17. FEJEZET

BELÜLRŐL KOPOGTAT

A jegy csak akkor kezd el jelentéssel bírni, amikor Amber elejti. Addig papírdarab. Vékony, fényes, gyűrődő semmi a mappa lapjai között. Olyasmi, amit az ember félretol a hüvelykujjával, ha útban van. A River Center neve sötétzöld betűkkel fut rajta, alatta dátum, nyitvatartás, egy apró napkorong, amit Joey túlságosan szabályosra rajzolt. Lehajol érte. A jegy a verandadeszkák közé szorult. Két ujjal csípi meg, óvatosan feszegeti, nehogy tovább szakadjon. A papír engedetlenül megroppan.

A délutáni hőség már a múlté. A szürkület hűvös párája beszorul az eresz alá. Az alkonykapcsoló teszi a dolgát, a veranda kis lámpái felgyulladnak. Fényüktől a korlát árnyéka csíkosra húzza a padlót. A rózsaszirom barnulni kezd a kancsó alján. Odabent Péter csörömpöl. Edényeket pakol a mosogatógépbe. A tányérok tompán koccannak egymáshoz, aztán víz zúdul a mosogatóba. Hétköznapi zajok. Pohár a pultra. Fiók csúszik a helyére. Amber a jegyet nézi.

Helytörténeti kiállítás. A szókapcsolat eddig nem jelentett többet poros vitrineknél, hézagos térképeknél, kifakult fényképeknél, amiken régi emberek úgy állnak vigyázban, mintha a magnéziumpor villanása alatt tilos lett volna levegőt venni. Suliprogram. Esőnapos menedék. Az a hely, ahová Mr. Hale akkor viszi az osztályt, amikor nincs jobb ötlete, és Oliver is örül, mert legalább nem kell egész nap a buszban rekedt lármát hallgatnia.

Joey eltette a jegyet. Becsúsztatta a mappa egyik belső zsebébe. Amber először nem is a szavakat látja, csak a fekete toll nyomát. A sietős, kissé jobbra dőlő apró betűket. Joey kézírása nem volt szép. A keze és a toll mindig csak loholt a gondolatai után.

140283 – balról a negyedik. Olyan, mint a kódexben.

Amber nem mozdul. A tinta egyes pontokon halványabb, máshol erősebben nyomódott bele a papírba. A negyedik szónál Joey mintha megállt volna egy pillanatra. Vagy csak elfogyott a türelme. Nem tudja eldönteni.

Mi a franc történt nyolcvanhárom Valentin-napján?
Balról a negyedik. Miből?
Olyan, mint a kódexben. Milyen kódexben?

A kérdések nem sorakoznak fel rendesen. Inkább egymásnak ütődnek, mint kavicsok egy befőttesüvegben. A mappára néz. A napkorong-minták, a furcsa térképek, a félbehagyott vonalak, a nevek, amiket elsőre idegennek érzett, aztán lassan kezdtek úgy tapadni hozzá, mint a füstszag a pulóverhez: Joey mindenhol ott volt bennük. Nem úgy, ahogy Amber szerette volna. Nem hangként. Nem mozdulatként. Nem a kanapé háttámláján átvetett karjával, nem a tornacipőjével, amit mindig rossz helyen hagyott. Hanem szétszórva. Tintában, nyilakban, kis körökben, odavetett szavakban. Mintha darabokra törte volna magát, és elfelejtett szólni, hogy neki ezeket az össze nem illő puzzle-darabokat egyszer össze kell szedni. Kiszárad a szája.

– Hahó! – Péter hangja bentről jön.

A lány összerezzen, de nem válaszol azonnal. A jegyet a tenyerébe zárja. A mozdulat buta. Senki nem nézi. Az apja nem áll mögötte. Joey pedig már nem tudja elvenni tőle.

– Igen?

– Betegyem a poharadat is?

Amber a kancsóra pillant. A pohár félig tele van. Vagy félig üres. Ez a fajta mondat most különösen irritálja.

– Hagyd. Még iszom.

– Jó.

Péter nem jön ki. Ezért Amber hálás. Vagy dühös. Mindegy. A két érzés mostanában gyakran ugyanazt a széket használja. A verandán túl a kert lassan elveszíti harsogó színeit. A bokrokból egyetlen tompa tömeg lesz, a fűből szürke sejtés. A világ egyszerűsödik, ahogy besötétedik. Amber a mappa belső zsebét tapogatja. Hátha van még valami. Még egy cetli. Egy másik jegy. Egy térkép. Valami, amit Joey nagyvonalúan elfelejtett érthetővé tenni. Nincs semmi. Csak a jegy.

A házban elhallgat a víz. A csövek még zúgnak egy ideig a falban, aztán azok is elcsendesednek. Az apja léptei áthaladnak a konyhán. A hűtőajtó kinyílik, majd becsukódik. Egy korty. Talán sör. Talán ásványvíz. Hallás után már nem mindig tudja megkülönböztetni, csak azt, hogy az apja állva iszik, mert mindig úgy iszik, amikor nem akar leülni a saját gondolatai mellé.

Reggel mondta. Vagy délután? A mondat eddig a nap lomjai között hevert: bevásárlólista, mosogatógép-tabletta, Jetty öve a szobainason, az extrém forró kánikula, a vörös zászlós figyelmeztetés és az a tompa, ragadós semmi, amiben Amber egész délután ült. Most lassan előkerül.

– Holnap be kell mennem Linstone-ba – mondta Péter. – Egy megbeszélésre a megyei oktatási központban. Bejöhetnél velem, és ha már ott vagy, megnézhetnéd a főiskolát is.

Akkor nem nézett fel a mappából.

– Miért?

– Mert előbb-utóbb el kell döntened, mi legyen, ha készen állsz rá.

– Még nem állok rá készen.

Az apja erre nem szólt azonnal. A boltív alatt állt, kezében a kocsikulccsal. Forgatta. A kulcskarika halkan csörrent.

– Nem kell jelentkezned. Nem kell semmit aláírnod. Csak nézd meg.

