11. FEJEZET

DÉJÀ VU

A forgóajtó flegmán szisszen, amikor Nathan belép rajta. A könyvtár mennyezetéről lógó új lámpák éles fénye alatt megáll, kezében cetli. Ez az első alkalom, amikor visszatér a Moretti-féle térbe. Nyolc hónap telt el. Azóta a napok úgy rakódtak egymásra, mint Gustav pékségében a réteslapok.

Gina egy magas létra tetején egyensúlyoz. Kezében tablet, frissíti a nyilvántartást. Élénk ruhája felesel a polcok visszafogott világával. Amikor meghallja a lépések régről ismert ritmusát, megdermed. Nate áll ott. Talán fél fejjel magasabb, talán fáradtabb a szeme, de ugyanúgy néz, mint amikor utoljára látta. Egy pillanatra mintha újra átlebbenne rajta az a régi név, amit már nem hív senki. Aztán meglátja Ambert a fiú mögött. A mosolya halványodik.

– Nőttél – mondja Gina halkan.

Nathan megrándul. Nem a szó, hanem a tekintet miatt. A levegő megfeszül. A fiú reflexből előre lépne, de Amber válla súrolja az övét. Gina nem mozdul. Csak nézik egymást: a nő, aki egykor Morsheba volt, és a fiú, aki egykor Kokábel. Már egyikük sem az.

Végül Gina leér a létráról. A hangja újra tárgyilagos.

– Amit kerestek, balra a hatos fakk. A néprajz átrendezve… megint.

Semmi különös tónus. Csak az a gyanús nyugalom. És arrébb sétál. Nem néz vissza. Nate zavartan igazít a hátizsákján. Amber kicsit közelebb lép hozzá. Érzi a lány jelenlétét, mégis bizonytalan. A tarkóján hirtelen hideg lehelet. Nem a huzat. Inkább egy el nem mondott mondat szele.

Derek pedig a fejét ingatja magában.

– Hogy is mondta Divus?... Alea iacta est.

Percekkel később Amber és Nathan elmerülten keresgélnek a Mrs. Moretti által javasolt fakkban. A polcok itt is a plafonig érnek, de a könyvek rendezetlenül sorakoznak egymás mellett. Jegyzetek, kötetek, kódexek totális káosza – egy könyvtártól nem ezt várná az ember. Derek szórakozottan a falat támasztja, csak figyeli őket. Vidáman csillan a tekintete, amikor észreveszi, hogy Nathan Amber mögé kerülve lehunyt szemmel lopva a lány haját szagolgatja.

– Mindjárt odaérnek… Na, ott van… Felülről a harmadik polc… ott… középen! Az a fakó mohazöld bőrkötés.

Ekkor a szeme sarkából mozgást észlel. Valamit hall. Az a húr pendül, amiről tudja, hogy nem is létezik, de amit – megtanulta már – nem ildomos félvállról venni. A tekintete megakad egy pink pólón. Sandra Wong. Szemüveges, alacsony, teltkarcsú. Gyors, pontos, kissé túlvezérelt mozdulatokkal pakol. Egy cédulát akkurátusan visszagyűr a helyére. Derek oldalra billenti a fejét. Apró félmosoly. Nem feltétlenül szépnek látja, hanem… intenzívnek.

A fiú tétovázik. Két év korkülönbség biztosan van közöttük, és nem az ő javára. Nem is zsánere. Egy héttel ezelőtt még észre sem vette volna. De most valami hívja hozzá, mintha szirén lakna Sandra pufók testében.

Egy viharvert csatos mappa hirtelen kicsúszik a lány kezéből, és szétnyílva nagy puffanással a kopott hajópadlóra zuhan. Derek azonnal ott terem, és készségesen nyújtja át a füzetet.

– Vigyázat! Ma északkeleten jegyzetzápor várható! – a poén végén a keze megáll a levegőben. Kerekedő szemekkel bámulja a borítót. – Joey Várkonyi… – olvassa hangosan.

