsebébe nyúl. Ott a kő. Ahogy az ujjai hozzáérnek, a csend megváltozik körülötte. Nem hangot hall, inkább egy rezgést a dobhártyáján. Egy suttogást, ami a nevét kóstolgatja, mélyen, a torkában. „Joey…”

A kő nehéz. Ahogy markolja, a tenyere izzadni kezd. Sűrű árnyék kúszik fel a karján. Nem fél tőle. Már nem számítanak az átvérzett, elfáradt tegnapok. Nem számít, ha kimarja belőle a visszautat a reggeli müzlihez és az unalmas, biztonságos hétköznapokhoz.

Odafent a cédrusok sötét fésűje hasít a júniusi csillagkárpitba. A füzet lapja halkan megmozdul a mellkasán. A tölgyek ágain átpereg szelíden az idő, mohát növeszt a csillagok köré, fogy a mélykék, telik a hold. Messzebb, a duglászfenyők között a törpelappantyú fáradhatatlanul igézi az éjszakát.

Ő pedig itt fekszik a kátrányszagú bádogtetőn, és először érzi azt a jeges, mámorító bizonyosságot: a kő már nem ereszti. Olyanok, mint Baucis és Philemon. Már nem lehel rá és gyermeki hittel nem rajzol többé a holnap ablaküvegére.

Aznap éjjel elkezdte rakni az első téglasort.

SZIGET

Péter Várkonyi dolgozószobája nem szoba, hanem egy lassan hűlő barlang a ház közepén, ahol a levegőnek megmagyarázhatatlan módon faforgács szaga van. Mindig itt érezte magát a legnagyobb biztonságban. A falakat a padlótól a plafonig könyvek borítják – az apja diplomamunkái, lexikonok, az avar és magyar mitológiáról szóló vaskos kötetek, a „Hétnővér” legendájának számtalan feldolgozása.

A szoba közepén álló hatalmas tölgyfaasztal masszív sziget. A koncertről megmaradt VIP-pass ott fityeg a Luxo L1 lámpa szárán. Emlék. Mint a régi lámpa, Áron nagyapa hagyatéka. Az asztalosé, aki nap mint nap finom illesztésekkel dolgozott, ezért értékelte a tökéletes egyensúlyt és azt, hogy a lámpa feje egyetlen ujjal a kívánt helyre mozdítható, és ott is marad.

A hatvanas évek vége a formatervezés aranykora volt, ahol a praktikum találkozott a Space Age esztétikával és a mérnöki precízióval. A családban történetek keringenek arról, hogy a nagyapja mennyit spórolt erre a ma már egyszerű tárgyra, ami akkoriban a modernitás netovábbja volt. Lesi a lámpaszár ívét és azon tűnődik, mikor hitt utoljára abban, hogy ő is akarhat, merhet, remélhet. Egyáltalán: mikor hitt utoljára bármiben, de úgy igazán, megingathatatlanul?

Két hete itt, az apja dolgozójában terítette ki Alan Morel füzetét. A sötétbarna kartonborító már szinte hozzánőtt az asztal lakkjahagyott felületéhez. Napok óta módszeresen kutat. Nem hisz a véletlenekben, és nem hisz a homályos megérzésekben – listákat ír. A golyóstoll hegye halkan serceg a papíron, ahogy egymás alá rója az ismeretlen szavakat:

Vàhpùhxùn
Énok
Lyukó
Lyukó

Észre sem veszi, hogy duplázott. Mellette a laptop halkan zümmög. A keresőmotorok nem sokat segítettek; a legtöbb találat vagy okkult fórumokra, vagy félreértelmezett régészeti cikkekhez vezetett. De Joey-t nem lehet lerázni. Ő nem válaszokat keres, hanem összefüggéseket.

Amikor Alan füzetében ismét rábukkan a mosókutas jegyzetre, a keze megáll a levegőben.

„1907. augusztus... Kamilla tündér.”

A szó visszhangzik a fejében. Lehunyja a szemét, látja magát ötévesen, az ágyban fekszik, és hallgatja azt a különös, szomorú erdélyi balladát a tündérről, aki a Havasokban lakik. Mindig volt a dalban egyfajta... vitorlabontás. „Igen, ez a legjobb szó rá” – gondolja Joey. Az anyja sosem mesélt, csak énekelt... aztán… elment. Valamivel később, teljesen érthetetlen módon, eszébe jut a tó, ami most messze van, de tegnap délután a parton ülve úgy tűnt... hogy egy dadogó hullám visszakérdezte a nevét.

Hirtelen nyílik az ajtó. Reflexszerűen csukja le a laptopot, és lazának szánt mozdulattal letakarja Alan sorait.