Amber felhorkant.

– A főiskolák attól még nem lesznek kevésbé undorítóak, hogy megnézem őket.

– Ebben lehet valami.

Péter ezt olyan nyugodtan mondta, hogy Ambernek nem volt kedve tovább veszekedni. Aztán az apja hozzátette:

– Nincs messze. És ott van az a kiállítás is, amiről Joey egyszer beszélt.

Amber akkor megdermedt egy pillanatra. Csak egy pillanatra. Elég rövid időre ahhoz, hogy akár ne is számítson. Aztán vállat vont.

– Joey sok mindenről beszélt.

– Igen.

Ebben az igenben nem volt szemrehányás. Ettől lett rosszabb. Amber akkor nem kérdezett rá. Nem akarta megadni Péternek azt az örömöt, hogy végre érdeklődik valami iránt. Nem akarta megadni magának sem. Visszahajolt a mappához, és úgy tett, mintha a napkorongok sokkal fontosabbak lennének annál, hogy holnap hová megy az apja.

Linstone. Eddig város volt. Főiskola, prospektus, folyosók, pályaválasztási mosolyok, túlbuzgó tanulmányi előadók, akik szerint az emberi élet néhány színes szórólapon elfér. Egy hely, ahová Péter be akarta rángatni, mert az apák azt hiszik, a jövő attól kevésbé ijesztő, ha parkolóhelyet is találnak hozzá. Most már nem az. Most Joey egyik mondata vár ott rá.

Amber hátradől a székben. A deszka hűvös a combja alatt. A mappa az ölében fekszik, nehezebbnek tűnik, mint délután. Pedig ugyanaz a papír, ugyanaz a karton, ugyanaz a sok hülye jegyzet, amiktől néha úgy érzi, Joey direkt beszél hozzá úgy, hogy ne értse. „Balról a negyedik.” Megint elolvassa. A betűk nem változnak. Nem magyarázzák meg magukat. Nem mozdulnak át értelmesebb sorrendbe. Joey kézírása makacsul ugyanaz marad. Egy odavetett nyom. Egy félbehagyott mozdulat.

Hirtelen dühös lesz. Nem nagy düh. Nem az a fajta, ami tányérokat tör vagy ajtót csapkod. Inkább kicsi, sűrű, fogak mögé szorított valami. Mert Joey ezt is így hagyta itt. Mint minden mást. Félmondatokban. Jelekben. Olyan biztos kézzel, mintha lett volna ideje. Mintha mindenki másnak is rendelkezésére állna ugyanaz az őrült térkép a fejében.

– Pukkadj meg! – mondja halkan.

Nem a halottnak szól. Vagy de. Talán igen. A kert nem válaszol. A rózsaszirom a kancsó alján tovább barnul. Egy moly nekikoccan a veranda lámpájának, aztán eltűnik a fény mögött. Amber szeme a jegyről a mappára csúszik. A vékony vonalakkal összekötött nevekre. A kódex szóra, ami most úgy áll a mondat végén, mint egy becsukott ajtó. Nem tudja, milyen kódex. Nem tudja, mit kellene balról számolni. Nem tudja, Joey mit látott. És ez a legrosszabb. Mert eddig azt hitte, a mappát olvassa. De mi van, ha fordítva van? Mi van, ha a mappa... ha... Joey őt olvassa vissza?

– Ambs? – szól Péter újra. Közelebb van. Talán a konyhaajtóban áll.

A lány a jegyet gyorsan a mappa egyik lapja alá csúsztatja. A mozdulat túl gyors, ezért rögtön árulkodó. Péter persze nem látja. Vagy látja, de nem mondja.

– Mi van?

– Holnap reggel nyolckor indulnék. Csak hogy tudd.

Amber a korlátra néz. Az árnyékcsíkok sötétebbek lettek. A veranda fénye túl kicsi az estéhez.

– Jó.

Az apja vár.

– Ez most azt jelenti, hogy jössz?

Amber a lap alá csúsztatott jegyre teszi a tenyerét. A papír széle a bőréhez nyomódik. Apró, kemény vonal. Mintha valaki belülről jelölte volna meg.

– Azt.

Péter nem kérdezi meg, miért. Ez rendes tőle. Vagy fáradt. Vagy megtanulta már, hogy Amber válaszait nem szabad túlságosan erősen megfogni, mert akkor eltörnek, vagy harapnak.

– Rendben – mondja. – Akkor nyolckor.

– Nem a főiskola miatt.

A mondat kicsúszik. Amber rögtön megbánja. Nem azért, mert titok. Inkább mert túl sokat mutat abból, hogy egyáltalán számít neki valami. Péter csendben marad fél percre.

– Tudom.

Ez rosszabb, mint ha kérdezne. Amber felnéz rá. Az apja a konyhaajtóban áll, félvállal a keretnek támaszkodva. Magas, izmos. A benti fény mögötte marad, ezért az arca sötétebbnek látszik. Fáradtnak. Nem öregnek, csak olyannak, aki az utóbbi hónapokban túl sokszor nézett egy üres székre.

– Joey tényleg beszélt róla? – kérdezi Amber.

Az apja tekintete egy pillanatra félrecsúszik. Nem messzire. Csak a veranda sarkába, ahol régen Joey cipője szokott heverni, ha este túl lusta volt bevinni.

– Miről?

– A kiállításról.

Péter lassan bólint.

– Egyszer. Talán kétszer. Nem sokat. Csak annyit, hogy Linstone-ban van valami anyag a völgyről. Régi fotók, térképek, ilyesmi. Azt mondta, Mossvale-ről is talált ott valamit.

Amber nyel egyet.

– Mit?

– Nem mondta.

– Persze hogy nem.

Péter arca alig mozdul. Joey nem titkolódzott. Ez így nem lenne igaz. Inkább úgy gyűjtötte a dolgokat, mintha a világ tele lenne félkész jelentésekkel, és ő szégyellte volna megmutatni őket, amíg nincs rajtuk rendes fedél. Vagy amíg nem késő. Amber kihúzza a jegyet a lap alól, és most már nem rejti el. Az apja nem lép közelebb.