Sandra szemüvege kissé lecsúszik az orrán. Visszatolja, miközben – maga sem tudja, miért – válaszol ennek a csupafogsor Góliátnak.

– Igen, Joey Várkonyi. Nem dedikált példány, ha erre célzol – a nevetése nem segít eldönteni, hogy ezt viccnek szánta-e.

Átveszi a mappát, közben ujjai finoman Derek kezéhez érnek, amitől a fiúban újra megpendül az az átkozott húr. Ám a lányra szemmel láthatóan egyáltalán nincs hatással ez a véletlen gesztus.

– Jó fej srác volt. Vagyis hát, kedves. Egy kicsit szomorú is. Legutóbb tavaly nyáron jött be hozzám segítséget kérni. Az avarok történelme és az ősi magyar hitvilág érdekelte, meg valami szívkő. Nem tudom, mi lett a kutatással. Azóta nem láttam.

Derek zavartan áll egyik lábáról a másikra.

– Szívkő? Nekem erről nem mondott semmit. Én azt hittem, hogy a Jázmin-forrás legendája izgatja… Izgatta. Múlt idő. Joey… ő már nem jön többé ide.

Sandra most először állja Derek tekintetét. Sokáig néznek farkasszemet. Mielőtt a lány megszólalna, megköszörüli a torkát, de csak suttogni tud.

– Három arany pötty van a jobb íriszedben. A bal szemed részlegesen heterokróm. Két apró szeplő van az orrod tövében.

És két lélegzetvétel között megszületik valami, amit egyikük sem tud megfogalmazni – de mindketten tudják: ez nem puszta érdeklődés, ez rezonancia.

Még el sem csitulnak az utolsó szavak, amikor Derek ösztönösen megérzi, valaki nézi őket. Néma reccsenés – Dereknek ez villan be, amikor Amber furcsán torz arcvonásait megpillantja Sandra sziluettje mögött. A lány Nate mellett guggol, az imént még az ujjával követte a szöveget a térdére fektetett könyvben. De most dermedten mered rájuk. „Medusza” – fut át Derekben. A kérdés csak az, ki válik kővé.

Nathan ebből az egészből semmit nem hall. Homlokát ráncolva ujjaival próbálja szétválasztani az ódon kódex összetapadt lapjait.

Amber végigméri Sandrát. Nem nőként. Nem versenytársként. Hanem valakiként, aki Joey életének egy másik rétegét ismeri. Derek tudja, hogy Amber arcán nem a féltékenység árnyéka suhan át. Inkább a félelemé: az elveszettek félelme. A lány szemébe nem fájdalom csal könnyeket, hanem a megértés nélküli üresség. Mert sosem gondolta, hogy Joey rajta kívül mással, egy idegennel is beszél bizalmasan.

Derek lehunyja a szemét. Nem tud, nem akar tovább Amberre nézni. Sarkon fordul és kiballag a könyvtárból.

– Nem az fáj, hogy volt más. Hanem az, hogy mi voltunk kevés – motyogja Derek az orra alá. Sandra alig hallja.

Sokáig bámul mozdulatlanul a fiú után. Kit akar ezzel vigasztalni?

YÀO PÙ

A folyosón a levegő kettéválik. Balra szúrós, fémes patikaszag. A régi könyvespolc már a múlt században magába szívta a sárgaréz gyantamelegítők galvanizált illatát. Jobbra a lakás friss kámforos lehelete. A bambuszbútorokból szivárgó mentás áramlat vizes, légies, eleven és enyhén édes jegyeket hordoz.

Az üvegajtón túl Martha áll, kezében mikromérleg. A jázminvirágok súlya apró számokra bomlik, a kijelzőn villogó grammok uralják a tekintetét. A fehér köpeny roppan, minden mozdulat fegyelmezett, mintha a világ csak mérhető részekből állna.

