Hajnalban hold jelent meg az égen,
leereszkedett és rám tekintett.
Égő tekintetét rám szegezte,
mint a sólyom, mely zsákmányát lesi.
Megragadott és felvitt a magasba,
eggyé olvadtam a végtelennel.
Mikor magamra néztem: a testem
a holdban lélekké vált, kegyelemmé.
Útjára indult, és nem látott mást, csak a holdat,
míg az Örök Forrás titka fel nem tárult.

A kilenc szféra mind a holdba simult,
és én sem voltam többé.
Létem edénye a tengerbe veszett,
a tenger felhabzott, titkok titkát lehelte rám.
És a kék habok közt minden csepp visszatért,
visszakerült a holdba – névtelen csillagként.
Minden csillagforma fényruhát öltött,
mert fény nélkül semmi nem válhat tengerré.
És a Bölcsesség hangja szétáradt,
így kellett történnie, így történt.