– Ezen van valami – mondja, a hangja szárazabb, mint szeretné.

– Joey írta?

A lány bólint.

– A hátuljára.

Péter nem nyúl érte. Ez megint rendes tőle.

– El akarod mondani?

Amber lenéz a fekete betűkre. „Balról a negyedik. Olyan, mint a kódexben.” Ha kimondja, valahogy kisebb lesz. Vagy nagyobb. Egyik sem jó.

– Nem.

– Jó.

Amber felnevet.

– Ennyi?

– Ennyi.

– Nem akarsz apásan közölni valami bölcset?

– De. Csak most egyik sem lenne használható.

Amber szája sarka megrándul. Nem mosoly. Inkább emléke annak, hogy valamikor tudott ilyesmit. Péter ellöki magát az ajtófélfától.

– Reggel indulás előtt tankolok. Ha kávét akarsz, szólj időben.

– Utálom a benzinkutas kávét.

– Tudom.

– Akkor miért kérdezed meg mindig?

– Mert az ember néha nem azért kérdez, mert nem tudja a választ.

Ezt már majdnem sikerül elrontania. Túl közel kerül valamihez. Amber érzi, hogy a mondat mögött ott áll Joey, meg a konyhaasztal, meg Péter kocsikulcsa, meg minden kérdés, amit senki nem tett fel időben. Ezért inkább a jegyre néz.

– Nyolckor – mondja.

– Nyolckor.

Péter visszamegy a házba. A konyhaajtó nyitva marad mögötte. A benti fény hosszú téglalapot fektet a veranda padlójára, egészen Amber papucsáig. A ház lélegzik. Régi fa, mosogatószer, citromfű, langyos estepára. Egyedül marad a jeggyel. Most már nem tudja visszatenni ugyanoda. A mappa belső zsebe hirtelen túl ártatlannak tűnik hozzá. Linstone messze van. A kódex még messzebb. Joey pedig a kettő között áll valahol, háttal neki, megint előrement, és nem nézett vissza, hogy követi-e.

Összecsukja a mappát. Nem óvatosan. Nem tisztelettel. Csak határozottan. A fedél tompán rácsapódik a lapokra. A moly megint nekikoccan a lámpának. A hétköznapi zajok tovább szöszmötölnek, mintha semmi nem történt volna. Amber azonban már tudja, hogy történt. Nem nagy dolog. Csak egy jegy. Csak egy firka. Csak egy város, ahová másnap el kell menni. De a papír széle még mindig ott nyomja a tenyerét, akkor is, amikor már nem fogja. Mintha valaki belülről kopogtatna.

FOLYÓN FELFELÉ

A szélvédőre tapadó júliusi por Glinda Valley-ig kísérte őket. Amber végig a fűtéskapcsoló melletti kis rést bámulta, ahol egy rágógumi papírja akadt be még tavaly ősszel. Nem szóltak egymáshoz. Péter kétszer köhintett Klamath Falls után, aztán ő is feladta. Fél kézzel a kesztyűtartóban kezdett matatni. Néhány másodperc múlva „Az angol beteg” karcos CD-tokja landolt a váltó mellett. Amber a szemét forgatta. Apa már megint apa. A lejátszóból halkan szóló zene és a gumik monoton zúgása elég volt ahhoz, hogy úgy tegyenek, mintha egy irányba tartanának.

A folyó a jobb oldalon futott velük. Nem volt szép folyó; ezen a szakaszon a medre összeszűkült, a víz sötétzöld, haragos felszínén nehéz hordalékfák bukdácsoltak, mintha a hegyek a saját felesleges csontjaikat próbálnák leúsztatni a tengerig. Amber tenyere végig a mappa műanyag fedelén pihent. Péter a kormányt fogta, ujjai lazán simultak a kopott bőrre.

– Dédapád mesélte, hogy a Dust Bowl elől ide vándorolt Okie-k errefelé úsztatták a fát – mondta hirtelen, anélkül, hogy levette volna a szemét az útról. – Még a harmincas években. És hogy a folyónak ezen a részén van egy örvény, amit a csatornapásztorok „Két Testvérnek” hívtak.

Amber nem fordult felé. A szélvédő szélén reszkető fenyőcsúcsokat nézte. Nem akart Linstone-ban lenni. Nem akarta látni a tiszta, széles utcákat, a kávézók előtt nevetgélő diákokat, akik úgy jártak a téglafalak között, mintha a jövő egy jól megírt, garanciális szerződés lenne.

Péter az antikvárium elé parkolt. Nem állította le a motort.

– Elintézem, amit kell. Egy, talán másfél óra – mondta. – Ott az Ulta. Vagy a Target. Nézz körül. Ha nagyon gáz, ülj be egy kávézóba, és megkereslek.

Amber megrántotta a vállát. A mappa a térdén feküdt, nehéz volt és felesleges.

– Mindegy.

A pickup ajtaja becsukódott, a motor tompa morgása még ott vibrált a bordái között. Amber nem akarta követni Pétert, de mégis megindult utána, aztán valahol félúton lelassult, majd megállt a sétálóutca végében. Nem emlékezett rá, mikor maradt le az apja mögött. A tér túl nagy volt, túl nyitott, a fény éles. Erről a kegyetlen, tiszta fényről Mr. Hale rovargyűjteménye jutott eszébe: a tűre tűzött, mozdulatlan bogarak a fali vitrinben. A forró aszfalt szaga keveredett valamivel, amitől a nyelve kiszáradt. A térkövekről a napsugarak úgy pattantak vissza, mintha valaki apró tükröket szórt volna szét a lába előtt. A galambok a közelében hirtelen felröppentek, egy szárny súrolta a vállát, és ez a suhanás úgy simult bele a zajba, mintha csak rá várt volna, mert csak az ő vállától válhatott tökéletessé.