Bent a lakásban Chen a konyhaasztalon dolgozik. Körülötte rizspapír-tekercsek, apró, vörös pecsétek, fekete ecset. A lila jamgyökér-kivonat lassan kúszik szét a papíron. A viszkozitást figyeli, a csepp szélén szétterülő aurát. A csendbe idő csorog.

Sandra a folyosó közepén guggol – ott, ahol a két világ összeér. Kezében kis mérleg, a serpenyőkben por és négy szárított bodzabogyó.

– Négy… az négy – mondja magának. Aztán bekiabál a patikába: – Anya! Mi a nehezebb? A bogyók vagy ez a szürke izé?

Martha felemeli a fejét, a grammok világából hirtelen át kell lépnie az ötévesek világába.

– Ez attól függ, édesem. A pornak sűrűsége van, a bogyónak szándéka. Te melyiket érzed most nehezebbnek?

Sandra az alsó ajkába harap, megbillenti a mérleget.

– Szerintem a por nehezebb! – kiáltja boldogan. – De apa azt mondta, hogy ami gyógyít, annak könnyű a szíve!

Chen elmosolyodik, és odasétál hozzá. A kezében lévő lila festékkel apró hullámvonalat rajzol a kislány homlokára.

– A yào pù arról szól – mondja halkan –, hogy a nehéz dolgokat hogyan könnyítjük meg tudással. A szívben mindig két mérleg van: az egyik a tévedést, a másik a tanulást méri.

Sandra ujjai a lilára festett homlokához vándorolnak.

– De én nem akarok tévedni – motyogja.

Martha letérdel mellé. Az otthon két jellegzetes illata találkozik fölöttük.

– A medicina csak akkor gyógyít, ha kivárod a ritmusát. A test hibáit nem lehet azonnal megjavítani. Meg kell várni a csendet… és utána mérni újra.

Sandra bólint. Lassan visszaönti a port a barna papírzacskóba.

– Előbb a csend, aztán a kérdés – súgja bele az üres serpenyőbe.

SZÖVET

A patika feletti lakásban az ébredés mindig kámfor- és angyalgyökér-illatú. Sandra belélegzi a falakra múltként tapadó herbapárát. Linstone-ban, a kollégium levegőjének steril, műanyag íze van: a friss festék, a laminált parketta meleg gőze, és az Ashwater felől érkező hűvös hínár zamata keveredik egymással. Ott a világ horizontális és átlátható. A campus sötétvörös téglái és a milliméteres pontossággal nyírt pázsit azt hirdetik, hogy minden megismerhető, amíg a folyóparti fű fegyelmezett rendjét nézi az ember.

Linstone-ban a tudás polírozott. Mossvale-ben matt. Linstone-ban a csend békés. Itt viszont olyan, mint amikor egy kugár megfeszül az ugrás előtt. A város súlypontja valahogy mindig eltolódik a perem felé.

Megáll a könyvtár előtt. Az ajtó zárva, a kilincs hideg. Itt kezdi holnap a gyakorlatát. Már nem csupán hazalátogató gyermek, hanem a Folklorisztika és Prekoloniális Kultúrák Tanszék hallgatója.

Huszonkilenc lépés után a sarkon jobbra fordul. Morel Main. A júniusi nap élesen vág végig a házfalakon, a vakolat szinte sistereg a fénysugarak alatt. A főutca furcsán üres. Gustave péksége előtt nem álldogál senki. A kirakatban még gőzölög a joghurtos bagett, de bent a sütők csak takaréklángon égnek. Nincs sor, a pulton hiába kelleti magát a sárgabarackos leveles batyu.

Az ajtó fölötti kisharang pont úgy csilingel, mint gyerekkorában.

– Mademoiselle Wong! Újra itthon? A szüleivel biztosan madarat lehet fogatni – Gustave kissé rekedt hangja valahonnan a kemencék mögül érkezik. Két pislantás után feltűnik a jellegzetes bajusz és a pöttyös csokornyakkendő, Gustave védjegye. – Ma chérie! Kóstolja meg ezt a brióst! Nouvelle recette! A mai nap tiszteletére. Icare est le nom.

