3. FEJEZET

PACSIRTA

A konyhában forr a víz. Túlsütött pirítós roppanása keveredik a smoothie-gép pattogó zajával. Naomi – aki edzés után rendszerint vizes hajjal ér haza az uszodából – az asztalnál ül, törölközőturbánnal a fején. Egy kanál zabpelyhet tologat a tálban, magyaráz:

– … és megint láttam az új könyvtárost. Ugyanabban az időben fut, mindig a Pacsirta-dűlőnél vág át. Elég jó tempót megy.

Rob kérdés nélkül tesz egy újabb szeletet a kenyérpirítóba. A család többi tagja nem reagál, csak Nathan szeme rezzen egy pillanatra a bögre pereme felett.

– Kedves nőnek tűnik. Mrs… Moretti, ugye, ez a neve? – kérdezi Salma a mosogató felől.

Rob az újság felett hümmög, majd mintha mellékesen jegyezné meg:

– Igen, Gina – köhint, hirtelen túl sokáig olvas egy nyúlfarknyi rovatot. – A kantinban hallottam.

Salma kis híján hangosan felnevet, de komolyságot erőltet magára.

– Szóval már a kantin csapjából is ő folyik.

– Nem csoda! Nagyon szép nő! – szúrja közbe Naomi hanyagul, és a telefonjára pillant. – De kicsit titokzatos.

Nate leteszi a bögrét.

– Titokzatos? – A hangja túl közömbös ahhoz, hogy ne legyen benne kíváncsiság.

– Ja! A fiúk is felfigyeltek rá a medencénél – feleli Naomi somolyogva. – Idétlenül köszöngetnek neki. De ő csak fut tovább. Mintha direkt kerülne mindenkit. Te nem szoktad látni?

Fox pár perce támolygott ki a szobájából. Kócosan, félpár papucsban, álmosan, ásítozva nyújtózkodik a konyhaajtóban. Huncut szemében virgonc tézis villan.

– Hát… kocsányon lógó szemekkel csak lát már valamit a világból.

Nathan csuklik egyet. Rob fél szemmel végigméri, majd újra az újságba temetkezik. A fiúnak közben átvillan az agyán egy gondolat, amit maga sem tud szavakba önteni. Amikor feláll az asztaltól, a telefonján állít az ébresztőn.

★

A nap még alig emelkedett a hegyek fölé. Óvatos fénypászmák tapogatják a Pacsirta-dűlő kavicsait – finoman, mint amikor kisebbik húga először próbálta fel az ünneplő cipőt. A földút két oldalán zsázsa és laboda nyújtózkodik, közöttük néhány dacos pipacs verseng a fényért. A dűlő névadója már ébren van, pacsirta dalol fenn a magasban. A levegő friss, mély és virágos: rezgő meleg ígéret, amit csak a kora reggeli mezők tudnak adni.

Elindul. A rét felől párás lehelet hömpölyög, puha fátyolként fedi a bokrokat. A harmat még gyöngyöz a fűszálakon – apró tükördarabkák, melyekben egy pillanatra megcsillan a világ. Előtte nem messze két árnyék mozog. Az öreg Tim sétáltatja Pumuklit. Két hete hozta ki a menhelyről, a kölyökkutya vidám csaholása felveri a nyírfán bóbiskoló pintyeket.

A főtér felől távoli zúgás hallatszik, az első pékszállítmány gurul végig az utcákon. Egy biciklikerék csattogása üti meg a fülét – valaki már úton van. De Nate nem sokáig figyel rá. A nő jár a fejében. Gina érkezése felbolygatta az álmos kisváros életét, mindenki róla beszél. Ő is látta már messziről. És úgy vonzza magához, ahogy a telihold vonzza a Jázmin-tó vizét.

A másik alak akkor bukkan fel, amikor ő az erdő pereméhez ér. Pontosan tudja, ki az. A nő csendes léptekkel kocog vele szemben a keskeny gyalogúton. Könnyű pólója a testére tapad, rézvörös haját lófarokba fogta. Ő is meglátja Nathant, de nem lassít. Amikor egymás mellé kerülnek, a fiú köszön:

– Jó reggelt!

Gina biccent, de közben a mellkasában fájdalmasan összeszorul valami. Ez a hang. A hullámzása, a mélysége… mint egy régi dal első sora.

Nathan gyorsít. Gina nem néz utána, de érzi, hogy a fiú visszafordul.

És Naomi, aki pontosan tudja, hogy nem volt szokása a bátyjának reggel futni, hazafelé tekerve a biciklijén elvigyorodik:

– Ha Nat egyszer azt mondja, mindig is korán kelt, megetetem vele az uszonyomat.

TÖLGYATYA

Rob ujjai idegesen dobolnak a kormányon. Késésben vannak, de Naomi – mint mindig – még visszaszaladt valamiért, ami nélkül elképzelhetetlen iskolába menni. A visszapillantó tükörben végre feltűnik a lány sziluettje. Boldogan lobogtatja feje fölött a kendőt. Behuppan a kocsiba, gyorsan feltekeri és a nyakába köti. Rob sóhajt. Gázt ad. Az autó kigördül a feljáróról.