A tömeg úgy nyílt két ágra körülötte, ahogy a Jázmin-patak a régi hódvár körül. Hátizsákok csattantak, sporttáskák zizegtek, valaki nevetett, valaki futott, valaki csak állt és próbált az Omnis felületén pótvizsgára jelentkezni. A cipők ritmusa a kövön eddig sosem hallott ütemmé állt össze, amit Amber nem akart követni, mégis érezte, hogy a mellkasa lassan ehhez igazodik. A téglahomlokzatok terrakotta melege összeért az üvegfalak hideg csillanásával. A város egyszerre volt ódon és új, mintha valaki egyetlen mozdulattal egymásra húzott volna két idősíkot.

Amber nem mozdult. A tér nem kérdezett tőle semmit. Nem nézett rá. Nem ismerte fel. Nem tudta, ki ő. Nem tudta, ki volt Joey. A gondolat épp halkan becsúszott a torka mögé, amikor valaki nekiütközött. Nem durván. Csak annyira, hogy a világ visszarántsa őt a testébe. Egy könyök, egy gyors, kapkodó mozdulat – és a kávé a fedél alatt löttyent egyet.

– Unnskyld!

A hang mély volt, kissé rekedt. Amber megpördült. A srác magas volt, vállán kopott vászonzsákkal, a haja sötétbarna, nedves tincsekben tapadt a homlokára. A szemében különös fény vibrált – nem szín, hanem távolság. Egy pillanatig nézte őt.

– Sorry – tette hozzá, most már angolul.

Amber bólintott. A fiú félreállt, de nem ment el rögtön. A tekintete a túloldali tábla felé siklott, aztán vissza Amberre. Valamit megint mondott, amit a lány nem értett, és nem is tudott volna megismételni. Mire Amber rendesen felháborodhatott volna, a srác már rohant tovább. Nem lassított. Nem nézett vissza. Nem kért bocsánatot újra. Csak eltűnt a sarok mögött. Amber sokáig bámulta a helyet, ahol az előbb még volt valaki.

– Linstone első értelmes tulajdonsága... – motyogta. Aztán vidor grimasz jelent meg az orra tövében. – Ha itt így el lehet tűnni, akkor ez nem is olyan rossz hely.

Ekkor érezte meg először, hogy a város már nem ereszti. Nem a fiú miatt. Nem a fény miatt. Nem Joey miatt. Hanem mert a küszöb mögött valami várt. Nem rá. Nem most. Valamire, ami régebbi, mint a város. Régebbi, mint a tó. Régebbi, mint a név, amit Joey hordozott. És akkor meglátta. A hullámzó üvegfal ott állt előtte, a fény végigcsúszott rajta, mintha valami lassú, áttetsző víz folyna lefelé. A gránit és a cédrusfa egymásba futó rétegei a völgyet idézték. Az épület nem illeszkedett a térbe, inkább úgy tűnt, mintha a tér próbálna hozzá igazodni, sikertelenül. A River Center vonalai nem követték a geometriát; hullámzottak, visszahajlottak, majd hirtelen megtörtek, ahogy a Klamath-folyó kanyarulatai a szorító sziklák között. A homlokzat úgy feküdt a domboldalban, mint egy hatalmas, szürke gát, megállítva a gerincről lezúduló fenyvest.

A bejárat fölött a tábla: „Múltat Őrző Völgyek – A Klamath-folyó elfeledett krónikája.”

A betűk mélyen ültek a fémben. A zsebében a jegy papírja újra megroppant, a hang száraz volt, mint a régi könyvek lapjai a könyvtárban, ahol Joey órákig ült. Tudta. Egyszerűen tudta, hogy Joey… valamikor, valahogyan… pont itt állt. Ugyanígy. Ugyanebben a fényben. Ugyanebben a zajban. Ugyanebben a sodrásban. És Linstone lassan, hangtalanul a bőre alá csúszott.

BALRÓL A NEGYEDIK

A forgóajtó mögött a hőség azonnal elillant. Bent hűvös volt, de nem a hegyek éles frissessége, hanem a zárt ablakok mögött mesterségesen előállított optimális páratartalom hidege. Amber megállt a hatalmas, világos aulában. Az első dolog, ami feltűnt neki, a sötét, simára csiszolt pala padló volt, amin a tornacipője halkan csosszant. Nem volt itt semmi Mossvale-ből. Se por, se a madrónék izzó ágboga, se móló alatti iszap-türelem. Itt papírszag volt, meg az a drága, hideg levegő, amit a klímaberendezések termelnek a nagy belmagasságú terekben.

És a diákok. A falnak dőlve figyelte őket. Egy sárga hátizsákos lány épp egy faliújság előtt magyarázott valakinek, a nevetése tisztán csattant a gránitpilléreken. Odébb egy srác a földön ült, a lábát kinyújtva, és egy vastag könyvet lapozott, a fülhallgatójából halk zizegés szűrődött. Volt valami fura ritmus ebben az egész helyben. Nem az otthoni könyvtár süket, Morel-féle csendje, hanem halk, ámde pezsgő áramlás, ami lassan, észrevétlenül kezdte elhúzni a lábát a padlóról.

Elindult a felfelé kanyarodó, lépcső nélküli feljárón. Nem tudta, miért arra megy, csak a többi látogatót követte. Az üvegfal mögött, a hosszú folyosón irodák sora húzódott. Nem akart oda nézni, mégis lelassított. Az egyik ajtó mellett fém tábla fénylett: „Folklorisztika és Prekoloniális Kultúrák Tanszék”. Megállt. Nem sírt. Egy ideje már nem volt mivel. Csak az ujjbegyét nyomta rá a tábla szélére, egyre erősebben, egészen addig, amíg a betűk hűvös éle bele nem vágott a bőrébe. Joey ide készült. Ide hozta volna a napkorongjait, a füzeteit, az egész érthetetlen világát, hogy végre rendes fedelet rakjon rájuk. Most pedig csak egy fém tábla maradt, meg a sarki iroda üres íróasztala, amire rásütött a júliusi nap.