Sandra kíváncsian pillant a tálcára halmozott péksütikre.

– Ikarusz... – kinéz az utcára. – Mondja, Gustave, hová tűntek az emberek?

A pozsgás arcú, köpcös pék kissé félrebiggyeszti a száját, és az álla hegyével a bejárat melletti üvegre mutat. Ott egy megsárgult szélű, de frissen celluxozott plakát feszül. A Mossvale-i Hegy- és Sportmászó Szövetség logója alatt harsog a felirat: Megyei Sziklamászó Bajnokság.

– Oda – morogja Gustave, és egy ronggyal vadul törölni kezdi a pultot. – Mind ott toporog a porban. Mintha nem lenne elég bajunk a hőséggel, a gravitációt is hergelni kell. Megmondom magának, ma chérie, én nem értem ezt a generációt. Mi a jó abban? Se nem vajízű, se nem eperzöld... csak a bazalt fanyar szaga meg a félelem.

Sandra átveszi a meleg papírzacskót. Kilép a pékségből. A kisharang utolsó kondulása elhal az egérszürke aszfalt felett.

Ahogy a Kétmalom Negyed felé indul, a táj hirtelen függőlegessé válik. A házak mögött a Siskiyou sziklái tornyosulnak, rátelepszenek az óvárosi bányászlakásokra. Linstone-ban a terepmunka tiszta gumicsizmát és a folyóparti iszap mintázását jelentette. Itt a lába alatt a por vörösesbarna és fémes, mintha rozsdás vér szivárgott volna a földből. A bányászlakások sötét ablakai úgy merednek rá, mint egy elfelejtett kódex margójegyzetei.

Amit az egyetemen tanult, itt nem marad elmélet. Rétegeket lát. Elfojtott rítusokat a por alatt, amikről az anyja, Martha sosem beszélt – de az apja, Chen néha ráfestette a jeleket a lány homlokára, játék és titok határán.

Dr. Arisaka hangja visszhangzik a fejében A gyarmatosítás előtti törzsek kozmogóniái nevű szemináriumról:

– A tér nem üres edény, Sandra. Hanem feszített húr. Ha egy közösség figyelme egyetlen pontra irányul, a húr rezegni kezd. És ha a fókuszpontban valami rendkívüli történik, a szövet felszakad.

Sandra felnéz. A távolban már hallja a tömeget, nem ujjongást, inkább egy mély, közös lüktetést. Linstone-ban februárban papírlámpásokat eresztenek fel a domboldalon. Ott a fény szelíd, és azok tartják földközelben a lámpást, akik valaki után maradtak. Itt az emberek a sziklákhoz vonzódnak, oda, ahol a gravitáció már nem feltétlenül törvény.

Megáll a kőbánya peremén. A kövek úgy néznek ki, mintha óriások haraptak volna a hegyoldalba. A sziklák repedéseibe sötét csíkokat festett az idő. Mintha tátongó szájak figyelnék. Mossvale nem tanítani akarja őt, mint Linstone. Mossvale be akarja szippantani.

IKARUSZ

A bányakatlanban megrekedt a hőség. A sokadalom morajlik: hatalmas, lassan lélegző szörnyeteg. Hol hangos, hol elhal, aztán újra felbúg, mint a szél, ami a hasadékból serceg április elején. Ahogy felér, a lárma szétszálazhatóvá válik: nevetések, kiáltások, a porban csúszkáló cipők surrogása, valahol egy termosz kupakjának fémes kattanása. Sandra próbálja összeegyeztetni a látványt Dr. Arisaka előadásával. A tömeg pulzálása a lábai alatt a talajon keresztül jut el a gyomráig; egyetlen, kollektív idegrendszer, ami most a kalderára feszül.