– Te meg mit csinálsz itt a sötétben? – Amber áll a küszöbön. Tányér a kezében, a vacsora még gőzölög.

– Margarétát szedek – vágja rá Joey röviden. Aztán jön a mosoly, amitől mindig mindenki megnyugszik. Amitől ő… marad a vidám, szőke sziklanyűvő.

– Apa küldi – Amber beljebb lép, a tányért leteszi az asztal sarkára, a szeme gyanakvóan villan a lezárt laptopra. – Miért csukod le mindig, ha bejövök? Pornót nézel?

– Ne legyél már ennyire hülye! – Joey feláll, megpöccinti a húga orrát. – A privát szféra mond neked valamit? Csak kerestem valamit a hétvégi túrához.

– Megmutatod?

– El a kezekkel! – kiált rá Joey.

A hang fejszecsapásként hasít az otthon csendjébe. Amber megtorpan. Még sosem látta a bátyját ilyennek. Joey szeme szinte izzik a félhomályban, és az arca olyan merev, mint az a vacak kő, amit állandóan a zsebében hord.

– Csak egy kérdés volt – suttogja Amber, és lassan hátrálni kezd. – Olyan vagy mostanában, mint... mint egy képkeret, amiből kivették a fotót.

A lány tanácstalanul áll még egy darabig, aztán sután becsukja maga mögött az ajtót. Joey visszaül az asztalhoz, a keze automatikusan a zsebébe csúszik. A kő most szajkómeleg.

Keresi magában, hol is tartott, mielőtt Amber megzavarta. A tányérra mered. A villa mellette fekszik, olyan fura szögben, mint a víznyelő alján kimúlt elk feje. Az apja a kedvencét főzte. Kolozsvári rakott káposztát. Sok kolbásszal, füstölt szalonnával. Ahogy a nagyapja is szerette. Nézi. Felfordul a gyomra.

A laptopja kijelzője felvillan, és Joey újra elmerül a jegyzetekben, miközben odakint a májusi vérhold tompa, rozsdavörös glazúrral vonja be Mossvale házait.

Ő pedig itt marad a szigeten, ahol a víz már nem mossa a partot, hanem lassan kezdi ellepni a padlót.

SOLSTITIUM BRUMALE

Joey mindig úgy érezte, hogy a december végi napoknak van egy sajátos sodra. A házak ablakai mögött régi szokások és új csendek ülnek egymás mellett. Nem hétfő van, kedd vagy szerda, hanem valami, amikor a múlt és a jövő egyetlen hosszú, csillámló masszává olvad. Az idő nem előre halad, hanem körbejár. A karácsonyok összefolynak, a szilveszterek egymásba csúsznak, és minden, ami valaha megtörtént, ugyanazzal a bizonytalan szóval írható le: valamikor. Egyik évben. Egyik ünnepen.

A radiátor finom pattogása. Gyerekkora óta ez volt a tél hangja. A nappaliban a régi öntöttvas bordák között valahogy mindig másképp futott végig a meleg: néha halkan sóhajtott, máskor aprókat roppant. A ház igazgatta az ízületeit. A konyhából beszűrődő edénycsörgés és a szomszéd udvaron csaholó kutya mellett ez volt a harmadik biztos jel, hogy otthon van. Hogy minden a helyén.

A karácsony előtti napokban valahogy mindig ezt a hangot kereste. Nem is a radiátorét, hanem azt, amit jelentett. Azt a halk, szinte észrevehetetlen rezdülést, ami azt súgta: minden rendben. Azt a pillanatot, amikor fény még csak készül megszületni. Azt a röpke szünetet, amikor a szív két ütem között elfelejti, hogy dolga van és csak lebeg a mellkasban.

A napforduló előtti legmélyebb éjszaka mindig ilyen: a világ egyetlen hosszú, mély kumbhakája. A sötétség még tartja magát, de már sejti, hogy nem övé az utolsó szó.

A faliórák, radiátorok, padlócsöndek és szekrényneszek mind őrzik az időt. És a másodpercek között ott lapul az egyik legősibb ritmus. Mélyén ott a felismerés, hogy minden fény valaha sötétből indult, és minden sötét valaha fény volt. Nem riválisok. Csak az érem két oldala. Néha az egyik nő nagyobbra, máskor a másik. Van, hogy a ragyogás vakít, éget, és van, hogy a sötét hajol közel, és ölel vigasztalón. Mindkettő igaz. Mindkettő szükséges. Mindkettő elkerülhetetlen.

Így teljes a világ.