A rámpa vitte előre. Az építészek komolyan vették a folyó-elvet: a folyosó úgy emelkedett, mintha az ember a sodrással szemben gyalogolna felfelé. A fény egyre kevesebb lett, a modern üvegfalakat felváltotta a durva, hasított szikla. A „Múltat Őrző Völgyek” felirat sötétre pácolt boltív felett állt. Odabent nem voltak ablakok. A termek egymásba folytak, mint a medencék. Az első vitrinben gyékénykosarak álltak. És különböző méretű, sötétbarna, mintás edények. Amber megállt előttük. Összeszorította a száját, aztán gépiesen számolni kezdett. Balról jobbra. Egy, kettő, három, négy. Egy lapos, sötét tál volt az, semmi több. Nem hasonlított semmilyen kódexre.

Továbbment. Ott, ahol a levegőnek még száradt fűszaga volt, a rámpa élesen megtört. Megérkezett az aranyláz korához. Itt a falak szinte feketék voltak. A süllyesztett, jéghideg spotlámpák fénye apró, zárt köröket vágott a sötétségbe. Egy hosszú asztal állt a terem közepén, rajta régi szerszámok, rozsdás csákányok, kimosótálak sorakoztak. Odalépett. Újra számolt. Egy, kettő, három, négy. Egy csorba, nehéz fejsze.

Bosszúsan fújtatott, a düh most már marta a gyomrát. Joey egyszerűen megbolondult, ő pedig még nagyobb bolond, hogy egy cetlivel a zsebében múzeumi tárgyakat listáz egy idegen városban. El akart fordulni, ott akarta hagyni az egészet. De a szeme sarkában, a szemközti sötét kőburkolaton megvillant valami. Hosszú, panorámás kép függött a falon, nehéz, passzpartus keretben. Régi fotó. Amber közelebb lépett. A keret alatt kopott rézlap: „Morel Store, 1887”. Alatta pár sor, a kép keletkezésének körülményeit ismerteti: „A Holló-szirt lábánál álló mossvale-i bolt megnyitóján készült. Az eredeti üvegnegatív a megyei archívumban van. Ez itt reprodukció.”

Amber reflexei gyorsabbak voltak, mint a gondolatai. Megfordította a jegyet, bár a betűket már álmából felébresztve is látta. A sietős, jobbra dőlő tollnyom. Nem a tárgyakat kell számolni! Embereket!

A fotón egy csoport állt a régi bolt előtt, merev, feszült pózban. Elölről kezdte, a kép bal szélétől, a figurákat követve.

Egy. Szakállas kovács vagy kőműves, nehéz bőrkötényben, a kalapácsát úgy fogva, mintha fegyver lenne. Fix pont. A kő maga.

Kettő. Nő, merev taftruhában, nyakig begombolt gallérral, ölében görcsösen összefogott kezekkel.

Három. Kalmár vagy hivatalnok, gőgös cilinderben, az óraláncát szorítva, egyenesen a lencsébe néz.

Négy.

Amber lélegzete megakadt a torkában.

A negyedik egy vékony, kamaszkorú szőke fiú volt. Rongyos ing, felhajtott nadrágszár, mezítláb áll a porban. De nem ez volt a furcsa. A többiekkel ellentétben, akik mind mozdulatlanul, megfeszülve állták a hosszú expozíciót, mintha az életük múlt volna rajta, ennek a fiúnak az alakja kissé elmosódott. Mintha megmozdult volna a döntő pillanatban. A feje kissé oldalra fordult, a tekintete kerülte a lencsét, messze, a völgy pereme felé nézett.

Az arca… Közelebb lépett, a homloka szinte hozzáért a vitrin hideg üvegéhez. A száznegyven éves, kopottas felületen a fiú profilja döbbenetesen tiszta maradt. Olyan időtlen, fagyos és mégis derűs arányosság ült rajta, ami teljesen idegen volt a mellette álló, nehézkes telepesektől. Szemlátomást idegen volt.

A kép kompozíciója, a negyedik alak különállása miatt Amber képtelen volt elmozdulni a vitrin elől. Semmit nem értett. Érezte, hogy Joey pontosan itt állt, ezen a ponton, végigcsinálta ugyanezt a dacos, mérges keresgélést, számolt kosarakat és fejszéket, míg végül ideért, és meglátta a hibát a múltban. Kétszer is visszajött. Derek ezt mondta. Három nappal ezelőtt. Nem is mondta, inkább csak odavetette, ahogy ő mindent csakúgy odavet a Spotify-lejátszólisták és a focicsapat teljesítménye közé ékelve, miközben a kávézóban a mogyorós lattét kavargatta.

A kép alatt névsor, nyolc név, vízszintesen felsorolva. A harmadik név után három pont. Amber felpillantott. Látta. A kamaszfiú valamit nézett, ami a képen kívül volt, és ez az eltérés a retinán maradt, mint egy hamis hang egy akkordban. A jobb keze lazán lógott a teste mellett. A kézfej nyitott, az ujjak enyhén szétváltak – azzal a természetességgel, ahogy valaki elenged valamit, amit az imént még tartott. A többiek keze vagy a gombolásra szorult, vagy egy szék támlájára tapadt. A negyedik alak keze szabad volt, és ez a szabadság valahogy figyelmetlenségnek hatott, ami abból ered, hogy az ember nem tartja fontosnak a szabályokat, amik mindenki mást foglalkoztatnak. Ezt a gesztust ismerte. Nem tudta, honnan, de ismerte.

A bal keze nem látszott. A mellette álló figura, az ötödik, akit Elias Köhlernek hívtak a névsor szerint, részben takarta. Megpróbálta kiszámítani a geometriát: hol kellett lennie a bal kéznek, ha a jobb így lóg, ha a váll így áll. Nem jött ki. A test szöge nem stimmelt a takarással. Mintha a bal kéz nem ott lett volna, ahol lennie kellett volna.