Megáll a peremnél. Több száz ember szorong a bazaltorgonák tövében. A sziklák alatt kifeszített kötél, a biztosítókarabinerek csilingelése, a versenybírók piros mellénye – minden ismerős, mégis idegen. Valaki a vállára teszi a kezét.

– Sandra? Te vagy az? – egy idősebb asszony, talán Mrs. Halpern, a postáról. – Jaj, de jó újra látni téged!

A nő megöleli, aztán már fordul is vissza. Fent a függőleges falon egy kobaltkék pont mozog. Olyan, akár Maeterlinck madara. Joey Várkonyi. Nem mászik, hanem lebeg. Nem keresi a fogást, a keze magától talál rá a résekre. Ujjai fehér nyomot hagynak a sötét kövön. A testén nincsenek árnyékok, olyan, mintha maga a fény tartaná fent. A magnéziumpor puha felhőként úszik körülötte.

Sandra figyeli a fiú mozgását. Nem a sportteljesítményt látja, hanem a ritmust. Joey minden mozdulata pontos, mint egy kalligrafikus ecsetvonás Chen asztalán. A fiú népszerűsége nem harsány. Nem a hangja miatt, nem a viccei miatt az. Hanem azért, mert mikor mászik, mindenki érzi, hogy valami olyasmit csinál, amit ők nem tudnának. És ez nem irigységet szül, hanem tiszteletet. A sokaságban valahol felnevetnek, aztán a kacagás hirtelen elhal. Csend lesz. Az a fajta vákuum, ami akkor keletkezik, ha félezer ember egyszerre tartja vissza a lélegzetét.

Joey a legmeredekebb részhez ér. Egy pillanatra megáll, mintha csak pihenne a levegőben.

Sandra tekintete elvándorol a szikláról. Meglátja a tömegben a két másik fiút. Halványan emlékszik rájuk. Nathan izmai megfeszülnek, a homloka csupa verejték, mintha ő maga is ott kapaszkodna a falon. Mellette Derek szinte mozdulatlan. Nem szurkol. Olyan, mint Aszklépiosz botja, ami köré nyugtalanság tekeredik. Csendomlásig.

És ott van a lány.

A fenyők mélyzöld sávjában szúrja ki Ambert. Az iker. Arca szinte világít a félhomályban, a fekete szemceruza éles kontrasztot ad sápadt bőrének. Olyan, mint egy negatív kép a ragyogó Joey-ról. Nem néz a falra. Lefelé néz, a saját ökölbe szorított kezére. Körmeit a bőrébe vájja. Icipici rigor mortis, hogy két percre ne hallja a megszokás lidérceit: testvére szívverését.

Hirtelen felharsan a tömeg. Joey mindjárt felér. A fél város lesi azt a vékony, inas hátat. A fiú egyetlen, dinamikus rántással átemeli magát a peremen. Fent van. A katlan felrobban. Derek Nathan vállára csap, vigyora vakító. Ők hárman. A Testőrök.

A hangorkán fizikai hullámként csap végig a kőmederben, de Sandra figyelmét valami más vonja el. Az égbolt a horizonton nem narancssárga. Először mély, természetellenes bíbor pamacsok ülnek a felhőkre, majd vékony vonalba rendeződve szétterülnek a völgy fölött. Ez nem refrakció. Ez valami más. A bányatérre vetülő fény: éhes árnyék.

A percek úgy érnek össze, mint az óceánról álmodó, lusta folyók. Visszaárad Derek felé minden hang. Örvénylik, zihál a jelen. Kék, füstlila, zöld. Egy villanás. A bőre alá hatol a jelen.

Látja, ahogy Derek hirtelen leengedi a karját. A fiú az órájára pillant, aztán zavartan az égre. A gesztus reflexszerű, mégis… Sandra úgy érzi, hogy a mozdulat ritmusa megbicsaklott.

