Suttogás kél esti ködben,
árnyék táncol titkos völgyben.
A tűz szívében csend pihen,
füstbe zárt múlt – lebeg velem.
Hamu hull, hol lángok égtek,
szél viszi az emlékeket.
Álmok pora földre száll,
mit teremtettem már csak árny.
Sebet hord az ég vöröse,
csillag könnye hull a földre.
Az idő nem gyógyít névtelent –
csak hamu tartja igaznak a végtelent.
Ujjaim közt múlt-maradék,
vágyak szórt csendje, fekete lég.
Nincs már más, csak pernyetánc,
visszhang köt, mit szó se zár.
Hamu hull, hol lángok égtek,
szél viszi az emlékeket.
Álmok pora földre száll,
mit teremtettem
– már csak árny.
Tüdőm őrzi tűz sóhaját,
minden szikra gondolatát.
Hajszolt, meglelt öröklét,
szeplő Idő ütőerén.