Hátralépett. Megnézte az egész képet. A keret jobb alsó sarkában, apró géppel ütött számok: 140283. Furcsa dátum egy 1887-es fotón. Talán a katalogizálás dátuma, nem a felvételé – ez logikus, ez a legkézenfekvőbb magyarázat, és tudta, hogy ez a magyarázat helyes, de a keze mégis a táskájába nyúlt, ahol a kis spirálfüzet volt, és felírta a számot. Mellé: Valentin-nap? Aztán kihúzta a kérdőjelet, mert nem akarta, hogy úgy nézzen ki, mintha nem tudná, mi a különbség egy katalógusszám és egy dátum között.

Visszanézett a fotóra. Amber nem vette észre azonnal. Először átsiklott felette, mert az agy megszokja a fényt, megszokja az árnyékot, megszokja a perspektívát, és csak akkor jelzi a hibát, ha a hiba elég nagy. De aztán visszanézett, mert valami a látómezeje szélén megakadt, valami nem illeszkedett, és akkor már tudatosan kereste. És megtalálta. Ahogy a fény jött, jobbról, az árnyékok balra estek, ez a fizika, ez nem kérdés. A negyedik figura árnyéka viszont jobbra mutatott. Nem sokkal. Nem feltűnően. De jobbra.

Amber nem mozdult.

Keresett valami magyarázatot, ami beillene a fizika keretei közé: kettős expozíció, tükrözés, a negatív megfordítása nyomtatás közben. Ezek valódi jelenségek, ezek megtörténnek, a korai fotográfia tele van ilyenekkel. A magyarázatok ott voltak, és mindegyik elfogadható volt, de egyik sem csillapította azt az érzést, hogy valami nem stimmel. Tíz perce állt itt. Már tíz perce nézte a kamaszfiút, de lassan rájött, nem tudja, milyen az arca. A többieké leírható volt. Az első figura: széles orca, vastag bajusz, mélyen ülő szemek. A második: hosszú arc, magas homlok, a száj szigorú vonala. Ezeket látta, ezeket tudta. Ám a negyediket hiába nézte tíz perce, ha becsukta a szemét, nem tudott mondani róla semmit. Az arc minden alkalommal, amikor a tekintete ráesett, valahogy éppen azon a ponton volt, ahol a szem átcsúszik, ahol a fókusz elvész.

Nem ijedt meg. Nem ez volt az érzés. Az érzés az volt, hogy valami itt nem akar megmaradni. Joey is itt állt. Ugyanezt a pontot nézte, ugyanebből a távolságból, és ugyanaz a kérdés merült fel benne, ami most Amberben: „Ki ez?” Nem a név érdekelte. Az csak egy névsorból hiányzó adat, dokumentációs malőr volt, azt valaki kihagyta, valaki elfelejtette, valaki nem tudta. A kérdés mélyebbről jött.

A negyedik figura jobb keze nyitva volt. Az ujjak szétnyílva, lefelé, mintha várna valamire. Vagy elköszönne.

A teremben a fény megváltozott – az ablakpárkányokra már a koraeste könyökölt, és rájött, hogy nem tíz perce áll itt, több mint félóra telt el, és ezt nem érezte. Nem érezte az idő múlását, csak a képet érezte, és a képben a negyedik figurát, és a negyedik figura nyitott kezét, és a nevet, ami nem volt a névsorban. Joey kétszer jött vissza. Talált valamit. Ő is. De nem tudja megmondani, mit.

A cipők csikorgása a padlón messziről jött, de a gránitfalak felerősítették.

– Elég unalmas társaság, mi?

Amber összerezzent, gyorsan a zsebébe süllyesztette a jegyet. Megfordult.

Péter állt mögötte. A zakóját a karjára fektette, az ingujja fel volt gyűrve a csuklójánál. Az arca sötét volt a kiállítótér félhomályában, a szeme alatti táskák mélyebbnek tűntek, mint reggel.

– Végeztél? – a lány hangja rekedt volt.

– A-ha. – Péter a vitrin felé bólintott. – Régen mindenki úgy állt a kamerák elé, mintha kivégzőosztag várná őket. Giccses az egész.

Amber a negyedik fiúra pillantott. Az elmosódott alak most, Péter szavai után, még távolibbnak tűnt.

– Igen – mondta halkan. – Giccses.

– Indulhatunk? – Péter megfordult, a kulcs halkan csörrent a zsebében. – Tankoltam. Hazafelé beülhetnénk a Ket’s-be.

Amber torka összeszorult. Joey kedvenc helye volt, a 715-ös lehajtónál. Fehérre meszelt falak, zöldre festett zsalugáterek. Két fekete madárral a cégtáblán, és olyan kávészaggal, ami már a parkolóból megpróbálta meggyőzni az embert, hogy ne menjen tovább. A székelykapun ez állt: KÉT HOLLÓ – két ékezettel, amit senki sem próbált komolyan venni. A kamionsofőrök „Ket Hollow”-nak mondták. A gólyák eleinte „Keet Hoho-loh”-nak, aztán a második hét végére már csak „Ket’s” lett belőle.

Amber küszöbről még egyszer visszanézett. A hideg spotlámpa fénye pont a negyedik fiú arcán tört meg, egyetlen éles, fehér foltot hagyva az üvegen. Joey utolsó mozdulata ott maradt a sötét szobában.

– Menjünk – mondta, és elindult az apja után, lefelé a folyón.

ZSOLNAY

A pult előtt állt, kezében a zománcozott nyeles kiöntővel. A hűtő egykedvűen zümmögött. A mágnescsipeszben félrecsúszott bevásárlólistát néha megemelte a huzat. A mosogató szélén gombócba gyűrt törlőruha gubbasztott. A vágódeszkán reggeliből maradt morzsák vártak arra, hogy valakit zavarjanak. Minden a helyén volt, ettől lett idegen az a halk, fonákszerű csörrenés, ami nem a falból, és nem is a ház öreg csöveiből érkezett.

A keze engedett először. A kiöntő szája oldalra billent, a csésze lecsúszott a pultról, és szétrobbant a padlón. Joey a szilánkokra meredt. A kávé vékony, sötét erekben futott szét közöttük. Hat másodpercig tartotta a kiöntőt maga előtt, üres tekintettel, majd letette. A mozdulat pontos volt, óvatos, mégis késett. Előbb történt meg, mint hogy eldöntötte volna.