Joey fent áll a csúcson, karjait a magasba lendíti. A nap telibe kapja a szőke fejét, szinte elmosódik a kontúrja. Ragyog. Egy pillanatra kilép a fényből, a szeme nem a megszokott kék. Fekete. Mint a korom. És Sandra a vöröslő égbolt és a bazaltpor sötétje között már csak egy törékeny sziluettet lát. A fiú csak áll. Teste elengedte az eget. Már tudja. Olvad a viasz.

5:17

A levegőben fegyelmezett illat, olyan, amitől az ember kihúzza magát anélkül, hogy észrevenné. A Rogue völgyének smaragdszínű, súlyos borai simulnak így a palack opálzöld üvegéhez.

A nagy tölgyfaasztalon papírlapok hevernek. Balra Martha jegyzetei: képletek, sűrű rövidítések, precíz, szinte türelmetlen vonalakkal. Jobbra a nagymamától örökölt receptek, vékony rizspapíron. A tinta kissé megfakult. A két halom között keskeny sáv, üresen.

Mitzi összegömbölyödve bóbiskol a kosarában. Csak a füle mozdul, amikor Sandra apró kezeivel az asztal lapjába kapaszkodva felmászik a székre. Fonott hajában zöld szalag, hátán drótkeretre feszített tüllből tündérszárnyak.

Először a fehér papírokat nézi. Semmit sem ért belőlük. Aztán a kalligráfiákra pillant. Azokat sem érti. De valahogy tudja: ez a kettő ugyanúgy fontos.

A konyhapultnál a szülei hangja egybeolvad a gyümölcsaszaló akkurátus duruzsolásával.

– Linstone… fakultatív… – mondja Martha, miközben szárított loncvirágot mér.

A kijelző villan, aztán megáll egy számon. Chen a másik oldalon ecsetet mos, a víz lassan bíborra színeződik.

– Messze… még kicsi… – feleli, a szünetek hosszabbak, mint a szavak.

Nem figyel rájuk. Előrehajol. Közelebb egy rizspapírhoz. Az íveket lesi. A töréspontokat. Aztán ceruzáért nyúl. Hideg a kezében. Hosszabb és nehezebb, mint kellene. Mégis biztosan tartja. A rostirón hegye serceg a kopott felületen. Egyetlen vonalat húz. Rövidet. Ott, ahol az asztallap a két papírhalom között üres.

A mérleg kijelzője villan egyet, majd nullára ugrik. A festékes víz a tálban mozdulatlan, mintha jégkása lenne.

A kislány újabb vonalat húz. Az erezet megszakad a grafit alatt. A jel nem illik sehová. Nem ábra. Nem játék.

– Sandra?

Ekkor végre felnéz. A szeme nyugodt, de a figyelme máshol jár. A ceruza hegye az asztalon marad.

– Itt üres volt – dünnyögi.

Chen odalép. Lehajol. A tenyerét a felület fölé tartja. Nem ér hozzá.

– Ez nem recept – mondja halkan.

A kislány eltolja a ceruzát. Mitzi álmában hirtelen meglendíti a farkát. A mérleg újra villan. Most más számot mutat. Az anyja nem jegyzi fel. A kijelzőt nézi, majd Sandrát.

– Hol láttad ezt?

A gyerek vállat von. A lába lassan himbálódzik a levegőben.

– Nem láttam – feleli. – Itt volt.

A konyha csöndje nem simul vissza a helyére. Chen kiegyenesedik. Kezét a nadrágjába törli, mintha poros lenne.

– Mossuk le – mondja.

Martha bólint. De nedves szivacs nem mozdul a kezében. Nem tudja, mihez képest kellene eltűnnie az ákombákomnak.

Sandra már nem figyel rájuk. Képzeletben újra Csingiling. Az asztal szélébe kapaszkodik, lecsúszik a székről. A talpa a padlót éri. Megáll. Kipillant az ablakon a távolban ásító Pùruk Ichàri felé.

– Most már lehet mérni.