A könyvtár előtt álló öreg tölgyön tavaly LED-füzér csillogott, precízen, pontosan. Most csak a szél járja körbe. A fények eltűntek, ám a helyük még mindig világít. Joey legalábbis addig nézte pislogás nélkül a mélyen barázdált ágakat. A fa mögött valami áll. Télkócolta sólyomszínű szárnya súrolja a kopasz korona alját. Vagy csak a homlokzat közepén ásító mélabús cédrusajtó őrzi a pagony misztériumát. Odabent a levegő más. Hűvösebb, papírízű. Mentes az ünnepi zsongástól. Mr. Vidal már régen hazament, csak a pult feletti kislámpa ég.

Nem tudja, miért jött be. Talán csak a huzat elől, vagy mert az RHCP-lemez túl hangosan emlékeztette arra, amitől menekülni próbált. Vagy mert Nathan aznap még nem írt egy sort sem az edzőtáborból. Végigbiceg a polcok között. A járógipszen félrecsúszik a zacskó, amit induláskor ráhúzott. Elhalad az atlaszok és a honismereti sorozatok mellett – az apja felségterülete, az évszámok és határvonalak világa mellett –, és behúzódik a leghátsó sorba, ahol a kiselejtezett vagy feldolgozásra váró kötetek állnak halomban.

A polcok legvégén, ott, ahol a fal találkozik a sötétebb sarokkal, egy félig nyitott kartondoboz hever a földön. A cédulán ennyi: Helytörténeti archívum – adomány. Leguggol. Kiemel két vaskos, megsárgult újságköteget Mossvale aranykorából. Alattuk egy szakadt bányatérkép fekszik, és egy régi, latin misekönyv. A kettő közé szorulva, mintha valaki csak félretette volna, hogy majd visszajön érte: egy füzet. Nem különösebben feltűnő. Elnyűtt bőrkötés, a szélein felpuhulva. A belső borítón apró bélyegző: napkorong. Alatta egy monogram: „A.M.” És a dátum, fakó tintával: „1903–1907.”

Felemeli. A súlya nem illik a méretéhez.

Leül a közeli asztalhoz. Amikor felnyitja, a gerinc szárazon reccsen, mint a fenyő, amit délelőtt a karácsonyfatartóba szorítottak. Megpörgeti a dohos, itt-ott foltos lapokat. A füzet többnyire ugyanott nyílik ki.

„Az öregek egy hőst említenek, akit Farkasfiúnak neveznek. Nem ember szülte, mondják, hanem a hó: Pikua Tùhár-ik.” – áll ott, a név többször is aláhúzva.

Mellette egy hevenyészett rajz a monolitokról és a tóról. Joey nem érti, de nem is próbálja rögtön. Lapoz. A papír széle megvágja az ujját. Felszisszen.

„A hangok nem a szélből jönnek. A víz alól. A kő emlékszik a hangra.”

Megvakarja a tarkóját. Alan Morel, Mossvale józan eszű plébánosa… megőrült volna?

A következő oldal sűrűbb. Közelebb hajol.

„1907. augusztus. A mosókútnál két vasútépítő felesége énekelt. A dallam pentaton, ereszkedő, tiszta kvintváltással – pontosan az a régi stílus, amiről a római Collegiumban vitáztunk a csíki növendékekkel. Rokonságot mutat a szkíta sztyeppék zenéjével. Az apró, torokból indított hajlítások és glissandók miatt a dallam metsző. A hangszín feszült, belső remegéssel. A nyelv idegen, talán keleti, talán régebbi. Két szót értettem ki belőle, újra és újra: Kamilla tündér. A dalban nemcsak bánat volt, hanem hívás. Mintha valakit haza akartak volna énekelni valahonnan. De ez a haza nem az Óhaza, nem a hegyeken túli falu. Talán nem is e föld porából való hely. Nem tudom. Ahogy hallgattam őket, egyre erősebb volt az érzés, hogy nem egészen ők énekelnek. Vagy nemcsak ők. A név újra és újra visszatért. A két hang között néha maradt egy rés – mintha valami harmadik szólam próbálna belépni, de nem talál helyet. Lejegyzem, mert nem hagy nyugodni.”

Joey lélegzete elakad. Kamilla tündér. Hirtelen felrémlik benne a gyerekkora. És az érzés, hogy ez a dal pillanatvisszhangba dermedt hívás. Ugyanaz a név. Ugyanaz a fojtogató szomorúság. Nagyot nyel. Mi köze van egy gyimesi kesergőnek egy 1907-es kaliforniai mosókúthoz?

Összerezzen. Nathan jut eszébe. És az, hogy minden angyal iszonyú. Nem érti ezt sem. Grimaszol. A tüdeje képtelen követni a gondolatot.