A mosogató fölötti katedrálüveg abszurd módon visszaverte az arcát. Sápadt volt, a mintás üvegen szétfolyó pupillái nagyok. A neon hideg fénye megült a járomcsonton, a szemek alatt és a száj szegletében. Hátrahőkölt. Nem a hullámzó sziluett rémítette meg. A mögötte álló sötétben olyan figyelem sűrűsödött, aminek nem volt alakja, mégis helyet foglalt benne.

Joey a pult szélébe kapaszkodott. A kávé fanyar illatába hideg mészpor, fém és régi füst keveredett. A falak szürkébbnek látszottak, a csempe fugái mélyebbre húzódtak. Egyetlen villanásra kő vette körül: durva, nyirkos, mirhával átitatott kő. Aztán minden visszapattant a helyére: konyha, vinyl, törött csésze. A saját zihálása. Ujjai rátapadtak az akril munkalapra.

– Mi a franc…?

A hangja vékonyan csattant a levegőben. Joey elhallgatott, mert a mondat után válasz érkezett. Nem szó, inkább irány. A gondolatai mögül indult, lassan végigcsúszott a koponyája belső falán, és ugyanazzal a türelemmel kereste a helyét, ahogy a sziklamászó ujja keres menedéket a függőleges fal mikrorepedéseiben. Shemjáza nem tört be. Az erőszak túl sok nyomot hagy. Csak végigtapogatta a határokat: tarkó, gerinc, váll, bordák, lélegzet.

A fiú teste először ellenállt. Utána, fél perccel később megpróbálta értelmezni a parancsot, amihez nem tartozott hang. A pulzusa megugrott. A tüdeje szűkült. Az ablakban saját arca nézett vissza rá, de a szemek mögött új mélység nyílt, idegen és… megértő.

– Tűnj el – préselte ki magából.

A hűtő zúgása megszakadt és újraindult. Az utcáról autó fénye siklott át az ablakon, végigcsúszott Joey arcán, és eltűnt a felső szekrények fényesre kopott fogantyúin. Az apró, rendes zajok tovább éltek körülötte, ettől a jelenlét még tolakodóbb lett. Beilleszkedett. A ház részévé vált.

Shemjáza a név felé nyúlt először. Nem a hangalak érdekelte. Az csak felszín. Azt kereste, ahol az én elkezdődik, ahol a gyerekből fiú lett, a fiúból testvér, a testvérből hiány. Joey. Joseph. Várkonyi. A nevek egymás után mozdultak meg, belülről, hangtalanul.

Joey összeszorította az állkapcsát.

Aztán megérkezett a következő név: Kissólyom. A fiú gyomra összerándult. A szó nem hozzá tartozott, mégis keresztülment rajta. Nathan hangja, Salma mosolya, a hegyoldal, a régi utak, egy kamillával benőtt pad, mind egyszerre mozdult benne. Shemjáza nem értette ezeket külön-külön. Nem is kellett értenie. Elég volt látni, melyik érintésnél változik meg a fiú lélegzete.

– Hagyd abba – sziszegte Joey.

Shemjáza türelme nem csökkent. A fiú fájdalma különféle kontúrokban hullámokat vert, és ő olvasott belőlük. Anya. Apa. Iker. Barát. Vágy. Szégyen. Bűntudat még kevés volt, de a helye már látszott. Később megtelik. Minden emberben megtelik előbb-utóbb. Csak idő, megfelelő nyomás és pontosan elhelyezett kép kell hozzá.

A konyhaajtó alatt aranyló fény húzódott végig. Joey megdermedt. Az ajtó zárva volt, amikor bejött. Ebben biztos volt. Vagy szeretett volna biztos lenni. Most a rés túloldaláról melegebb fény szűrődött át, sárga, puha, régi fény. Olyan, amiben a gyerekkori esték nem értek véget, csak továbbfolytak a nappaliba. Éva még otthon volt, és Péter azt hitte, minden rendben, tányérokat rakott az asztalra, és a rádió halkan szólt.

– Talamér, kicsim…

A hang halkan érkezett. Gyengéden. A fiú mellkasában valami fájdalmasan megemelkedett. A keze elengedte a pult szélét, a teste előreindult. Egy lépés. A porcelán megcsikordult a papucsa alatt. A talpába vékony szilánk fúródott.

– Anya?

A szó kicsúszott belőle, és abban a pillanatban meg is bánta. Túl sokat adott vele. A fény az ajtó alatt elmélyült, a rés szélesebbnek látszott. A hanglejtés pontos volt, a titkos becenév is. Még az a fáradt, rekedtes melegség is benne ült, ami Éva hangjában a fellépések után megmaradt, amikor hazajött, levette a cipőjét az előszobában, és úgy tett, mintha egész nap oda tartozott volna.

Még egy lépést tett. Megállt. A hang széle sercegett. Alig hallhatóan, mégis ott volt: száraz, idegen recsegés a magánhangzók alatt. A ritmusa jó helyen emelkedett, jó helyen lágyult el, de nem vett levegőt ott, ahol Éva levegőt vett volna. A mondat viselte az anyja alakját, de nem hordozta a testét.

Joey hátralépett. A fény megremegett. A csalétek jó volt. Majdnem hibátlan. Mégis észrevette a repedést a hangban. Abból az apró, makacs hűségből, amellyel az emberi bánat ragaszkodik a saját részleteihez.

– Te nem ő vagy – mondta határozottan.

Az ajtó becsapódott. A sárga derengés eltűnt, a nappali felől csak sötét folyosó látszott. Joey a falnak ütközött, majd lecsúszott a rongyszőnyegre, háttal az alsó szekrénynek. A kiömlött kávé elérte a nadrágját. Meleg volt, ragacsos, valóságos. A talpából vér csordogált.