Útközben csend van. A gyerekek a telefonjukat nyomkodják, Salma a bevásárlólistát ellenőrzi. A következő saroknál Junior fintorogva lehúzza az ablakot.

– Valakinek… talán kevesebb babot kellene ennie.

Naomi arca lángba borul. Salma azonnal a segítségére siet.

– Lehet, van, ahol ez szexepil.

Fox eddig látszólag elmélyülten bámult kifelé. Most sem fordítja el a tekintetét a bodorodó felhőpamacsokról, csak szárazon summázza:

– Akkor ott Naomi szépségkirálynő lenne.

Nathan először csak próbálja visszatartani, de aztán nem bírja tovább. Nevet. És megint… vidáman, őszintén, tiszta szívből. Mert mostanában mindenen rötyög: önmagán, a szomszéd vörös macskáján, ha reggel süt a nap, és akkor is, ha zuhog az eső. És rajta kívül mindenki tudja, mitől van jókedve.

Salma egy apró szívecskét rajzol a kezében lévő cetli aljára és lopva Rob felé fordítja: a fiuk szerelmes. Rob halkan visszakérdez:

– Hogy is szoktad mondani?... A jókedv Tölgyatya nyelve?

Egyszer, nagyon régen, amikor még egyszerű trillák helyett a madarak meséket daloltak a Klamath folyó felett, állt egy ősöreg tölgyerdő a hegyek alatt. Annak szívében élt Tölgyatya.

Nem őrzött földbevájt kunyhókat, sem kosarakat, nem vigyázott fejdíszekre vagy mussel-kagylókra. Ő az egyensúlyt figyelte: mikor a mókus túl sok diót dugdosott el, mikor a patak túl hangosan fecsegett éjszaka, vagy mikor az ember elfelejtett köszönni a fának. De nem dorgált soha – ha valaki hibázott, csak kacagott egy nagyot.

Amikor különösen bölcsnek és gyengédnek találta a világot, akkor nevetése nem tűnt el a levegőben. Hanem lepergett az ágairól, lecsorgott a kérgén, és apró, fénylő gömbökként hullt a földre. Ezekből a gömbökből lettek a makkok – az öröm magvai. És aki ilyen makkot ültetett, nem csupán fát nevelt, hanem egy kis darabot abból a bölcs derűből, amely Tölgyatya szívében lakott.

Így született meg a világban a Nevetés Erdeje – olyan tölgyek nőnek ott, melyek hajnalban morajló kacagással vigasztalnak, ha valaki a közelükbe merészkedik bánatosan.

Hogy Tölgyatya miért ilyen vidám? Mert tudja, hogy a világ tele van hibákkal, botlásokkal, túl sok babbal és vörös macskákkal. De azt is tudja, hogy minden élőlény próbál – valahogy jól lenni, jól szeretni, jól bocsánatot kérni.

Ezért nevet. Mert ez az egyetlen nyelv, amit nem kell tanulni. És ha reggel az autóban valaki kacag... biztosak lehetünk benne, hogy egy makk lehull a közelben.

MAG

Teremtésmítoszok garmadája őrzi a szó szakrális jelentését. Lehet róla pátosszal beszélni, és lehet csak úgy eldobni hazafelé menet egy almacsutkát.

Derek áll a szűrt fényben. Feje felett csöppnyi fészek ring, benne csupacsőr fiókák tátognak az ég felé, a szülők szorgosan etetnek.

Emlékszik, nyolcéves volt akkor. Gördeszkázott mellette – Flash, a Villám. Lisa biciklivel gurult haza a műteremből. Batikolt kendője sárkány cifra szárnyát idézve lobogott mögötte. Az utolsó harapás után megállt. Derekre kacsintott, és messzire hajította az almacsutkát.

– Adjon Isten minden jót, jobb időt, mint tavaly volt, mitől félünk, mentsen meg, amit várunk, legyen meg! – kiáltotta a repülő ígéret után.

Lisa magvető. Most már tudja. És most itt áll, az árnyékában annak a dobásnak. Az út szélén, egy fa alatt. A csemete mára fává érett. Koronája széles. Madárdal lakik benne. A nagynénje sosem magyarázta el, mit jelent vetni. De azóta is tanulja, minden reggel, amikor Griffinékre vár és a fény csupasz sugarakká bomlik a levelek között. Pedig ez a fa nem tanítás. Ez a fa a derű árnyéka. Ez Tölgyatya nyelve, Lisa keze, és az ő gyerekkora.

A világ sokszor hibázik. Ám néha egy mag visszanő a talajba. És ha reggel, az út szélén, egy fiatal férfi megáll egy almafa alatt – akkor több mint valószínű: egy csuklómozdulat lehullott valahol. És egy nevetés épp most növekszik a törzsben.