A kék madár
Maurice Maeterlinck belga szimbolista drámája, A kék madár (L’Oiseau bleu) 1908-ban került színpadra a moszkvai Művész Színházban, Sztanyiszlavszkij rendezésében. A mese két gyermeke, Tyltyl és Mytyl útnak indul, hogy megtalálja a boldogság kék madarát.
Az út azonban nem egyszerű kaland. A gyerekek végigjárják az Emlékezés Birodalmát, az Éjszaka Palotáját, találkoznak a halottakkal, a még meg nem született gyermekekkel, a boldogságokkal és a félelemmel. A keresés egyre kevésbé egy madárról, és egyre inkább arról szól, hol található egyáltalán az, amit boldogságnak nevezünk.
Amikor végül hazatérnek, Tyltyl felismeri, hogy az otthoni kalitkában élő madár kék: amit olyan messze kerestek, mindvégig mellettük volt. Odaadja a szomszéd beteg kislányának, aki ettől felépül. Ám amikor a gyerekek meg akarják nézni a madarat, az kiszabadul és elrepül.
Maeterlinck ezzel nem egyszerűen azt mondja, hogy „a boldogság otthon van”. A tökéletesen kék madár a darabban újra és újra megfoghatatlannak bizonyul: ami birtokolhatóvá válik, megváltozik, elszíntelenedik vagy elszökik. A történet végén Tyltyl már tudja is: látott ennél kékebb madarakat, de az igazán kékeket nem lehet elfogni.
A kék madár ezért lett a keresett, pillanatokra megtalált, de véglegesen birtokolhatatlan boldogság egyik legismertebb modern jelképe.
Megtalálhatod.
Megtarthatod egy ideig.
De attól még madár marad.