Shemjáza ekkor nem újabb víziót küldött. A saját valóságát engedte át a repedésen. A kő súlya ráomlott Joey mellkasára. A konyhára ráépült valami: mészkőfalak, zárt levegő, mozdulatlan idő. A lánc hangja a csontjaiban szólalt meg. Nem csörrent, inkább rátapadt a bordák belső ívére, és húzni kezdte. A fiú szája megtelt az iszap ízével. Hideg víz nyomult a nyelve alá, a torok mélyére, a tüdő kapujáig. A padló alatt tófenék volt, a kő alatt idő, az idő alatt indulat.

Joey előregörnyedt. A térde a kávéba csúszott, tenyere a szilánkok közé ért. A rászakadt bánat túl nagy volt az emberi testhez. Nem sírásból állt. Nem emlékekből. Ötezer év mozdulatlansága nyomta belülről, az elfeledettség körmönfont éhsége, ami már nem szabadságot kívánt, hanem változást. Bármit, ami nem ugyanaz. Bármit, ami nem kő. Bármit, ami nem lánc.

Shemjáza ekkor érezte meg először. A rokonságot. Azt az egyetlen tévedést, amin át az ember saját fájdalmát összekeveri az eredendő honvággyal: Maón hiányával.

Joey torkából nyers hang szakadt fel. Először zokogásnak tűnt, aztán inkább morgás lett, fájdalmas, szégyentelen, állati. A tenyere megcsúszott a kávéban, a porcelán felsértette a bőrét. A fájdalom hirtelen élesen, tisztán fellobbant. Ez a sajátja volt. Ez visszahozta.

– Nem vagyok te – préselte ki magából.

A mondat kicsi volt. Nevetségesen kicsi ahhoz képest, ami fölé hajolt. Shemjáza mégis megtorpant benne. A fiú nem hitte el a kínált hasonlóságot. Nem fogadta el a bánatot közös nyelvként. Összeroncsolódva, térden, vérző tenyérrel is határt húzott. A lánc fehéren felizzott. Joey felsikoltott. A fájdalom a szegycsontja mögül robbant szét, végigvágott a gerincén, a tarkóján, a karján, a fogai gyökeréig. A sikoly visszaverődött a konyhaszekrényekről és az ablak fekete üvegéről.

Nem erre számított. A fiú kínja felerősödve futott vissza a köteléken, nyers emberi gyötrelemként, aminek nem volt méltósága, csak hője. Perzselte a repedés szélét. Shemjáza visszahúzódott. Nem messzire. Csak annyira, amennyire a lánc árnyékos zuga engedte. Onnan figyelt tovább. A fiú remegett, homloka majdnem a padlóhoz ért. Erősebb volt, mint amilyennek látszott. Nem nagyobb. Nem veszélyesebb. Csak pontosabb ott, ahol sérült. Shemjáza ezt megjegyezte. Később máshonnan kell kezdeni. Nem az anya hangján.

Joey sokáig nem mozdult. A konyha visszarendeződött köré, apró, hétköznapi zajokból: a hűtő búgása, a falban futó cső halk reccsenése, egy vonat távoli kürtje a külvárosban. A kávé keserű illata megszeppenve ült a levegőben. A törött csésze darabjai szanaszét hevertek. A talpa lüktetett. A tenyere vérzett. A nadrágja átázott a térdénél.

Ezek mind rendes dolgok voltak. Egy törött csészét meg lehet magyarázni.

Joey lassan feltérdelt, aztán a pultba kapaszkodva felállt. A lába remegett, de megtartotta. Elővett egy tekercs papírtörlőkendőt, majd percekig állt vele a kezében, mert nem tudta, előbb a vért törölje fel, vagy a kávét. Végül a szilánkokkal kezdte. Egyenként szedte össze őket, óvatosan, túl nagy figyelemmel, mintha a rend helyreállítása visszazárhatna valamit, ami már átjött.

Az egyik porcelándarab fehér volt, vékony kék csíkkal a peremén. Zsolnay. Éva egyik bolhapiaci diadala. A karóráját adta érte cserébe. Joey erre biztosan emlékezett. A szilánkot a tenyerébe zárta, és túl sokáig tartotta ott. A seb újra megnyílt, a vér lassan összegyűlt az ujjak tövénél. A fájdalom jó volt. Az legalább nem hazudott.

Mire Péter hazaért, felmosott. A szemetesben porceláncserepek hevertek kávézaccos papírtörlők között, de egyetlen darab megmaradt a kenyértartó mellett: fehér szilánk, kék peremmel. Joey az asztalnál ült. Előtte nyitott füzet feküdt, a toll a kezében volt, de a lap üres maradt.

Péter megállt az ajtóban. A tekintete először a felmosott padlóra esett, aztán Joey bekötött tenyerére.

– Mi történt?

Joey lenézett a kezére. A kötés ügyetlen volt, túl szoros. Az ujjai végén halványan elszíneződött a bőr.

– Eltört egy csésze.

Péter nem mozdult azonnal.

– Megvágtad magad?

– Semmi komoly.

A válasz gyorsan jött, és ettől rosszabb lett. Péter arca egy pillanatra megváltozott. Az a csendes, tanári figyelem jelent meg rajta, amellyel az ember nem a szavakat hallgatja, hanem a köztük lévő szünetet. Joey a füzetre nézett. Az üres lap fehérsége bántotta a szemét.

– Csináljak teát? – kérdezte Péter.

Joey megrázta a fejét.

– Nem kérek.

Péter még állt egy darabig, aztán beljebb ment a házba. Nem erőltette. Joey hálás volt érte. Hallotta, ahogy az apja leteszi a kulcsait az előszobában, kinyit egy szekrényt, majd óvatosabban csukja be, mint máskor. A ház újra elcsendesedett.

Joey a mosogató fölötti ablakra nézett. Az üveg most nem tükrözött vissza semmit. A toll hegye végül megmozdult a papíron. Nem gondolkodott a mondaton.

Átért.

Nézte a szót. A betűk túl kicsik lettek, szinte összekapaszkodtak a vonalon. Alattuk a papír fehér maradt, tiszta és tűrhetetlen. Joey sokáig figyelte. Aztán aláírta a következőt is:

És tanul.